Téka / A zártság üvegfalai. Tóth Krisztina Akvárium c. regényéről

Finta Klára Enikő
A zártság üvegfalai. Tóth Krisztina Akvárium c. regényéről[2019. március]



TÓTH KRISZTINA AKVÁRIUM CÍMŰ REGÉNYÉNEK
ELSŐ KIADÁSA: MAGVETŐ, BUDAPEST, 2013.


Tóth Krisztina regénye a kimondhatatlanok üvegfalából szerkeszt akváriu­mot. Rideg, csiszolt üvegstruktúrába tömöríti a törékenységet. A vészkorszak tragikumának feldolgozása lehetetlen vállalkozásnak tűnik, és a teljes társadalmat meghatározza az ötvenes évek szorongó és szorongató közegében. Az emlékezés újraszervezi a viszonyrendszereket. Emberközi és lelken belüli hallgatólagos megállapodást alakít. Múltba való megadó beletörődést.
A család nem védelem, hanem egymásra utaltság, szükségesség, a lelkiismeret kényszerű gondoskodása. A családi szeretet nem ösztönös és nem bensőséges. Megszokáson alapszik. Túlélés-orientált, pragmatikus megoldás a magányra. Mert az árvaság megélése nem a vérszerintiségen, a befogadás–kitagadás fogalmi ellentétében, a történelem és múlt elidegenítő mű­ködésében, hanem az egyén belső idő- és önértelmezésében áll.
Ebben a távolságtartó, emberidegen környezetben nevelkedik Vera, Klárimama lánya. Az édesanya ösztönös szeretetének, a családi melegségnek és gondoskodásnak hiányában a kislány már korán megtapasztalja az egyedüllétet, a lelki hontalanságot. Edit néni és Jóska bácsi lesznek nevelő­szülei, de az árvaság érzését ez a látszatcsaládhoz való tartozás sem enyhíti. Vera is, akárcsak Edu, Edit néni félszegecske testvére, kiszolgáltatott és tehetetlen. A múlból és az elődök sorsából eredeztetett keserűség, az elhallgatott valóság az ő életükre is hatással van. Ártatlanságukat, kíváncsiságukat felváltja a mechanikus mindennapiság. Vera számára a szegénység és a kommunizmus meghatározta korlátok között nincs megfelelő mód a személyi fejlődésre. A kiút megtalálása lehetetlen: az önmagába zártság drámáját éli meg.
A születés és a predesztináció fogalma egyesül. A regény szereplői a megváltoztathatatlanság tényét fogadják el mozgatóerőként. Életüket a saját és a kollektív múlt viszonyában értelmezik. Az újabb utódok a szabadulás lehetőségében, a zártságból való menekülés reményében fogantatnak. Születésük és életük mégis egybemosódik a megsemmisüléssel. A kilátástalanságba való beleszületés, a halálmotívum a szövegegész szerves eleme.
A női alakok történetei egymás folytatásai: ugyanarra születnek, és ugyanúgy buknak el. Az eleve elrendeltetettség törvénye szerint élnek, az emberi akarat és tett jelentéktelenségében. A nőiség torz neutralitása Edu alakjában összpontosul. Az ő teste egyszerre jelenti a termékenységet, a potenciális lét-megoldást, ugyanakkor a múlt feldolgozhatatlanságát, a következmények befogadásának lehetetlenségét is. A test jelhordozó. Magán viseli az évmúlást. Magán viseli egy család történetét, akik a holokauszt borzalmait a nem-emlékezés gyakorlásával mégis mindegyre felidézik. Minden cselekedetük, és így maga a testük is mindig többletjelentést mutat: mintha minden gesztusuk emléket állítana az elődök szenvedésének, és emiatt csak félve, tapogatózva mozoghatnának.
„Neked is minek kellett megszületni” (322.), mondja Vera a regény vége felé kislányának, Vicának. Saját középszerűnek és értelmetlennek érzett életét vetíti ki rá. Ez a mondat átok. Ez a mondat kétségbeesés, tehetetlen harag. A nagyobb erőkkel szemben így őrződik, zárolódik a teljes felnőtt­kort meghatározó gyermeki-emberi keserűség és tehetetlenség. A sors generációról generációra való átmenekítése valójában csak az átalakíthatatlan menekítése: a következő nemzedék is bezártságra van ítélve, az elérhetetlen felé való törekvés folyamatának rabságára.
A születés kényszerű, értelmetlen reprodukciónak tűnik. A vulgaritás, a halál, a szépség hiánya természetes elemei a létnek. A jóra, együttérzésre való törekvés megszűnik. A gondoskodás vesztett emberségességéből, megszokásból ered. A regény szereplőit kényszerhelyzetbe sodorja, akváriumi, határolt poshadásba. Ahol a beletörődés a múltidézés egy újabb változata. Ez teszi törötté a jövőképet. Tehetetlenségükben megbénított alakok szenvedéstörténetét jeleníti meg az akvárium.
Az akváriumban, ami hol átlátszó, hol pedig annyira átláthatatlan, hogy fogkefével kell kisúrolni – ahogy Klárimama teszi –, tompa feszültség növekszik. Furcsán, zavarosan keverednek benne a múlt foszlányai. A történetmondás keretszerkezete kikerekíti, felfokozza a bezártság érzetét. A könyv körkörössége, íve összekapcsolja, mintegy őstörténetté teszi a női szereplők sorsának alakulását. Egymásból, egymásba futnak.
„Szitkozódni az ember csak az anyanyelvén tud, ahogyan imádkozni is.” (241.) Csak szitokszóval vagy imával lehet megbocsátani a világnak. Megbocsátani dühből és fájdalomból, elkeseredésből és megbánásból. Megérteni, hogy a születés igazából a végítélet elfogadása. Hogy a tudat csak egyetlen biztos pontot ismer: a halál fogalmát.
A kilátástalanságtól való félelemben a jövőnek, Vica generációjának sincs lehetősége valódi felejtésre. A kislány Edit néni, Edu és Vera életét éli tovább ugyanolyan álomszerű, bénító hétköznapiságban. Vica is az emlékezés foglya marad. Ő is akváriumi lényként törődik bele az üvegfalak statikus végérvényességébe. Az érzékelt határoknak keres értelmet ahelyett, hogy lebontaná ezeket. Ő is áldozat marad mindaddig, amíg azt hiszi, hogy a személy és közösség szabadsága csak a tehetetlenség átlátszó közegében oldódhat fel, üvegfalak között.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Finta Klára Enikő


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.