Vers, próza / A tenger Rubinháza alatt

Sebestyén Mihály
A tenger Rubinháza alatt

[Látó, 2009. július]



Közelgett a városvezetés megújítása. II. Mókuskalapot, akit már hatodízben választottak vissza Rubinháza polgármesterének, főbírájának, atyaságos pártfogónak és a haza bátor védelmezőjének, Pater Patriae címmel tüntettek ki, arra biztatták közvetlen rajongói és felelős bátorítói, hogy induljon ismét, kísértse meg a szerencséjét, ugyanis Rubinháza hosszas történelmében még senki sem viselte hétszer egymás után a bürgermajszteri jelvényeket. Ne törődjön azzal, hogy olykor előfordult hivatali ideje alatt, hogy az utcák megteltek második Mókuskalap elleni tüntetőkkel, ellenérzéssel viseltettek leányai és leányvállalatai iránt, a lapok és társasági erkölcsőrzők bírálták túlságosan leereszkedő modorát és pórias beszédstílusát, melyeket a népszerűsége kulcsának tekintett nem egy belpolitikai elemző.



Soha nem utazott szabadságra, így a bírálatok és dicsfény kereszttüzében serénykedő honapátot sokan hívták meg otthonukba egy barokk csevegésre, a frissen kisült almásrétes rituális megroppantására, kisfröccsre vagy egy pikoló világos sörre, vajas pitére, ámbátor félő volt, hogy a polgármester elhízik a szokott bőséges rubinházi trakta folytán, ezen úgy segített II. Mókuskalap, hogy harmadik mandátumától kezdődően rendszeresen részt vett lapáttal, hóekével, cirokseprűvel, só- és homokszóróval a jeges utak síktalanításában, egy sorban dolgozott az idény- és rendkívüli hómunkásokkal: így aztán az ellenzék soha nem írhatta le a Rubinházi napló főoldalán, hogy: Ismét készületlenül érte a hirtelen reánk szakadt tél városunkat!



A választások amúgy is esedékesek voltak, mert a város ősi és egyetemlegesen elfogadott törvényei előírták, megkövetelték, hogy a település választott magisztrátusa kibúcsúzzék, a vezetői testület megújíttassék, de legfőbbképpen aki a mókuskalapot viselte többszörös négy éven át, végre lelépjen Rubinháza éléről. Nem az életéből, hiszen kinek ne lett volna szüksége II. Mókuskalap tanácsaira, józan belátó képességére, hajlékony diplomáciájára, csatornaépítő tapasztalataira, ugyanis az alagcsövek, melyek Rubinháza homokos-agyagos altalajában húzódtak, kivétel nélkül I. és II. Rubinkalap polgárbarát kormányzását dicsőítették. Ha egyszer az alagcsövek megszólalhattak volna, de ők hallgatásra voltak ítélve, legfönnebb morajlottak, korrogtak üres gyomorként, visszhangot vezettek, bugyborékos titkos üzeneteket küldtek a lakosság felé, ha akadt volna valaki, aki az aszfaltra szorítja fülét, és belehallgat a morajlások, fortyogások kiismerhetetlen partitúrájába, ha valaki elárvultan hajnaltájban álomtalanul üldögél a hideg konyhában, az meghallhatta volna, miként háborog a csövekbe zárt tenger, a végét nem lelő rendszerben az élet lázadása. Holott a polgárság folyton arra hivatkozott, ami legfőbb erénye volt a városnak: a biztonság és a jólét, a tisztaság és egészséges ivóvíz.



Csak egy ember akadt egész Rubinházán, aki kiigazodott a morajok, csőszavak és mondatok, vezetékzenei frázisok között: Derdidák Albertalan, a vízművek ny. főmérnöke. Már megírta a művek történeti vázlatát, amit Albert Eindhoven (ismert holland puttonykészítő) unokaöccse tervezett (sajnos elég szűkösre), úgyhogy hét évvel a felavatás után fel kellett kérni Albert Eindhoven másik unokaöccsét (a két öcs egymással halálos sértődés folytán húsz évig nem beszélt, aztán meg hiába történt kísérlet a megbékélésre, mert az első tervező hangszálait végérvényesen elkoptatta a sok jéghideg európai próba-vízkóstolás), hogy tervezze meg a bővítést, a nyomócsövek átmérőjét növelje meg 160,2 milliméterrel, a főnyomócsőből kifutó leágazások érjenek el az újonnan benépesített városnegyedig, ahol pedig a legfontosabb hadkerületi funkcionáriusok laktak, akiket a kormány a helyiek megkérdezése nélkül az őslakosság izzadt és sokat tűrő nyakába telepített.



Derdidák Albertalan nagy sértődését – hiszen ő is a polgármester ellenlábasai és -fazakai közé számított – az váltotta ki, hogy a vízművek előtörténetének tanulmányozása közben súlyos korrupciós visszaélésre derített fényt, ám ezt sem az ellenzék szócsöve, a Rubinházi Híradó, sem a kormányzati oldal lapjai (Rubinháza Today – idegen nyelvű – és a Friss Herold regionális kiadás) nem kívánták publikussá tenni. Derdidák Albertalan joggal gyanakodhatott összefonódásra, hogy a városban csupán a színjáték kedvéért jött létre a pártosodás és szétpártolás, valójában mindenkit így vagy úgy lekenyerezett II. Mókuskalap, és a választások egyáltalán nem jelentenek a hatodik mandátumát fogyasztó kényúr számára átugorhatatlan torlaszt, sőt II. Mk. egyáltalán nem tart attól, hogy az ellenszavazatok felülkerekedhetnek a mamelukok voksain.



A felfedezett eset még a békésebb előidőkben történt, amikor az állami ellenőrzés, a kormány részéről történő beavatkozás, a belügyminiszteri felügyelet lazább volt. Ugyanis I. Mókuskalap – a mostani városbíró atyja – sógora volt a császári és királyi rezsim liberális színezetű kormányainak, egész pontosan, valahányszor a szabadelvűeknek címkézett iparbárók és bankatyuskák kerültek hatalomra, mindig I. Mókuskalap sógorát, a fővárosi vízművek kiváló érdemekre hivatott (de soha be nem váltott) igazgatótanácsának elnökét kérték fel a tisztség ellátására, hátha ezúttal bizonyít. Annak idején, köztudomású volt országszerte, hogy a József Műegyetemről úgy bocsátották szárnyra – helyesebben vízre –, hogy nagy tehetségű, kiváló elme, hatalmas reményekre feljogosító ifjú. A jellemzés bár kissé túlzó volt, valahogy megragadt a szabadelvűek elmetekervényei között, és nem tudtak szabadulni azon képzetüktől, hogy Bernolák Csörsz kiváló belügyi szakférfiú, született miniszteriális koponya.



Derdidák Albertalan évekkel ezelőtt beásta magát az iratok, városi akták, kimutatások, jelentések és közgyűlési jegyzőkönyvek közé, és az 1897-ik esztendő költségvetési átnézetében feltűnt neki, hogy a vízművek már jóformán készen állottak az év derekára, az építők mégis elvacakoltak a rendszerrel további hat hónapig. Késtek, és csak a következő év elejére ütemezték be a művek teljes átadását, amikor a város vízellátása elindulhat a csúcsra járatás ösvényein felfelé.



A beépített tételek között az szerepelt, hogy a Lépcső utcai szűrőállomás rengeteg pénzt és póttervet emésztett fel, folytonos betonozási munkálatokat igényelt, pótcsövekre volt folyvást szükség, arra hivatkoztak, hogy a földmunkák sokba kerülnek, különleges jártasságú kubikusokat kellett fogadnia a városnak Tuniszból, ugyanis a Lépcső utca meredek lejtőjét szükség szerint nagyobb támfalakkal (netán gátakkal, hullámtörőkkel?!) kell megerősíteni.



Derdidák Albertalan egy pillanat alatt felismerte a helyzetet: a Lépcső utcában sohasem működött vezetékes vizet szolgáltató szűrőberendezés, legalábbis az ő tudtával. Helyszíni szemlét tartott, sejtése bizonyossággá erősödött. Ekkor kikérte a városházán őrzött tervrajzokat, és meglepetéssel konstatálta, hogy az első vízvezeték-hálózati tervben nem is szerepelt a Lépcső utca, ott fehér foltot mutat a térkép. Majd csak valamikor a huszadik század elején, ha nem a negyvenes években került berajzolásra a Lépcső utcai vezeték vörössel jelzett nyomvonala.



Ekkor fordult a polgármesterhez, II. Mókuskalap irodájához, és szerette volna megkapni a város lakójegyzékét 1897-ből. Az iroda sajnálattal közölte, hogy személyiségi jogokra való tekintettel, nem bocsáthatja a mérnök úr rendelkezésére az említett lakás- és címlistát, ugyanis még nem járt le a törvényileg szabott százhúsz éves titkosítás.



Lehet, hogy valaki az iroda tudomására hozta, befújta Derdidák Albertalan felfedezését, és ez érzékelhető idegességet okozott a legfelsőbb körökben. Sejtelme sem volt a vízművelt és nyugalmazott főmérnöknek, hogy azzal az ártalmatlan lakójegyzékkel micsoda lavinát indított el. Megvonta tehát a vállát, és szólt régi barátjának, helytörténésznek, hogy keresse ki végtelen bujaságú magántékájának polcrengetegéből az 1897-es rubinházi hivatalos lakó- és választói névjegyzéket, melynek nyomtatásban is léteznie kellett minden Ó-Monarchia-beli polgárvárosban. Erre törvény is kötelezte a húszezer lélekszámon felüli törvényhatóságok vezetését.



Macskássy Tamás dr. azonnal belekapott, mint erős szélben a gyertyaláng, a hidasi szénakazlakba végtelen bujaságú tekervényes polcrendszerének átvizsgálásába, de három nap alatt sem hozott eredményt a keresés. Volt, nincs, szőrén-szálán eltűnt, lába kelt, elkeveredett, az a balfék takarítónő kidobta, valakinek kölcsön nyújtotta, és az bizony szántszándékkal feledte visszaszármaztatni. Megfújták. Ez volt a hosszú aggodalomsor végkövetkeztetése. A városi könyvtárban sem lelték, hiába kotorászott utána a legtitkosabb zárt anyagban M. Jóska főkönyvtáros, fésülte át szokott és hitelesített rendszerességével F. Gézáné, a könyvtár könyvészeti mutatóinak és a helytörténeti anyagainak összeállítója, onnan is hiányzott a kérdéses jegyzék.



A levéltárban már nem is mert kísérletezni, kuncsorogni, hasztalan lett volna kérelmekkel bombázni a bü. hatóságot, ott is ugyanarra az adatkiadást gátló törvényre hivatkoztak volna kőarccal a Hadkerület megbízottjai.



Gyanúja egyre erőteljesebben öltött alakot, egyenruhát: II. Mókuskalap titkosszolgálati módszerekkel figyeltette őt, mióta csak a vízművek történetét írta, pontosan számított a következményekre, amiről Derdidák Albertalan még nem nyert bizonyítást, ezért siboltatta ki, záratta el embereivel, Cserkeszi Berkesz Hamiltonnal és Sajkás Bódoggal (újabban Felix) a még létező rubinházi példányokat.



A helyzet mégsem volt olyan reménytelen, mint első szemrevételkor tűnnék. A megoldás magától a helytörténész Macskássy doktortól származott. Az idős férfi egy délelőtt belépett a városi I. Mókuskalap Endre nevére keresztelt kis szedett-vedett városi múzeumba, mely évek óta I. Mókuskalap tetteit volt hivatva dicsőíteni poros, agg tárlóival, szakadozott, megfakult piros krepp-papír hátterű pannóinak fényképes felirataival, a látogatók számára készített vacak és elcsúszott kétszínynyomásos útmutatóival angolul és egyéb világ- és térségi nyelveken. Macskássy doktor emlékezetében fényt gyújtott a segíteni akarás, emlékezett I. Mókuskalap kiállított névjegyeire, melyeket ő adott kölcsön száz évvel ezelőtt bérmentve a helyi múlt ápolásának szándékától rángat(óz)va.



A polgármester közel kortársi 1899-es névjegyén ott állott a jobb alsó sarokban a Városi Főember egykori lakcíme: Lépcső utca 1. sz. Nem is volt több ház akkoriban abban a Kosárdombra kapaszkodó utcában. Mi több, a telek és a ház generációk óta a polgármester családjának birtokában volt, ezen semmilyen elkobzó, kisajátító, egalitáriánus rendszer sem tudott változtatni. II. Mókuskalap ugyanannak a háznak a hálószobájában nemzette leányait, és atyja bőrös dolgozószobájában leányvállalatait, melyek a polgárság egy részének kebeléből/az alsóbb légutakból nemi gerjedelmet és irigységet csalt ki. A ház kissé megemelt alapokon állott, de tekintve a rubinházi ingatlanok nedves lábazatát, nem is volt szokatlan.



A választások megnyeréséhez a polgárság ellenzéki csoportosulása, a Radikálisok Klubja, mely a Csajkovszkij utcában működött, főleg a törvényhatósági választások környékén élénkült meg, ekkoriban támadt odabenn és a környező parkolókban sürgedelem-forgadalom. Az egyesült ellenzék nem is rejtette véka alá célját: kibuktatni II. Mókuskalapot a polgármesteri zsöllyéjéből. Túl régen gubbasztott már benne. Odakozmált a segge, adták egymásnak az élcet, melyet Steinbucher Hunor terjesztett megyeszerte tagtoborzó körútjai során. Vagy „befülledt a városháza, mint a bébipopsi a harmadnapos pelenkába", de ennél gusztustalanabb példálózásokat is hallani lehetett a rubinházi hírpiacon. Emitt nem túl sok mindent nem lehetett vásárolni, így télvíz elején: fagyott leveszöldséget és durva tormagyökeret, fonnyadt almát, zúzmarás tojást, Derdidák Albertalan csalamádét és kiskerti narancsot (Product of Cyprus), de híreket – minden alkalommal nagyobb tételben is. Innen értesült az egyesült radikalizmus és szabadelvűség Derdidák Albertalan kutakodásairól, II. Mókuskalap félelmeiről, a címjegyzék ellopatásáról, Mincsákné szerelemgyerekéről és Mincsák úr diszkuszsérvéről, de az utóbbiak nem játszottak döntő szerepet a szavazati arányok alakulásában, ámbátor a radikális szabadelvűek úton-útfélen, plakáton és élőszóval szüntelen csiripelték, vijjogták, károgták, csácsogták, kuvikolták, trillázták és pitypalattyolták, hogy: „jer szavazni, derék polgár, pártunk minden szavazattal jól jár".



Szívélyesen és mélyen a szemekbe pillantva elbeszélgettek az elégedetlen radikál-polgárok Rubinháza közéletének szereplőivel, tanárokkal, tormareszelőkkel, bankárokkal és háncsfonókkal, egyházi elöljárókkal és az átjáróházak valutaváltóival, a Csufulics és Tsa faipari kombinát mérnökeivel, hagymaszagú háziasszonyokkal. Az a meggyőződés púposodott ki a liberálisok zsigereiben és csontszekrényeiben, hogy az ellenzék győzelme sima és csont nélküli lesz, Második foghatja a mókuskalapját, és kiköltözhet az ökuménikus Csillagkereszt sírkertbe – képletesen szólva. Legalábbis egy darabig.
Derdidák Albertalannak azt a feladatot szánták, hogy jusson be az ellenfél házába, felfedezéséhez elegendő indoklást, bizonyítékokat, koronatanúságot (ha nem vértanúságot, ámbátor azok az idők végleg elhamvadtak a demokrácia gyufalángjánál) gyűjtsön, hogy gyanúja megerősítést nyerjen, és igazát maguk a szigorú és könyörtelen tények bástyázzák körül bevehetetlenül.



Ócska trükknek bizonyult volna, ha valaki, teszem azt, éppen ő, a köztiszteletben bokázó Derdidák Albertalan, szerelőnek adja ki magát (víz-, gáz- villany-, bojler- vagy görler-), ugyanis II. Mókuskalap személyesen, eréllyel és áttekintőleg, vegytiszta önkényuralmi módszerekkel tartotta kezében a település egész közüzemi ellátását, híre és tudomása nélkül, a szerelők még bajuszt sem növeszthettek, a csapok, csövek, alátétek és tömítések, kenderkóc-boglyák, mérőórák és mérések, szivárgás-észleletek, törések, repedések és ficamok, zuhanyváltók és sorkapcsolók, biztosítékok, ellenállások (még mit nem!), a váltóáram és az egyenáram magánélete is teljes ellenőrzése alá vonattak, a kiküldések és visszaigazolások, a helyrehozatal teljes egészében aláírásával hitelesített menetlevéllel és bizonylattömbbel történt.



Biztosítási vagy majonéz-ügynöknek sem csaphatott volna föl akárki, mert a polgármester háztartása és ingatlanjai túl voltak biztosítva rendőrileg, titkos ügynökségek és térfigyelő kamerák pásztázták a családi házat, az utca- és épületsarkokon, minden lépcsőfokon egy-egy rohamosztag és néhány majonéz-kommandó posztolt.
Betörni, á, ez Derdidák Albertalanhoz méltatlan lenne. Valami cselesebb csellel, pimaszabb ötlettel kellene bevenni a polgármester otthonát.
Ismételten a véletlen iparkodott megfelelni az elvárásoknak. Évente egyszer, mindjárt január elsején a városi főember és családja vendégül látta Rubinháza közéletét, politikai pártjait, csoportosulásait, szabad társulásait, polgári kezdeményezéseit és befejezéseit, az ifjúsági és túrmezei engedetlenségi mozgalom torzonborz aktivistáit. Ott volt Mincsákné, akinek az idén született szerelemgyermeke Rubinháza klubcsapatától, és Mincsák Gerő, aki minderről tudott, Tóváró Böske magánzó és Salazar Portobello, brazil politikai menekült. Erre az alkalomra kapott meghívót Derdidák Albertalan is. Nüná, pont őt felejtenék ki?! Hiszen ez a kis rövidzárlat ugyancsak erős mozgalmat szülne a rubinházi hírforgalmi irodában. Albertalan bát nem szabad lebecsülni, tanácsolták a polgármesternek legbizalmasabb talp- és fülnyalói.



Salazar tiszteletére portugál kiflit és spanyol meggybefőttet szolgáltak fel a (brazil) kávé előtt. Ezt követte kisvártatva egy különleges finomság, melyet II. Mókuskalap leányai a Konyhaművészet remekei című gyűjteményes szakácsművészeti antológiából kottáztak le az előző nap délutánján, éjfélig sütötték, glicerinbe hempergették, párabúra alatt kukkolták, csurgó mirhán folyatták keresztül, parázsló gubaçon felfuttatva, rántott csirkemellel konyítva és meghizlalva palócmártással, végül pedig kerry-jawa lébe pácolt mandulát adagolva hozzá ízlés szerint… , folyton egymás szavában forrtak a lányok, gőzölgött a fülük cimpája az izgalomtól, a vendégek unott udvariassággal engedték el a sajátjuk mellett, még a stréberek, a lihegő jótanulók, a polgármester besúgói, mint Tóváró Böske magánzó is abbahagyta buzgó jegyzetelését, eldöntötte, inkább drámát ír a polgármester névnapjára magtári Báthorffy Zsigmond és Serédy Füredi hercegprímás csonthányó párviadaláról a mirtuszfalvi mezőn (1566. du. 4 óra), amit majd a rubinházi tanítónőképezde szüzei adnak elő az idei év záróján.



Amint a lapok (mind a kormányoldaliak, mind a radikálisok) évente egyszer egybehangzó egyöntetűséggel állapították meg vezércikkükben: „nyájas beszélgetésben, felelős eszmecserét folytatva állapodtak meg a város jövőjét illetően a törvényhatósági ülések kereteit mellőzve, és bensőséges bizalommal összegezték az eltelt esztendő tapasztalatait".
A végén máltai sárgadinnyét és görög barackfelfújtat hoztak be roskadozó lábakon és tálakban a lányok (akik pártában maradtak), melytől mindenkinek – különösen Derdidák Albertalannak, aki mellesleg rengeteg cseh és lengyel sört is fogyasztott – erőteljes vizelési ingere támadt. A hólyagszaggató érzés hatására a férfiak kikérőztek bocsánatkérő megalázottsággal, de a polgármesteri mellékhelyiségek száma nem bizonyult elegendőnek, úgyhogy Mincsákné jegyeket osztogatott, és időtáblázatot vezetett a pisilendőkről. Bekiáltotta a szerencsés számát, mire egy férfi reszkető idegességgel, nadrágját bontogatva, mit sem törődve az illemmel és a nyájas hangulattal, beállt a csupamárvány vizeldébe, ahol halk és kellemes zene szólt, a polgármester lányainak évközi zenedei felléptéből válogatott a városháza protokollirodája és a városka biztos ítéletű zenekritikusa, Csimmasz ÄMŐKE-CORNELIA.
DERDIDÁK ALBERTALAN erre alapozva kisomfordált a szobából, méltóságán alulinak tartotta, hogy II. Mókuskalap vezérkarától engedélyt kérjen a hugyvetésre. Állampolgári joga, elvégre, akárhol is lenne. Számot váltott Mincsáknénál, háromjegyűt, és abban bízva, hogy elegendő idő áll rendelkezésére, elindult megkeresni a pincét. Pincérek, kiszolgálók, konyhai segédszemélyzet hadán haladt keresztül, akik mind a városi elöljáróság alkalmazásában álltak, és szolgálataikat az adófizetők garasaiból honorálták.



Hamar megtalálta a pinceajtót, amelyen még olvasható volt a Monarchia jól ismert szecessziós stílusában rikácsolva: belépni tilos, a szabálysértők eljárás alá vonatnak, ám DERDIDÁK ALBERTALAN rá sem hederített, nem voltak előtte feltartóztató kerítések, jégtorlaszok és bevágott szorosok. Belépett az ajtón, és a könnyű huzat azonnal jelezte, hogy egy tágas csarnokban áll. Amennyire a félhomály látni engedi, érdemes főmester, jelentette magának, dél oszlopán minden rendben van, nincs különösebb fölfordulás: krumpliszsákok, deszkakupacok, kinőtt ruhák és elvek, éghetetlen csipkebokrok, el nem hangzott beszédek (jövőre is jók lesznek még valamire), ki nem adott utasítások, megbukott határozati javaslatok és fakó gyermekjátékok, jótékonykodásból visszamaradt mosolyok, csalánkiütés és kilószámra preparált viszketőpor a városi törvényhatósági ülésekre szánva. Összeszedett lakónévjegyzékek és várostérképek szalaggal átkötözve, minden ellenzéki lakhelye pontosan berajzolva, megjelölve piros kereszttel. Átlagos polgármesteri alvilág, itt-ott egy leszerelt kerékpár, gépkocsiváz, csavarkulcsok, álruhák, tégelyekben arcfesték, maszkok, zászlók, címerek, rongyos transzparensek, kihízott álláspontok, jólét és dőzs mindenütt. Volt még egy kisebb ajtó a déli falon (amennyire a félhomály szemrevételezni engedni, érdemes főmester), amely mögül morajlás, hullámtörők zaja, sirályok vijjogása hallatszott, mintha ott már a tenger várná a látogatót.



Zárva. Rátapasztotta fülét, s mintha nem hinne, hol egyik, hol másikat szorította oda a vasajtóhoz. A tenger iránti határtalan vágyakozás feltöltötte kiürült sejtjeit, a várakozás tégelyei megteltek cseppentett mézzel, mint szarvas a híves patakra, vágyott a homokpartra, vágyott a pálmák hajladozására. Maga sem tudta, mire vállalkozik, de a tengerért bármit elkövetett volna. A csavarkulcsokkal pillanatok alatt leszerelte a zárat. Az ajtó felpattanását remélte, de a fémajtó lassan nyílt meg, mintha az összes ócska színpadi hatást beépítették volna a nyílászáró szerkezetbe. És ezzel együtt odakintről fény szűrődött be, erős napfény, igazi afrikai léghullám csapta arcon, holott idebenn Rubinházán január első napja volt, hó nélküli száraz fagy, ami az öregemberek szívét összeszorítja, hogy lépni is alig tudnak digitális nélkül, szájuk kiszárad, fáj a nyelvük a letöredezett fogak szuronyától. Kilépett az ajtón át, és a tenger partján állott, észak-afrikai part volt, semmi kétség, talán a tuniszi vagy agadíri, ahová életében egyszer eljutott, a távolból mór zene szemerkélt, monoton sípok és hegedűk összekeveredett, elmosódott napszínű hangját hallotta, békességet és lassan múló időt tapintott bőrén, a tenger nyugodt volt, a reggeli apály frissessége fogadta, a tenger habcsíkot felejtett a még hűvös homokon, a homokpart lassan lejtett a víz felé.



Úgy látszik, ma reggel első volt a parton. Még fel sem ébredtek a nyaralók, az ernyők összecsukott szárnnyal álldogáltak, mint szomorú színes nagymadarak, a nyugágyakat osztogató Mohamed egy összecsavart hajókötélen aludt kifakult farmerében, csíkos rongyaiban.
Ma ő nyithatta meg a tengert.



DERDIDÁK ALBERTALAN messze kiúszott a tengerbe, soha ilyen könynyen nem haladt, a part már messze volt, sehol bóják és csónakos vízimentők. Csak ő és a tenger Szicíliáig vagy Korzikáig. A Földközi-tenger, mely annyi esztendeje Rubinháza alatt hullámzott titokban, s erről senkinek sem volt fogalma, pedig mindig itt lehetett, alig hatodfél lábra a város járószintje alatt. A boldogság – nincs erre jobb szó – egy vacak vasajtóval elzárva. Karnyújtásra. Micsoda szédítő meszszeség, mennyire szép és fényes nap követhette egymást, akár háború volt, akár vertarany béke. Micsoda ragyogás, tiszta égbolt, széles láthatár ilyenkor reggeltájban, s hány év múlhatott el felfedezése óta, hányszor jöhetett le a város első embere erre a titkos partra, ahol talán sohasem nyugszik le a nap, amely mindig ebben a reggeli órában várja azt, akinek van bátorsága betörni ide.
És micsoda igazságtalanság, hogy csak keveseknek, egy családnak jut belőle, egy kivételezett, a sors által kegyelt családnak, mely fogcsikorgatva, féltékenyen, kegyetlen önzéssel, zsarnok módon óvta kincsét két emberöltőn át. A várostól, melynek mindent köszönhet.



Itt a minden logikának fittyet hányó magyarázat II. Mk. gőgjére és hatszori visszaválasztására, a dinasztikus folytonosságra, az egész kibaszott városlétre – világosodott meg előtte a világrend, ezt gondolta legutoljára, de abban a pillanatban szertefoszlott a tenger, és Mincsákné az ő számát kiáltotta a fürdőszoba előtt topogó sor elejéről.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sebestyén Mihály


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.