Melléklet / A világ sötét oldalát (Kosztolányi Dezső: A rosszleányok - mondják - arra laknak)

Balázs Imre József
A világ sötét oldalát (Kosztolányi Dezső: A rosszleányok - mondják - arra laknak)

[2010. december]



A ROSSZLEÁNYOK – MONDJÁK –
ARRA LAKNAK


A rosszleányok – mondják – arra laknak,
árnyán az odvas és repedt falaknak.
Én láttam egyet. Óriás kalapban.
És arcomat zokogva eltakartam.
A keze, lába oly picinyke volt.
Az ördög küldte s csupa csipke volt.
Színház után ment, csatakos ruhában,
egy utcasarkon tűnt az éjbe, láttam.
A rosszleány mind arra künn tanyáz,
hol sáros utcán szélbe leng a gáz.
Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket.
Hideg testük, akár a szín-ezüst.
Előttük lángol egy förtelmes üst
s kígyóvért isznak és békákat esznek.


1911
Kosztolányi nem megúszni akarta a világról való beszédet, amikor megpróbálta gyermekszemmel megmutatni azt. Egy kis elérzékenyülést és nosztalgiát persze elnézhetnénk neki, el is nézzük. De azt nem nagyon lehetne megbocsátani, hogyha egyoldalú lenne, s hogyha megpróbálná kizárni a világ bizonyos szeleteit az összképből csak azért, mert a ciklusban elvileg egy gyermek beszél. A kihívás már Kosztolányinál is ugyanaz, ami később Kertész Imre vagy Dragomán György gyermekszereplőinél: hogy a világ sötét oldalát hogyan lehet megjeleníteni egy friss nyelv és egy tájékozatlan perspektíva felől. A szegény kisgyermek panaszaiban ott a halál (sőt, a vers azt mondja róla: „mi ismerjük csak, pici gyerekek”). Ott a brutalitás, amikor a rút varangyot véresen megölik. Ott van, ahogy láthattuk/hall­hattuk, a prostituált. És ott van mindenféle, a félelmek és az örömök, az élet nappali és éjszakai oldala együtt, mint amikor az Esti Kornélban összeszövetkezik két szerző, kikövetkeztethetőleg egy Kosztolányi és egy Esti vezetéknevű, és írnak egy négykezes könyvet, az Esti Kornélt.
A gyermek a pszichoanalízis elméletének és gyakorlatának erős terjedése idején nem azt jelenti, amit korábban: Kosztolányinál, akárcsak Freudnál, érdekessé válik a körvonalazatlan gyermeki vágyak, a gyermeki szexualitás, a gyermeki halálképzetek vizsgálata.
A kötetről írt kritikájában Karinthy arról beszél, hogy Kosztolányi „egy pompás, káprázatos, európai hangszerelésű orchester erejével szólaltatja meg a »néma gyermek« testetlen álmait”. Számomra itt fontos a „néma” szó. Édes Anna is néma lesz, miközben és miután lesújt a késsel, egy kicsit mindvégig az. Nincs saját nyelve, amelyik csak az övé volna, hozott anyagból dolgozik, átveszi gazdái szófordulatait, a test nyelvét próbálgatja, amikor teheti. A „szegény kisgyermek” tulajdonképpen hasonló helyzetben van: kölcsön kell vennie szavakat, véleményeket, s valahogy viszonyítania kell azokat a saját világához. A „rosszleányos” versben az ingadozás, az értékjelentések ambivalens alakulása teremti meg a gyermek beszédét, azt a ki-kimozduló perspektívát, amit társíthatunk magához a gyermeki létezéshez is, és persze társíthatjuk a felnőtt és gyermek perspektívájának együttes érvényesüléséhez is.
A versben keveredik, és sorról sorra billen át a látvány látomásba és vissza. Van­nak kifejezetten látványszerű, helyszíni közvetítést imitáló sorok, és vannak olyan helyszínek és cselekvések, amelyeket jól érzékelhetően csak elképzel a gyerek, aki beszél. A „rosszleány” képzetéhez egyszerre társulnak a szimpátia és a szépség, illetve az ördögi, a sötét attribútumok: picinyke kéz és láb egyfelől, rosszaság más­felől. Ördögi küldött-státus egyfelől, és csipke másfelől. Ezüstös test egyfelől, és kígyóvérivás, békaevés másfelől.
Ha a perspektíva rögzített és egységes volna, az értékjelentések nem billegnének ide-oda. De Kosztolányi megvalósított elképzelésének minden bizonnyal része annak megmutatása is, hogy a gyermekre épp ez jellemző: az együttmozgás a dolgokkal, a látványokkal – azok követése és közvetítése. Ebben a versciklusban másképpen működik a logika: felfüggesztődnek az egymást kizáró tézisek, és egy nagy egészben oldódik fel minden, egy globális érzékelésben – amihez hozzátartozik a titokzatosság is: a gyermeki tekintet mindenben felfedezi a rejtélyest, minél to­vább nézi – akárcsak a szimbolista költő. Karinthy épp Kosztolányit tekintette a leginkább szimbolista költőnek Magyarországon. Adyhoz képest is. „A szegény kis gyermek poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a múltban volt s most nincs többé Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még, s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger túlsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. (...) Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymás közt susognak.” Azt, hogy miképpen beszélgetnek a tárgyak egymás között, nem az általam olvasott versből fogjuk megtudni. De azt, hogy hogyan nézi őket a gyermek, és mi történik vele, miközben néz, a rosszleányos vers nagyon pontosan mutatja meg: ide-oda lendül, mint egy hintán.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Balázs Imre József


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.