Vers, próza / A románok rövid története fiataloknak elbeszélve. Előszó

Neagu Djuvara
A románok rövid története fiataloknak elbeszélve. Előszó

EsszéLátó – 2010. május




Nem megszokott történelemkönyv ez – nem tankönyv, nem is lép fel azzal az igénnyel, hogy helyettesítse az iskolai tankönyveket. Megszületését Irina Nicolau asszonynak köszönheti, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere. Ő volt az, aki, miután kétségbeeséssel töltötte el az a tény, hogy az 1989 decemberi forradalom ellenére a legtöbb tankönyv ugyanazt az elmúlt évtizedekben szándékosan elferdített történelmet terjeszti, nagyjából ugyanazon a bikkfanyelven, néhány évvel ezelőtt rávett, hogy a lehető legegyszerűbb és legfolyékonyabb nyelven mondjam kazettára hazánk egész történetét a fiatalok számára. Ez a kötet az akkori hangfelvétel átirata – épp csak kimaradtak belőle a rögtönzött szövegmondás döccenői, ott pedig, ahol szemet szúrt, hogy hiányzik valami, kiegészült – természetesen az adott terjedelmi határok között. Vagyis szabadjára engedtem az elbeszélést, nem szakítottam meg magyarázó jegyzetekkel és szakirodalmi utalásokkal – amit a tudósok „kritikai apparátusnak” neveznek –, hogy teljesen közérthető legyen nem csupán a történelem rajongói, hanem azok számára is, akik nem éreztek igazán érdeklődést múltunk iránt.
Rendkívül tömör ez az elbeszélés. Például nem soroltam fel a 15. és a 16. században az uralkodói székért versengő valamennyi vajda nevét, továbbá azokét a fanarióta uralkodókét sem, akiket két-három évente lecserélt a konstantinápolyi szultán (ha ugyan nem azt parancsolta, hogy lenyakazzák vagy megfojtsák őket). Nem kell azonban azt gondolni, hogy ez amolyan népszerűsítő könyv. Nem kedvelem a népszerűsítés szót, amely enyhén pejoratív csengésű, és azt a benyomást kelti, hogy a történet előadása nemcsak egyszerű, hanem leegyszerűsítő vagy gyermeteg is. Az olvasó hamarosan rájön arra, hogy az elbeszélés ugyan könnyednek látszik, én azonban bátran szóvá teszem történelmünk legkényesebb, legtöbbet vitatott kérdéseit is, mivel azt tartom, hogy egy középiskolás ifjúnak is van már felnőtt esze, nem annyira törékeny az értelme, hogy óvnunk kellene, és ezért megszépített, rózsaszínűre festett képet kellene neki adnunk múltunkról. Semmi nem tesz jobb szolgálatot a hazának, mint az igazság megismerése (vagy elismerése), már amennyire nekünk, embereknek módunkban áll kihámozni, lévén, hogy a teljes igazságot egyedül Isten ismeri. Épp ezért ne lepődjenek meg, ha olykor azt mondom: „egyes szerzők azon a véleményen vannak...”, vagy „én azt hiszem, hogy...”, és így tovább.
Azt szokás mondani, hogy az igazság keresése közben az embernek objektívnek kell lennie. Ezt a szót sem kedvelem. Ha felütnek egy szótárat, azt találják, hogy „objektív” az, ami „a tudaton kívül található”, ennélfogva logikus, hogy csupán tárgyak, dolgok, az élettelen anyag tanulmányozására alkalmazható. Márpedig a történésznek mindenekelőtt emberekkel – egyénekkel vagy közösségekkel – van dolga, tehát szubjektumokkal, nem objektumokkal, ahhoz pedig, hogy megértse őket, neki is szubjektívnek kell lennie. Minden erejével azon lesz, hogy elsajátítson eltérő, sőt ellentétes észjárásokat és nézeteket (vonatkozzanak bár egyénekre vagy nemzetekre, vallásokra vagy doktrínákra). Mindamellett pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából. Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázása során nem lebeghet a szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti” cél, nem hallgathatunk el és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket, arra hivatkozva, hogy magyar vagy bulgár, görög vagy orosz szomszédaink hamisításaira kell válaszolnunk. Hazugságra nem lehet egy másik hazugsággal válaszolni. Az egyedül érvényes válasz a maradéktalan intellektuális tisztesség. Csakis ily módon tudjuk elfogadtatni magunkat a nemzetközi tudományos életben, elfoglalni a minket megillető helyet Európában és a világban.
Megőriztem – pedig némiképp megtévesztő – a „Románok története” címet, jóllehet manapság egyre inkább „Románia történelmé”-ről beszélnek. Először azért, mert hagyománya van, de amiatt is, hogy a románok lakta országot csak az 1859-es egyesülés után nevezték Romániának – akkor pedig alkalmazhatjuk-e a középkorban erre a területre? Végül az is közrejátszott ebben, hogy így lehetőségem nyílik, ha csak futólag is, de érintenem a keleti romanitás olyan, a jelenkori ország területén kívüli ágait, amilyenek az arománok vagy a második bolgár cárság (az Aszen-dinasztia) kezdetén élt blachok. Másrészt mind az etnikai szempont, mind az időhatárok tekintetében a könyv tárgya túllépi a szigorú értelemben vett „románok” történetét. Az időhatárokat illetően azért, mert visszanyúlunk az azt megelőző időbe, amikor a román nyelvet beszélő emberi csoportosulás még nem forrott össze, vissza azokig a népcsoportokig, amelyek keveredéséből az a csoportosulás, vagyis a román nép létrejött. Hosszan tartó folyamat volt ez, amelyet nehéz nyomon követni és felderíteni, mivel szegényes a rá vonatkozó forrásanyag. Szót kell röviden ejtenünk a géta-dákokról, továbbá a rómaiak által ide telepített itáliaiakról és (a már romanizált) földközi-tengeri származékokról, de kerülhettek talán ide germán eredetű (gót, gepida stb.) barbárok is. Szólni kell azután főképpen a nagy szláv népvándorlásról, amely mély nyomokat hagyott a nyelvben, a szo­kásokban, az intézményekben, és amelyet okkal tekintünk a román nép kialakulásában a harmadik fontos összetevőnek. Én látok negyedikként még egy jelentős összetevőt, éspedig a turáninak mondott népeket, amilyenek az avarok, a besenyők, az úzok, a kúnok, amelyek Közép-Ázsiából érkeztek egymást követő hullámokban, s nagy részük valamilyen, a törökkel rokon türk nyelvet beszélt. A besenyők és a kúnok például háromszáz ötven évig tartották uralmuk alatt a Kárpátoktól keletre és délre eső területünket, és a 13-14. század fordulóján az első román államszerveződés, Havasalföld (Ţara Românească) éppen a szomszédaink által addig „Kúnország”-nak nevezett földeken jelent meg. Igyekszem majd kimutatni, miért vélem úgy, hogy mindmostanáig nem számoltak eléggé a turáni összetevővel. Min­denesetre román népről csakis ezt a sokrétű keveredést és a románnak mondott nyelv kialakulását követően beszélhetünk. Mielőtt azonban ezt az összeolvadást megvalósulni látjuk, elbeszélésünknek ezer évvel korábban kell kezdődnie.
Másrészt az etnikumot illetően beszélnünk kell azokról a népcsoportokról is (amilyenek a magyarok, a szászok, a rutének), amelyek nem keveredtek össze a ro­mánokkal, mi több, egyikük-másikuk nagy kiterjedésű területen uralmi pozícióba került egészen a jelenkorig. Ezek köre később más népelemekkel bővült, melyek némelyikét a románság tömege könnyen asszimilálta – ilyenek voltak a görögök és más balkáni származékok –, mások viszont nehezebben asszimilálódtak, akár mert távol tartottuk őket magunktól, akár mert ők ragaszkodtak egyéniségük meg­őrzéséhez – amilyenek a cigányok, az örmények és a zsidók. Valamennyiről szólnunk kell, mivel a románokkal együtt lakták ezt a földet, sok tekintetben hatottak is egymásra, e hatás mértékét nem is könnyű felbecsülni.
Kiemelném végül szomszédaink hatását a román államok kialakulására vagy a román nemzet létrejöttére. Népünk sorsának alakulásában rendre vagy egyazon idő­ben szerepet játszottak a bolgár cárság, a bizánci birodalom, a magyar királyság, utóbb a szerb vajdaságok, a lengyel királyság, a török birodalom, legvégül az oroszok is. Ily módon, mintegy koncentrikus körök mentén haladva – Dél-Kelet-Európa, Közép-Kelet-Európa, Európa a maga egészében – szemhatárunk egyre tágul, hiszen még a távoli Franciaországról is szólnunk kell, minthogy elsőrendű szerepe volt a 19. században a nyugati szellem, életmód, az ott honos intézmények behozatalában, a mai román nyelvet pedig óriási mértékben befolyásolta. E tág kitekintés, a románok történelmének Európa és a világ történelmébe való beillesztése nélkül történelmüket nem lehet megérteni.
Még egy utolsó megjegyzés. Egyetlen szerző se képzelje, hogy az általa leírt történelem véglegesnek, igaznak mondható, hogy az eljövendő nemzedékek is a magukénak fogják vallani. Minden nemzedéknek megvan a maga saját képe a múltról, az is előfordulhat, hogy korábban nem sejtett dolgokat fedeznek fel az elmúlt korokban, s azok nyomán a kép ismét módosul.
Mint aki tudatában van tehát a történelmet megszólaltató írás törékeny és mulandó voltának, pontot teszek előzetes megjegyzéseim végére, és elkezdem elbeszélni önöknek országunk történetét úgy, ahogyan én látom most, ezen a század- és ezredvégen.


Bukarest, 1999. október


HORVÁTH ANDOR fordítása



Részlet Neagu Djuvara O scurtă storie a românilor povestită celor tineri c. könyvének megjelenés előtt álló magyar fordításából. (Humanitas, Buc., 2008). Köszönjük a Koinónia Könyvkiadónak, hogy lehetővé tette a közlést. – A szerk.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Neagu Djuvara


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.