Klikkrec / A szibériai szimurg (Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét c. regényéről)

Amik Annamária - György Andrea
A szibériai szimurg (Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét c. regényéről)[2018. október]



GUZEL JAHINA: ZULEJKA KINYITJA A SZEMÉT.
BUDAPEST, EURÓPA KÖNYVKIADÓ, 2017.


GyA: Oroszul alkotó tatár írónő, Szovjetunió, kitelepítés, szibériai kényszermunkatábor, női sors. Ezekre a kulcsszavakra épült előítéletekkel fogtam neki az olvasásnak, és egy olyan regény világában találtam magam, amelyre az előbbi címkék mind illenek, mégis teljesen más. Guzel Jahina részben családtörténetet dolgoz fel, hiszen nagymamája tizenhat éven át volt egy sztálini kényszermunkatábor foglya, ám ha szépirodalmi igényességgel megírt dokumentumregényként közelítünk a könyvéhez, annak csupán egyetlen rétegét fejtjük fel.
AA: Nagyanyja szibériai tapasztalatairól keveset tudott, de éppen ez a hiányosság késztette az írónőt kutatómunkára, amelyből végül kialakult a Zulejka-regény tény- és érzelmi alapja. Azt mondanám, hogy nemcsak családtörténetet, hanem történelmi, közösségi traumát, az orosz történelem egyik szégyenletes időszakát dolgozza fel.
GyA: Maga a történet annyira extrém, annyira hihetetlen és képtelen helyenként, hogy, ha nem ismernénk a sztálini diktatúra által elkövetett borzalmas bűnöket, akár fikciónak is vélhetnénk. A kuláklistára került Zulejkát bűnözőként deportálják, hat hónapon át utazik Szibéria felé egy zárt marhavagonban, közben kihordja a gyermekét, akit később megszül és felnevel a tajgán, sőt az embertelen körülmények között még a szerelem is rátalál, éppen a férjét kivégző és a transzportot kísérő orosz tiszt, Ignatov parancsnok személyében.
AA: A mű, amelyet egyébként Ulickaja és Vodolazkin is nagyra tartanak, a kalandregények intenzitását ötvözi az igazi klasszikusokra jellemző megnyugtató meséléssel, amely az érzelmek, átélések finom nüánszaira is kitér. Mélységében és terjedelmében egyaránt igazi nagyregény. Nem tűnik egy elsőregényes író művének. Akár önálló novellaként is megállná a helyét a nyitófejezet (Egy nap) a tatár nő mindennapjairól, aki a patriarchális társadalom rítusai szerint definiálja önmagát, világát pedig a tűzhely és a ház férfioldala határolja be.
GyA: Fogalmunk sincs, hogyan lehet kibírni ezt, ami pontosan tizenöt évvel korábban kezdődött, amikor Zulejkát tizenöt évesen férjhez adták a nála harminc évvel idősebb parasztgazdához. De Zulejka nem panaszkodik, nem lázad, tudja, hogy minden Allah, a magasságos akaratából történik, de így még felháborítóbbnak érezzük az életformáját. Ahogyan a Sorstalanság Köves Gyurija arra törekszik, hogy az auschwitzi munkatábor legjobb munkaerejévé váljon, úgy igyekszik Zulejka is jó asszonya lenni urának, aki rendszeresen megveri ugyan, de jó férj, mert nem veri sokáig.
AA: Bizony, hamar lehiggad, ráadásul a hóviharban nem hagyja őt elveszni. A jóság primitív definíciója.
GyA: A Vérszipolyként emlegetett anyós megjósolja menye pokolra jutását, és tényleg bekövetkezik a deportálás, amelynek során Zulejka rájön, hogy nem az a pokol, ahová került, hanem az, amit maga mögött hagyott. Ironikus, ahogy a börtönben, majd a száműzetésben tapasztalja meg először azt, hogy emberszámba veszik. A legkisebb, a leggyengébb, a legmegvetettebb mégis kiválasztottnak bizonyul.
AA: A felsorolt jelzőkhöz hozzátennék még egyet: a legszerényebb is. Nem véletlen, hogy a ragozó tatár nyelv sajátosságára utalva a narrátor megjegyzi, hogy „az ember az életét leélheti anélkül, hogy egyszer is azt kelljen mondania, én”.
GyA: Szenvedéstörténet és fejlődésregény is, hiszen a főhős öntudatra eszmélését mutatja be. Zulejka énje kegyetlen szenvedések hatására születik meg. Az elején egyes szám harmadik személyben beszél magáról, csak később mondja ki először azt, hogy én. Tudjuk, hogy ösztönösen fél a ren­getegtől, a szülőfaluja határán elterülő erdőnek csak a szélére merészkedik be, a tajga viszont befogadja, megtanul a puskával bánni, és miután elejt egy medvét, amely majdnem széttépi a fiát, a vadászkülönítmény tagjaként naponta vadászik. Átlépi saját korlátait, félelmeit, előítéleteit.
AA: A címadó mondat, Zulejka kinyitja a szemét, ötször tér vissza a szövegben, és Zulejka életútjának különböző állomásait jelzi. A visszatérő mondathoz kapcsolódó színhatások (előbb sötétségben, majd derengő fényben, majd rózsaszínű párában, aztán vörös ragyogásban, végül a tűző nap képében) is kódolják élete egyre drámaibb stádiumait. Ugyanakkor ezek crescendója tanúskodik a regényt átható életszeretetről, a sötétségből megszülető, a pokol kohójában megtisztult világosságról. Kinyílik a szeme a világra. Mint Platón barlang-hasonlatában a barlanglakóknak. De nemcsak Zulejka, hanem a többi szereplő is átalakul, felébred.
GyA: Jobb emberré válnak? Ignatov mindenképpen.
AA: Benne egyre furcsább konfliktus dúl a sajátjai által képviselt elméleti „jó” és a gondjaira bízott élő, hús-vér emberek által megtestesített „rossz” között. A személytelen homályból a hosszú út során a tiszt előtt lassan kezd kirajzolódni a deportáltak arca. Eszembe juttatja Lévinast, akinél az Arcban nyilvánul meg a felebarát, különösen a rászoruló megsegítésének parancsa. Ignatov enged ennek a morális parancsnak, meg akarja menteni a rábízott kitelepített kulákokat. Belép a személyes térbe, ahol már valódi találkozások mehetnek végbe.
GyA: A találkozások gyógyító erejére jó példa az Ulickaja Kukockijára emlékeztető Volf Karlovics Lejbe, a Kazanyi Egyetem tanára, a harmadik generációs sebész professzor, aki számára a kommunizmus egy élhetetlen helyzetet teremt, amelyből úgy lép ki, hogy a deportálás előtt tíz évvel meg­őrül. Őrülete képzeletbeli tojásként tartja fogva. De Zulejka szülésének a levezetése olyan sokknak bizonyul, amely meggyógyítja. Új életet kezd, alázatosan, pontosan, odaadással gyakorolva orvosi hivatását, amelyet a „szabad” világban megtiltottak neki.
AA: Elsöprő erejű kép, amelyben Lejbe életre segíti Zulejka fiát, miközben a tojás képében mögötte settenkedő őrület a vállát kopogtatja. A szerző eredetileg forgatókönyvként írta volna meg művét. Ez nem lep meg, már az első oldalaktól meghatározta a könyv ízét erőteljes vizualitása, de különösen érezhető ebben a jelenetben.
GyA: Jellegzetesen filmes látásról tanúskodik az, ahogyan az írónő a műbeli világot bemutatja. Az olvasó figyelmét, akár egy operatőr, a plánok váltogatásával irányítja. A regény visszatérő kulcsmondatának (Zulejka kinyitja a szemét) az elhangzásakor például a képzeletbeli kamera mindig a hősnő szemére zoomol, nagyközeli plánt használ, majd lassan távolodik, és befogja nemcsak Zulejkát, hanem a környezetét is. Jellemző az is, ahogyan a szereplők gondolatai megelevenednek, vízióik cselekvésekké válnak, mint például Lejbe doktor viaskodása az őt bekebelezni készülő hatalmas tojással.
AA: A Lejbe doktort körülvevő képzeletbeli fénylő tojásnak párja az a fekete sátor, melynek a fedezékébe menekül Zulejka, amikor saját lelkiismeretével konfliktusba kerülve Ignatov titkos szeretőjévé lesz. Míg az előb­bi a realitástól óvja a professzort, Zulejka esetében nem egyértelmű, hogy hol húzódik meg az „igazi” valóság: a fekete sátoron belül vagy azon kívül. Ulickaja remekművében, az Imágóban a (zöld) sátor a mindenkit befogadó közösség szimbóluma, Guzelnél a fekete sátor épp az ellenkezője, a többieket kizáró intimitásé. A „fekete sátorban” Zulejka a lelkiismeretét próbálja elnémítani. Ez a gyötrődés indítja el benne azt a komplex belső folyamatot, amelynek eredményeképpen megbékél az anyósa szellemével – aki saját lelkiismerete is –, helyreáll az értékrendje, elengedi a fiát, megelőzve, hogy maga is majd vérszipollyá váljon, s megteremti azt a lelki–morális közeget, amelyben már nyugodt lélekkel fogadhatja be Ignatovot, aki maga is metamorfózison megy át ebben a furcsa sorsközösségben és kényszerszimbiózisban.
GyA: Pont, mint a mesében, az életre kiválasztottak a transzport legéletképtelenebbeknek tűnő tagjai, a legnyúzottabbak, leggyengébbek, „emberi limlom, a történelem üledéke”, akiket Ignatov úgy tart számon, hogy a felesleg; igaz, hogy ekkor még nem tudja, hogy ő is közéjük tartozik. A tatárul szimrugnak, perzsául pedig szimorgnak ejtett szó a si (harminc) és a morgˇ (madár) szavak összetétele. Pontosan harminc száműzött éri el az Angara folyó menti tajgát, és kezdenek neki a telep építésének. Közülük is kiemelkednek a címszereplőn és a sokszor a szívére hallgató Ignatov parancsnokon kívül Avgyej, a félkezű építőmester, Lukka, a vörös szakállú csuvas halász, aztán a szentpétervári értelmiségiek: Lejbe professzor, a szókimondó, jó humorú Izabella a férjével együtt, és végül Ikonnyikov, a képző­művész. Ez a közösség neveli életképes fiatalemberré Zulejka fiát, Juszufot, hogy megszökjön és a szabad világban képzőművésznek tanulhasson.
AA: Ikonnyikov feledhetetlen abban a keserédes humorú jelenetben, amelyben az általa megfestett párizsi nevezetes épületeket orosz forradalmi szimbólumokként mutatja be a látogatóba érkező műveletlen, de magas rangú elöljárónak.
GyA: A regény, annak ellenére, hogy pontosan datálja az eseményeket és a helyszíneket, tudjuk, hogy hányban, hol indul és fejeződik be a történet, és évszámokhoz köti a legfontosabb fordulatokat, mégsem dokumentumregény, hanem több annál: parafrázis. Az 1930-as évek Szovjetuniója egyik legsötétebb korszakának, az erőszakos kolhozosítást követő kuláktalanítás időszakának az eseményeit használja fel arra, hogy újramondjon egy ősi, keleti történetet, amelynek talán legismertebb feldolgozása Feríd Ed-dín Attár, perzsa misztikus szúfi költő, A madarak tanácskozása című látomásos műve. Az eredeti mese maga is helyet kap a regényben, Zulejka rendszeresen elmeséli fiának, Juszufnak. Kína mélyén a vezért választani akaró, civódó madarak egy hatalmas, ragyogó tollat találnak, melyből felismerik rejtőzködő királyukat. Tanácskozás után nagy részük az okos búbos banka vezetésével elhatározza, hogy felkerekednek megtalálni Őt, a csodálatos Szemrug madarat. Rengeteg viszontagság közepette többen megtorpannak, sokan meg is halnak, míg rátalálnak a Szemrug lakhelyére, ahol a határtalan víztükör ragyogó fényétől szemük lecsukódik, és, amikor kinyílik, megpillantják egymást, és megértik, hogy ők maguk a Szemrug.
AA: A kitelepítettek egymásban találják meg a közösséget, az identitásuktól való megfosztottság utáni új identitást. És Zulejka meséjében is akkor ér véget a madarak útja, amikor erre a valódi közösségre rátalálnak: „… ők maguk voltak Szemrug. Mindegyikőjük külön-külön, és ők együtt, közösen.” Kiemelném ezt a „külön-külön” aspektust, az individualitásukat. Teljes értékű egyénenként is ők a Szemrug. Nem csak közösen, a szocializmus ideálja szerint.
GyA: Fontos szimbolikus erővel bírnak a regényben a madarak. Az el­ső fejezet címe Az ázott csirke, ez Zulejka gúnyneve a családban, az anyósa nevezte el. A tajgán, amikor beköszönt az éhség, Zulejka újszülött fiát megvágott ujjaiból kicsorduló vérével táplálja, amely felidézi az olvasóban a fiókáit öntestével tápláló pelikán keresztény jelképét.
AA: Letaglózó, ahogyan a vérével eteti az éhező gyermekét! Ezzel a legszorosabb emberi köteléket, az anya–gyermek kapcsolatát még szorosabbra húzza, vérrel váltva ki fiát a Vérszipoly szellemében jelentkező halál karmaiból. Az élet–halál kettősségének motívuma átitatja a regényt. Megjelenik a természetleírásokban, a vörös apokalipszis fokozatos bevezetésében, amikor a kazanyi gyűjtőfogházba került Zulejka töprengeni kezd a történtekről. Bár a halálból bőven kóstolgatott az élete során, hiszen négy csecsemőhalált halt kislányát temette el, most tudatosítja a halál valóságát. És nem hadakozik ellene.
GyA: Megszökhetne, de nem akar szembeszállni a sorsával. „Allah szak­laszün. Őrizzen engem a magasságos, nem megyek”, mondja, és rábízza magát Ignatovra, aki kiáll érte, és az életét is megmenti, amikor Zulejka a süllyedő uszályról a folyóba zuhan.
AA: Noha gyermeki természetességgel vesz részt a körülötte zajló világ történéseiben, Zulejka mégis igazi aszkéta. A szent életű remetékre emlékeztet, ahogy a halál jelenlétével barátkozik, annak közelségében megnyugszik. A halál, amely őt a ruhájába rejtett mérgezett cukor formájában kíséri, számára olyan, „mint egy hű barát vagy egy odaadó anya”. Az uszály süllyedése pedig az élet–halál dualitása szempontjából is kiemelkedő je­lentőségű jelenet: a hullámok alá gyűrt Zulejkát a hasában rugdalózó gyermeke tartja életben, a halálba készülő, oda vágyakozó nőben ő ébreszti fel a túlélés ösztönét. A jelenet záróakkordjaként, Zulejka kezéről a mérgezett cukrot – és vele együtt a méreg szimbolizálta halált is – elmossa a víz, mintegy a halálból újjászületett Zulejka keresztségeként.
GyA: Azt, hogy a regényt a Szemrug meséje felől kell olvasni, nemcsak a madár-jelképek és a természetleírásokban sűrűn szerepeltetett madarak jelzik, hanem az is, hogy az Angara mentén a deportáltak az általuk felépített településnek a Szemruk nevet adják.
AA: Ennek fényében még relevánsabb a címadó mondat. Akárcsak a mesebeli madarak, Zulejka is kinyitja a szemét. Számomra a mű legfontosabb, többször is visszatérő gondolata az, hogy a rossz nem győzheti le a jót, a rengetegben az élet győzedelmeskedik a halál felett. Még a világ végén, a halál árnyékában meghúzódó kényszermunkatáborban is felszínre tör, ki­fejeződésre jut a szép, például abban, ahogy Juszuf megtanul rajzolni, festeni, franciául beszélni. Egyik legemlékezetesebb jelenet a Zulejka belső érését, fejlődését jelző pillanat, amikor szellem-anyósa keblére borulva kisírja magából az immár felnőtt gyermeke távozása miatti fájdalmát. Ezzel megbékíti a szülőfalujában hagyott holtakat, az őt kínzó anyósa lelkét is. Így válik a regény a megbocsátás történetévé is.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi




Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.