Vers, próza / Adamasztor hivatalnokai

Magyary Ágnes
Adamasztor hivatalnokai



Adamasztor utálta a portugálokat. Amíg nem ismerte meg őket, nem tudta, hogy utálja őket. De ahogy meglátta az első portugál hajót közeledni a távolból, elfogta valami bizsergés. Akkor még nem tudta, hogy mi az, de érezte, hogy ezúttal minden másképpen lesz. Kint ült a hegy tetején. Unatkozott, mint ahogy általában. Évszázadok óta nem történt semmi. Amióta száműzetésben élt, azóta ugyanolyan egyhangúságban teltek a napjai. Egyetlen öröme volt kezdetben. Szerelmes lett. Thétiszbe. A tenger istennője azonban nevetett rajta, és nem kért belőle. Sőt! Irtózott tőle. Ezt meg is mondta neki.



– Túl szőrös vagy, és nem elég finomak a kezeid – mondta Thétisz.
És Adamasztor nem tudta, hogy mit tegyen. Akárhogy is volt, a külsején nem tudott változtatni.



– Legalább hagyd, hogy nézzelek! – kérlelte.



Thétisz kinevette, és eltűnt a tenger habjaiban. Adamasztor egyedül maradt. Szerelme többet nem jött vissza. Sokat gondolkodott, hogy mit csináljon. Rengeteg ideje volt. Az egész örökkévalóság. Utálta a halhatatlanságot. A halál lehetősége izgalmas távlatot adhatott volna mindennapjainak. Az Olimposz istenei a világ végére száműzték lázadása miatt. Büntetésből élt az asztal alakú hegyen. Senki sem járt arra. Ezért utálta a portugálokat. Kíváncsian figyelte őket, hogy mire készülnek. Nem értette, mit keresnek arrafelé, hiszen ott igazán semmi nem volt a tengeren kívül. Fellopózott a hajóra. Letelepedett a fővitorlára. Onnan hallgatta, hogy mit fecsegnek a matrózok. Csupa ostoba tengerész. Valami szörnyről beszéltek, aki megöli a hajósokat. Egymást riogatták, és ahogy közeledtek Adamasztor hegyéhez, egyre jobban kiült arcukra a rémület. Nevetett rajtuk magukban, de irigyelte is őket, mert szabadon jöhettek-mehettek, nem úgy, mint itt ő, aki ehhez az átkozott hegyhez volt kötve. Megtudta, hogy kelet felé igyekeznek, és abban reménykednek, hogy megkerülve a hegyet, rövidebb úton juthatnak el oda. Azt is megtudta Adamasztor, hogy a hajó kapitánya szigorú büntetést ígért azoknak, akik részeg matrózok meséivel ijesztgetik a többieket.



– Azt hallottam – suttogta az egyik –, hogy a szörny, aki a tengerbe dobálja a hajókat, borzalmas külsejű, már puszta megjelenésével halálra rémiszti a hajósokat. Egy óriás, lapátkezekkel és robusztus lábakkal. Hosszú szakálla a térdét verdesi. Hörög, üvölt és tombol, amikor valaki felbukkan a birodalmában. Mert ezek a vizek itt az ő területéhez tartoznak.



Adamasztor nagyon mérges lett erre. Nem volt neki elég baja, még csak az hiányzott, hogy kocsmai pletykák rontsák a hírnevét. Szerencsére a Thétisz iránt táplált érzelmeiről és szerencsétlen szerelmi kalandjáról nem beszéltek. De már ez is elég volt. Haragudott az istenekre, az emberekre. Senkit nem süllyesztett el. Ebben biztos volt. Ha így lett volna, emlékezett volna rá. Évszázadok óta semmi nem történt errefele – kesergett magában –, és részeg matrózok azt terjesztik rólam, hogy hajókra vadászom. De jó lenne, ha így lehetne – sóhajtozott. És akkor pattant ki a nagy ötlet a fejéből. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adamasztor nem volt egy lángész. A lázadás terve sem tőle származott, őt csak belerángatták a testvérei. No nem mintha nem tartotta volna jó kezdeményezésnek, csak egyszerűen neki ilyesmik soha nem jutottak az eszébe. De akkor ott az árbocon megvilágosodott:



– Mi lenne, ha ezután szabadidőmben hajókat süllyesztenék el?
Szimpatikus ötletnek tűnt. Így kezdődött minden. Bartolomeo Diaz így lelte halálát legénységével együtt a Jóreménység fokánál. A hajó elsüllyedt a legénységével együtt. Adamasztor viszont szerzett egy verseskötetet. Bartolomeo Diaz kapitányé volt. Így kezdett el szerelmes költeményeket olvasni.



Először badarságnak tartotta az egészet. Szelíd harag? Fájdalmas sóhajok?



Félénk merészség? Csüggedt remények? Ezeknek semmi értelme nem volt számára. El is mesélte a bátyjának, Ókeánosznak.



– Adamasztor, ez költészet, ehhez te nem értesz – mondta neki. – Te erős vagy és nagyhangú. Nem neked való a poézis. A te rengő lépteid alatt összedőlne a Parnasszus.



Adamasztor nagyon megsértődött. Érzékenyen érintette, hogy még a testvére is a szemére veti az alkatát. Ezért elhatározta, hogy jártasságot szerez a költészetben. Ezután szinte vadászott a könyvekre. Egy-egy hajó feltűnése azzal kecsegtette, hogy újabb kinccsel tudja majd gyarapítani a könyvtárát. Bár a tengerészek sem az irodalomszeretetükről voltak híresek, azért sikerült szorgos munkával jó néhány kiadványt megszereznie.



(utazásról és más visszataszító dolgokról)


Kováts Zsolt utálta a fárasztó és kimerítő utazásokat. Ezért nem is ment sehova. Büszke volt rá, hogy soha életében nem járt külföldön. Felesleges időtöltésnek tartotta. Jobban szeretett otthon lenni a megszokott tárgyak között. Barátai sem nagyon voltak, csak egy-két régi osztálytársával tartotta a kapcsolatot, na meg Anitával. Anita a menyasszonya volt, amúgy meg a munkatársa. Anita kedves lány volt. Mindig mosolygott. Anita ismeretségüknek a hetedik hónapjában bejelentette, hogy Kováts Zsolthoz fog költözni. Kováts Zsolt erre csak bólintott. Aztán rá két hónapra Anita azt mondta, hogy nem lehet ilyen körülmények között élni, cseréljék ki a bútorokat. Kováts Zsolt ezen egy kicsit csodálkozott, mert ő nagyon szerette a nagyanyjától örökölt, régimódi szekrényeket, de mivel szerette Anitát, nem ellenkezett, és hagyta, hogy a lány átalakítsa a lakását. Ezután Anita úgy gondolta, hogy az lenne helyes, ha megtartanák az eljegyzést. Kováts Zsolt is így tartotta helyesnek, ezért meghívták a szülőket, vettek gyűrűket, és átestek az eljegyzésen. Itt tartottak az események, amikor váratlanul minden megváltozott.



Kováts Zsolt egyéniségének jobb megértéséhez még az is hozzátartozik, hogy alapvetően a külföldieket is utálta. Rengeteg oka volt, hogy így érezzen. Egyszer lakott egy kínai család a szomszédjában. Rengetegen voltak. Felfoghatatlan volt számára, hogy egy akkora lakásban, amely egy ember számára épphogy elég, miként férnek el nyolc-tízen. De elfértek. Kováts Zsolt pedig megőrült tőlük, mert állandóan áthallatszott a sivalkodásra emlékeztető beszélgetésük, mindig ételszag terjengett a bejárati ajtó körül, és a gyerekek sosem köszöntek neki. Igaz, ő sem üdvözölte őket. Aztán a piac mellett volt egy törökbüfé, ahol ismeretlen ételeket lehetett kapni, de a bódé körül mindig ott ólálkodtak a büfés barátai, és hangosan nevettek. Kováts Zsolt őket sem szerette. És a hivatalban. Oda is jártak mindenféle furcsa emberek. Voltak francia üzletemberek, német művészek, vietnami kiskereskedők. És a főnökei, ki tudja, miért, mindig a nyakába varrták, hogy ő foglalkozzon a lehetetlen ügyeikkel. Kováts Zsolt alapvetően lelkiismeretes ember volt, és a hivatali előírásokat szentnek tartotta, de bizony sokszor előfordult, hogy egy-egy külföldi esetében szemet hunyt néhány szabálytalanságon, csak azért, hogy minél kurtábban adhassa ki az útját a nemszeretem ügyfeleknek.



(Pierre Bartolomeo van der Vart elmenekül Isztambulból)


„Nincsenek lehetetlen történetek, csak lehetetlen emberek. Olyanok, akik nem értik meg a másikat. De nem azért nem értik, mert nem képesek rá, hanem mert nem is akarnak közelebb kerülni egy másik emberi lényhez.”



Ezt gondolta magában Pierre Bartolomeo van der Vart, miközben hajója távolodott Isztambul kikötőjéből.



Magához közelinek érezte a törököket, de mégis csalódottan és dolgavégezetlenül távozott. Három hónapot vesztegetett el arra, hogy egy régi családi ügy végére járjon a hivatalokban, de semmire sem jutott. Pedig még a togói konzul barátságát is sikerült megszereznie, akinek az unokahúga egy magas miniszteri török tisztviselőhöz ment feleségül. Azonban még így sem járt sikerrel. Egyik hivatalból a másikba küldték, rengeteg kérvényt nyújtott be, nyomtatványokat töltött ki, vacsorákat rendezett a bérelt villájában, ajándékokkal kedveskedett, de semmi eredményre nem vezettek.
Pierre Bartolomeo van der Vart merengve nézte, ahogyan a hullámok a hajó oldalán fodrozódnak. Nem értette ezeket a hivatalnokokat. Ő teljesen más ember volt, világéletében más környezetben forgott. Az üzleti élet tiszta és egyszerű világában. Neki legalábbis ehhez a három hónaphoz képest úgy tűnt, hogy a pénz világában sokkal egyszerűbb eligazodni, mint a papírok és jogszabályok által határolt hivatalnoki birodalomban, ahol semminek nincs semmi értelme, de annál jobban ragaszkodnak hozzá. A togói konzul barátja az Oszmán Birodalomra vezette vissza az okokat:



– Kedves Pierre! – mondta –, a szultánnak nem volt egyszerű dolga összetartani ezt a nagy birodalmat, ezért kitalálta a bürokráciát, ami ugyan sok jónak a kerékkötőjévé vált, viszont tovább tartotta életben ezt az országot, mint azt bárki is remélte volna.



Ez a magyarázat nem nyugtatta meg teljesen Pierre Bartolomeo van der Vartot, de udvariasan hallgatta újdonsült barátját, abban a reményben, hogy megtudhat valami titkot, ami a török hivatalnokok lelkéhez vezet, ha egyáltalán van nekik ilyesmi. De aztán feladta, illetve nem volt más választása, mint elhagyni Isztambult. Belgrádba igyekezett. Azzal biztatták Isztambulban, hogy ott talán előbbre jut.
Pierre Bartolomeo van der Vart jó kedélyű ember volt, szerette a meleg éghajlatot, a finom ebédeket és a barna bőrű nőket. Viszont utálta a kellemetlenségeket, az esős évszakot, az európai emancipákat és a hajnali felkelést. Ezért utazása alatt próbálta a dolgok jó oldalát nézni, és mindenhol a kedvére való dolgokat megkeresni.



Isztambulban például első útja egy kávéházba vezetett, amely egy francia barátja szerint a legjobb volt a világon. A fogadására sietett pincérrel rossz angolsággal közölte, hogy a legjobb bánásmódra tart igényt, és az elkövetkező hónapokban feltehetően sok időt fog eltölteni náluk, szóval ne akarják átverni, mint az átutazóban lévő turistákat. A pincér bólintott, és rögtön figyelmébe ajánlott egy-két olyan helyet, ahova Pierre Bartolomeo van der Vartnak feltétlenül el kell mennie. Ezeket ő gondosan felírta a kis noteszébe, amit a szíve fölött a felöltője belső zsebében hordott, majd rendelt egy kávét.



A pincérrel amolyan mély baráti kapcsolatba kerültek, csak el kellett mondania, hogy mire van szüksége, az rögtön tudta, hogy hol kell keresni rá a megoldást. Egy valamiben nem tudott segíteni neki: a hivatalokban való eligazodásban. Amikor felvázolta neki nagyvonalakban, hogy miért is jött Isztambulba, és miért kell itt rostokolnia annyi ideig, noha üzleti érdekeltségei függőben vannak a távoli meleg Afrikában, a pincér csak szomorúan bólogatott, nagyokat sóhajtott, és bevallotta, hogy egy albán janicsár leszármazottja, és ugyan évszázadok óta keveredik a vére a törökökkel, de teljesen megértenie a hivatalok és a hivatalnokok elszántságát neki sem sikerült. Pierre Bartolomeo van der Vart nem tudta eldönteni, hogy őszintén beszél-e, vagy csak egész egyszerűen le akarja rázni, de mindenesetre a keleten oly fontosnak tartott jómodor azt diktálta, hogy udvarias meghajlással fogadja a legnagyobb hazugságokat is.



Ezeken az emlékeken merengett Pierre Bartolomeo van der Vart, miközben a habzó hullámokat nézte.



(még egy reggel, ami rosszul kezdődik)


Kováts Zsolt nyugtalanul hánykolódott. Felzaklatták az idegeit az irodai események. Egy nagyon fontos iratot nem találtak, és bár nem ő volt a felelős érte, úgy érezte, ő is hibás abban, hogy ilyesmi megtörténhetett. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Szörnyű volt belegondolnia, hogy mi lesz, ha soha nem kerül elő. Sírás fojtogatta. Hajnalig nem tudott elaludni. Pirkadatkor szunnyadt el. Fél hétkor szörnyű hangra ébredt. Az ébresztőóra volt. Hasogatott a feje. Rémálma volt. Azt álmodta, hogy magas beosztásban lévő hivatalnokként rosszul járt el egy ügyben. Valami apróságot elnézett, erre érte jött négy tagbaszakadt férfi, akik vicces piros bugyogót hordtak, és elvitték a vesztőhelyre. Ott derült ki, hogy a török szultán szolgálatában áll, és a szultán könyörtelenül megbünteti azokat, akik hibát követnek el.



Ezek után étvágya sem volt, ami nem meglepő, hiszen nem minden nap fejezik le az embert. A villamoson egy harcias idős hölgy az oldalába nyomta az esernyőjét, a hivatal kapujában a portás nem köszönt. Egyszóval minden tekintetben rossz napnak nézett elébe.
Karikás szemmel ült le az asztalához. A többiek is csendben voltak. Nem volt kedvük beszélgetni. Nyomasztotta őket az eltűnt irat ügye. Várható volt, hogy mindannyian nagy fejmosást kapnak. Síri csöndben végezték a munkájukat. Aztán jöttek az ügyfelek, és a felszínen úgy nézett ki, hogy minden a megszokott rendben halad. Az ebédszünetben robbant ki a botrány.



Az egyik kollégája jött az íróasztalához.



– Egy férfi akar veled beszélni feltétlenül – mondta egy kicsit megilletődve.
– Van sorszáma? – kérdezte Kováts Zsolt.
– Az nincs – vallotta be a kollégája.
– Akkor kizárt, hogy fogadni tudjam – mondta Kováts Zsolt rezzenéstelen hangon.



– Itt a névjegye – nyomta a kolléga az orrá alá, mit sem törődve azzal, hogy ő éppen teljesen másban volt elmerülve. „Pierre Bartolomeo van der Vart elefántcsontparti rabszolga-kereskedő” – olvasta Kováts Zsolt.



– Nagyon fontos lenne, hogy beszélj vele – kérlelte a kolléga. – Fentről küldték ide hozzád.



Kováts Zsolt rosszat sejtett, amikor fentről küldenek le valakit, hogy ők intézkedjenek az ügyben, az sosem jelentett túl sok jót. Illetve többnyire azt, hogy a főnöknek sincs halvány fogalma a megoldásról, ezért elegánsan átengedi a beosztottjainak, hogy azok kínlódjanak az ilyen halott ügyekkel éveken, sőt, volt rá példa, hogy évtizedeken keresztül, amíg az ügyfél rá nem un, és többet nem jön, akkor végre lepecsételhetik az aktáját, és bekerül az iktatóba, majd a hivatal pincéiben penészedik a sarokban.



Kováts Zsolt ezért nem örült, hogy fogadnia kell ezt az embert. De nem volt más választása. Bólintott. A kolléga elment, és hamarosan visszajött egy szőke, fehér bőrű, cingár alakkal. Ő volt Pierre Bartolomeo van der Vart, az elefántcsontparti rabszolga-kereskedő.



– Miben segíthetek? – kérdezte Kováts Zsolt, aki egy kicsit zavarba jött, mert még senkivel sem beszélt, aki rabszolga-kereskedő lett volna.



– Maga az utolsó reményem – mondta Pierre Bartolomeo van der Vart választékos modorban. – Rengeteg helyen jártam, rengeteg hivatalban kuncsorogtam, de semmire sem jutottam.
– Vannak iratai? – próbálkozott újra Kováts Zsolt.



– Iratok?! Hova ez a sietség? – nyugtatgatta Kováts Zsoltot az elefántcsontparti rabszolga-kereskedő. – Higgye el, elég bonyolult ügyről van szó, nemhiába utaztam annyit miatta. Én rabszolga-kereskedő vagyok.



– A rabszolgakereskedők és a külföldiek nem hozzám tartoznak – mondta Kováts Zsolt bizonytalanul. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy van-e olyan ügyosztály, amely ezzel a témával foglalkozna.



Pierre Bartolomeo van der Vart kérdőleg felhúzta a szemöldökét. Látszott, hogy erre nem számított.



– Kérem, hallgasson meg! – mondta kedves, lágy hangon. – Ha majd meghallgatta a történetemet, akkor be fogja látni, hogy az én ügyemet csak és kizárólag ezen az ügyosztályon lehet orvosolni. Mondja, mit tud a XVI. századi Isztambulban tartózkodó követekről?



És Kováts Zsolt végighallgatta Pierre Bartolomeo van der Vart lehetetlen történetét. Amikor ezt este elmesélte a menyasszonyának, Anitának, az egyszerűen csak ennyit mondott:
– Ez egy őrült! Remélem, elküldted!



Kováts Zsolt zavarba jött. Anita nagyon határozott lány volt, és ugyanazon az ügyosztályon dolgozott, ahol ő, csak magasabb beosztásban, nem mintha okosabb lett volna, de hihetetlen ügyességgel igazodott ki a hivatal belső kusza világában, ösztönösen megérezte, hogy mi az, ami a főnökeinek tetszik, és mi az, amit jobb nem bolygatni. Ezzel az adottsággal Kováts Zsolt nem rendelkezett. Számára minden ügy egyforma volt, amelyet neki a hivatal rögzített szabályai szerint kell megoldani. A főnökei elismerték szorgalmát és odaadását, de a rugalmatlanságát azzal büntették, hogy évek óta ugyanannál az íróasztalnál tologatta a papírokat, anélkül, hogy reménye lett volna az előléptetésre.



– Nem küldtem el – vallotta be. – A történet tényleg lehetetlenül hangzik, de a hivatalos papírok, amelyeket mutatott, érvényesek, és minden a legnagyobb rendben van velük.
– De hát a papírok, amikre hivatkozik, legalább ötszáz évesek! – kelt ki magából Anita.
– Akárhány évesek, kétség nem fér hozzá, hogy a mi hivatalunk is vétkes, hogy azóta sem oldották meg ezt az ügyet. Megmagyarázhatatlan mulasztások sorozata történt, amiért ennek a szegény embernek olyan messziről ide kellett utazni – védekezett Kováts Zsolt. De Anita praktikus lány volt. Az ő szemei előtt nem a hivatal gondjai lebegtek, hanem közös életük Kováts Zsolttal, amit, úgy érezte, egy szédült elefántcsontparti rabszolga-kereskedő holmi ötszáz éve elfekvőben lévő iratokkal nem tehet tönkre.



– Isztambulba kell utaznom – mondta Kováts Zsolt.
– Minek? – kérdezte a lány.
– Addig nem nyughatok, amíg nem rendeztem ezt az ügyet – válaszolta Kováts Zsolt eltökélten.
– Mi lesz az esküvőnkkel?
– Az még várhat – mondta a férfi.



Kováts Zsolt szerette Anitát. Szerette, mert kényelmes volt szeretni. Még a kapcsolatuk elején megbeszélték, hogy mindkettőjük számára fontos a nyugalom. Jobban mondva Anita mondta, hogy nem szereti a felfordulást, a rendetlenséget, Kováts Zsolt pedig egyetértően bólogatott. Attól a naptól kezdve el sem engedték egymás kezét. „És ez már örökké így lesz” – suttogta a fiú fülébe romantikusabb pillanataiban a lány. Az meg egyetértően bólogatott. Jó volt Anita megnyugtató közelségében lenni, jó volt tudni, hogy Anita sohasem tenne semmi értelmetlen, váratlan dolgot, amivel feldúlná a saját avagy a fiú életét. Anita egyszerű lány volt, és Kováts Zsolt pont ezért szerette, mert egyszerű volt rajta eligazodni.



Ezt az idillt rombolta le Pierre Bartolomeo van der Vart érkezése és lehetetlen története. Anita sírt, Zsolt pedig felült az isztambuli repülőjáratra. A gépen azon gondolkodott, hogy vajon mit fog most csinálni a lány nélküle. „Valószínűleg hazamegy és elmosogat, majd megnézi valamelyik kedvenc műsorát a tévében” – gondolta. Aztán azon gondolkodott, hogy vajon ő mit fog csinálni a lány nélkül. Már annyira megszokta, hogy bizonyos ügyekben Anita intézkedik, és csak ott a gépen jutott eszébe, hogy most teljesen egyedül lesz egy idegen helyen.



Isztambulban már várta egy régi osztálytársa, aki, nem tudni, miért, de évek óta itt élt, saját bevallása szerint dolgozott, de Kováts Zsolt nem hitte el.



– Helló – mondta Pali, a volt osztálytárs. – Hol hagytad Anitát?



A fiú hosszadalmasan és körülményesen magyarázta el, hogy úgy adódott, hogy ezúttal Anita nem tudott vele tartani, olyan hirtelen jött ez az utazás. Pali csak vigyorgott.



– Szóval, kirúgtad – összegezte Kováts Zsolt mondókáját.
Körülményesen mesélte el neki Pierre Bartolomeo van der Vart esetét. Pali bólogatott.
– Értem – mondta. – Tehát úgy áll a dolog, hogy megijedtél a házasságtól, ezért egész Isztambulig szaladtál. De minek ködösíteni ezzel a Pierre-rel vagy kivel?



Kováts Zsolt nagyon szomorú lett, így inkább nem mondott semmit. Pali meg utálta a búval bélelt embereket, ezért ahogy beesteledett, elrángatta egy zajos szórakozóhelyre.



– Majd meglátod, hogy jó lesz. Rengeteg barátom van, csupa jófej.
Kováts Zsolt nem akarta megismerni Pali jófej barátait, de nem volt más választása. Pali csak rángatta jobbra-balra. Mindenkinek be akarta mutatni. Nagy lelkesedéssel üdvözölték Pali barátai. Vállon veregették, a fülébe ordítottak. Nagy volt a zaj. Egyszerre legalább háromféle zene szólt.



(az intarziás asztal és a paradicsommadár)


Habardanecz János sírva verte a fejét a falba. Megjött a várva várt küldemény. Három hónapot levelezett, kért, amíg végre megjött a csomag Magyarországról. Csak éppen nem az volt benne, amire számított. Ilyen szégyen még nem érte a családját. Már az apja is török követségben szerzett magának érdemeket, és ő is fényes karrierre számíthatott. De akkor ott, azon a szomorú napon, úgy nézett ki, hogy egy paradicsommadáron fog megbukni a dolog. A király a szokott ajándékokkal felpakolva eresztette el útjára. Három intarziás asztalt hozott magával a nehéz útra. Egyik szebb volt, mint a másik, a legjobb bécsi mesterek munkáját dicsérte mindenik darab. Sőt, ezek a mesterek egy kissé el is szemtelenedtek, mert amióta rájöttek, hogy milyen szerepet játszik a keze munkájuk a nemzetközi diplomáciában, úgy felverték az árakat, hogy a kancellárt erős fejfájás gyötörte minden egyes számla kiegyenlítésekor. Jól tudta Habardanecz János, hogy nem tréfadolog ez az ajándékozás. De legalább a törökök szíve megpuhult volna. De ilyen még nem volt sem az ő, sem az apja pályafutása során, hogy ennyi év tapasztalat és ennyi ajándék után nem találja a kulcsot a hivatalnokok szívéhez. Kilincselt, kérvényeket írt, fogadásokra járt. Már odáig fajult a dolog, hogy a saját pénzén vett kisebb ajándékokat, de semmire sem jutott.
Három napja volt, hogy ki sem mozdult a szobájából, amikor a szolgája azzal jött haza, hogy tudja, mi a baj. A megoldás a hollandusoknál van. Habardanecz János elment tehát, és felkereste a holland kollégáját. Így találkozott a magyar király követe Jan van der Varttal. Jan van der Vart együttérző ábrázattal hallgatta végig Habardanecz kálváriáját a török fővárosban. Úgy tűnt, tudja, miről van szó, mert többször bólintott, és egyszer még barátságosan meg is veregette a követ összegörnyedt vállát.



– Kedves barátom – mondta –, nem akkora nagy a baj.
Habardanecz úgy nézett rá, mint egy istenre.
– Dolgomvégezetlenül nem mehetek haza – rebegte.
– Nem is fog – biztosította őt az új barátja. – Vacsorázzon nálam, és meglátja, hogy mindenre van orvosság.



Ez a van der Vart nagyon szívélyes, jó kedélyű ember volt. És kitűnő a szakácsa. A magyar követ még nem evett olyan jót, mint akkor este nála. Császármadár, fogoly sülten, fácán spékelve, osztriga, tengeri halak, marcipánszeletek, narancs és citrom gyümölcsnek, olasz gesztenye, veres mogyoró, apró ribizli, rozmaringos spanyol bor, pástétom és torta. Ez volt az étlapon.



– Honnan ez a rengeteg kincs? – érdeklődött.
– Egy részét otthonról hozattam. Szeretem az otthoni ízeket érezni, bárhol járjak a világban.



Így tudta meg Habardanecz János, hogy a hollandok valami ritka különleges cifra madarat hoztak a törököknek ajándékba. És most azért van megbolondulva az egész porta, mindenki olyat akar ajándékba kapni.



– Higgye el, barátom, már nem győzzük – vallotta be Jan der Vart. – Két hónap leforgása alatt már a harmadik szállítmány paradicsommadarat kell hozatnom.



Habardanecz nem győzött csodálkozni ezen, mert eddig egy szót sem hallott erről. Azonban mindent gondosan lejegyzetelt: milyen, mekkora, mennyiért és hol lelhető fel ez a csodamadár.



Otthon aztán részletes jelentésben számolt be mindenről, és könyörögve kérte az udvart, hogy szakítva minden eddigi diplomáciai hagyománnyal, ezúttal ebből a ritka madárból küldjenek, ha azt akarják, hogy végre személyesen fogadja őt a Szultán. Habardanecz kellő drámaisággal ecsetelte kilátástalan helyzetét és a paradicsommadárban rejlő nagy lehetőségeket. Több mint egy hónapig várakozott, amikor megérkezett a csomag, két újabb intarziás asztallal.



Másnap első dolga volt felkeresni a barátját.
– Kerüljön bármibe, nekem kell egy olyan madár.
Jan der Vart helyeselte a döntést.
– Nem csekélység egy ilyen madár költsége, de minden kaput meg fog nyitni. Egy hónap alatt végezni fog azzal, amiért annyi ideje itt rostokol már.



Papírt állítottak ki a megállapodásról.



(a szerájban)


Pali nevetett Kováts Zsolton. De ő nem hagyta magát. Eltökélt volt. Elhatározta, hogy megszerzi ezt a hivatalos okmányt, amelyet Jan van der Vart és Habardanecz János írtak együtt, és amelyet Pierre Bartolomeo van der Vart olyan elszántan keres már egy jó ideje.



– Hihetetlen egy unalmas alak vagy te, ahelyett, hogy a lányokkal találkoznánk, valami olyasmit akarsz megkeresni, ami már réges-rég megsemmisült, nem létezik, nincs.
Kováts Zsolt semmiféle lányokkal nem akart találkozni.
– Én szeretem Anitát.
– Hát persze, de attól még jól érezheted magad. Nem?



Kováts Zsolt reménytelennek látta, hogy el tudná magyarázni Palinak a helyzetet.



– Elmegyünk a múzeumba.
Palinak persze nem tetszett az ötlet. Csendben kullogott Kováts Zsolt oldalán. Egyszer csak felragyogott az arca.



– Semmi gond. Rájöttem, hogyan tudok veled bánni. Hagyom, hogy kiéld a bolondságaidat, de te is hagyd, hogy én éljek az élvezeteimnek. Felhívom a lányokat, hogy jöjjenek a múzeumba.
Így aztán négyen vágtak neki, hogy végigjárják az egykori szultáni kincstárat. Pali állandóan fecsegett. A lányok meg vihorásztak. Kováts Zsoltnak zúgott a feje. Megkérdezett egy teremőrt, hogy az osztrák császár és magyar királytól kapott intarziás asztalok közül ki van-e állítva néhány.



– Mind az ezer darab – válaszolta büszkén az őr.



Kováts Zsolt elámult, amikor meglátta az asztalok végtelenségét.
– Látod, Pali – fordult a barátjához –, mondtam neked, hogy ez egy komoly ügy. Vajon melyik lehet Habardanecz János asztala?
Kováts Zsolt úgy gondolta, hogy a megállapodásnak valamelyik fiókban kell lennie. A lányok lefoglalták az őrt, ők meg Palival végignézték az összes asztalt. Pali találta meg az egyikben.



– Most már odamegyünk, ahova akarod – mondta Palinak.
Később ezt megbánta, mert Pali Isztambul egyik kávézójából a másikba cipelte, bemutatta az összes barátjának, mindennap más lánnyal akarta összehozni, minden éjszaka táncolni kellett menni, és csak hajnalban feküdtek le. Három napig tartott ez a tortúra.


Akkor kellett visszatérnie Zsoltnak.



– Jó volt veled – mondta neki búcsúzásképpen Pali –, kár, hogy már vissza kell menned. Klassz gyerek vagy, csak egy kicsit flúgos.



(Diána rózsát tépett)


Pierre Bartolomeo van der Vart Luíz Vaz de Camões szerelmes szonettjeit olvasgatta egy kávézó teraszán a Duna korzón, amikor lehuppant melléje Kováts Zsolt.



– Megtaláltam! Megvan! – kiabálta Kováts Zsolt.
– Nagyon örülök neki – tette le a könyvet van der Vart –, csak kérem, ne kiabáljon, mert ma reggel egy kicsit hasogat a fejem.



– Elnézést – mondta Kováts Zsolt.
– Hol találta meg? – érdeklődött Pierre álmos hangon.
És akkor Zsolt elmesélte neki az isztambuli utazását, a rémes éjszakai szórakozóhelyet, Palit, az intarziás asztalt, a múzeumi látogatást.



– Hihetetlenül hangzik – mondta Pierre – annyi Isztambulban eltöltött idő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy elmenjek a múzeumba. Ahogy beléptem az irodájába, már az első perctől kezdve tudtam, hogy magának ez gyerekjáték lesz. Köszönöm. Mondja, mit tud maga Adamasztorról?



– Semmit – mondta Kováts Zsolt. Kísértetiesen emlékeztette ez a beszélgetés egy néhány héttel korábbira.



– Adamasztor Afrika legdélibb pontján él, a Jóreménység foknál.
– Afrikába nem utazom.



– Hát persze hogy nem, kedves Zsolt, nem is azért mesélem ezt magának, hogy oda kellene mennie. Csupán azért mondom, hogy jobban megértsen engem, hogy miért is lettem rabszolga-kereskedő.



– Sose firtattam – válaszolta Kováts Zsolt.
– Tudom, éppen ezért tüntetem ki bizalmammal. Más már régen bizalmaskodó kérdésekkel zaklatott volna a maga helyében. Tehát Adamasztor részt vett a titánok lázadásában, emiatt küldték oda, hogy legyen a tengerek őrzője. Amolyan büntetésképpen. Ő ölte meg az egyik portugál felmenőmet, Bartolomeo Diazt, emiatt lettem én rabszolga-kereskedő.



– Nem látom a kettő közti összefüggést.
– Pedig nyilvánvaló. A holland felmenőim is állandóan úton voltak, így esett, hogy egy van der Vart nevezetű tengerész egyszer elvette Bartolomeo Diaz unokáját feleségül. Ez az Adamasztor különben csak a képzelet szüleménye.



– Ezt én is így gondoltam – mondta Kováts Zsolt.
– Nem, nem érti. Ez a titán valójában nem létezett, csak Luíz Vaz de Camões találta ki, amikor megírta a Vasco de Gamáról szóló eposzt. Megjegyzem, Bartolomeo Diaz ugyanúgy megérdemelte volna, hogy hősi emléket állítsanak neki.



– De ha nem létezett Adamasztor, akkor nem tudta megölni a maga ősét. Különben sem értem, mi köze ennek az egésznek a mi ügyünkhöz?



– Látom magán, hogy nem nagyon szeret olvasni. Én annál inkább. Olyan, hogy valós élet nem létezik. Ez a francia dédapám filozófiája volt, aki egész életében Afrikában élt, ott gyakorolta az apjától örökölt mesterséget, a rabszolga-kereskedést. Higgye el, kedves Zsolt, annyi hamis félreértés van ezzel a szakmával kapcsolatban. Az emberek azt hiszik, hogy a rabszolgakereskedők durva, műveletlen tuskók. Hát úgy nézek én ki?



Kováts Zsolt bénultan hallgatta Pierre Bartolomeo van der Vart kusza beszámolóját az élet igazságairól és az afrikai gyökerekről.



– A valós élet bizonytalanul billeg képzelet és az álom határán. A képzelet szülötte pedig az irodalom. Könnyebb elfogadnunk az élet borzalmait, ha kitalálunk hozzá egy szép történetet. Adamasztor egy kegyetlen szörnyeteg, de ha jobban belegondol, megláthatja benne a tragikus hőst.
– Egyáltalán kíváncsi arra, hogy mit találtam Isztambulban? – nyugtalankodott Kováts Zsolt.



– Őszintén szólva nem. Nyugodtan tartsa meg magának. Nekem elég annyit tudnom, hogy létezik az a megállapodás.
– De hát akkor mire fel volt ez az egész felhajtás? – háborodott fel Kováts Zsolt.
– Rossz álmok gyötörtek.



Kováts Zsolt úgy érezte, hogy mindjárt megbolondul.



– Azt akarja mondani, hogy azért kellett nekem elutaznom a világ végére, kockáztatva a menyasszonyommal való kapcsolatomat, mert magának rossz álmai voltak?



– Kedves Zsolt – mondta Pierre Bartolomeo van der Vart –, a kiegyensúlyozott élethez elengedhetetlen a nyugodt álom. Különben ez is a francia dédapám filozófiája. Megjelent álmomban a holland ősöm, Jan van der Vart, és azt mondta, hogy nem találja a helyét, mert ötszáz éve keresi azt a megállapodást, amit egykor azzal a magyarral aláírtak. Én szeretem a családomat, és mélyen tisztelem a felmenőimet. Így meg kell értenie, hogy nem hagyhattam annyiban ezt az ügyet.



Kováts Zsolt persze nem értette meg, mert ő csak egy egyszerű hivatalnok volt. Bár a rabszolgakereskedő busásan megfizette a fáradozásaiért, letörve ment haza a lakásába. „Talán majd Anita tud magyarázatot az eseményekre” – gondolta. Anita azonban nem volt otthon. Helyette egy üzenet várta: „Hazaköltöztem a mamához, ne keress többet.” Kováts Zsolt tudomásul vette. Nem kereste a lányt, sőt, amikor a hivatal folyosóján véletlenül összefutottak, inkább nem köszönt neki, nehogy azzal is túllépje a „ne keress többet” által kiszabott határokat.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Magyary Ágnes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.