Vers, próza / Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse...

Gálfalvi György
Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse...


Az őrtorony csaknem húsz esztendeig állt a kertem sarkában, a kerítés túlsó oldalán. Amikor ideköltöztem, még nem volt ott; hirtelen jelent meg, mintha a földből nőtt volna ki, egyetlen varázsütésre, még csak nem is éjszaka, hanem délelőtt. A mi utcánkban amúgy is délelőtt szoktak a csodák történni.Megírtam már: reggel elindultam a szerkesztőségbe a Téka utcából, s mire délben hazaérkeztem, már a Padeş utcában laktam. Csoda-e, ha nem lett belőlem csodaváró?



Az őrtorony tartós csodának bizonyult. Kétség sem fért hozzá: azok, akik a varázspálcával beintettek, hosszú távra terveztek. Tudtam valamit az őrtornyok természetéről, sőt hivatásáról, magam is többször strázsáltam egy hasonló építményben Óradnán, a kaszárnya körzetének legtávolabbi pontján, fent az erdőben, az Acapulcón. Boldogan tettem, mert oda senki sem fáradt fel ellenőrizni; emlékszem, őrállás közben itt olvastam újra a Svejket, a magyarhoz fogható konzseniális román fordításban, s akkorákat röhögtem, hogy az ellenséges erők valószínűleg hanyatthomlok menekültek a környékről.



Ebben az őrtoronyban viszont nem nekem kellett őrséget állanom; ha valamivel nagyképűbb lennék, azt is elképzelhettem volna, hogy egyenesen rám való tekintettel állították oda, mert tőlem féltették a szekuritátét. Igyekeztem beletörődni: a város legjobban őrzött kertjében lakom, mondhatnám saját őrtoronnyal rendelkezem, s ehhez képest potomság, hogy családom élete ettől kezdve nemcsak lehallgatva, hanem kiterítve is nagy nyilvánosság előtt zajlik.



Saját őrtornyomnak hamar híre ment; szóban és írásban magam is elhencegtem vele. Barátaim is segítettek a hírverésben. Zalán Tibor például naplójegyzetben számolt be arról, hogy éjjel kettőkor, az almafa alatt borozgatván megkérdezte tőlem, ugye, most végre biztosak lehetünk abban, hogy senki sem hallgat minket. „Támadt is erre – írja Zalán – akkora fényesség, hogy gombát lehetett volna szedni a kertben." Az őrálló – nyilván magyar – fiú reflektort gyújtott fel a toronyban, így figyelmeztetett jelenlétére. Egy pohár bort s Zalán jóvoltából néhány cigarettát nyújtottam fel neki figyelmességéért. Kassai barátom, Gál Sándor, a kitűnő író és szenvedélyes vadász este érkezett hozzánk, nem volt alkalma terepszemlére.



Reggel, az elfogyasztott italoktól kissé kótyagosan kinézett az ablakon, s az őrtorony láttán felragyogott a szeme: nicsak, magasles! Időbe telt, amíg elszontyolodva megértette, hogy nem a számára otthonos magasles, hanem annak oldalági rokona került a látókörébe.



Együtt éltem az ettől kezdve magaslesnek becézett őrtoronnyal, sőt, idővel el is pimaszodtam ebben az együttélésben. Szőlőnyesés ürügyén végiggyalogoltam a betonkerítés tetején, amely kertemet a szekuritáté udvarától elválasztja, s az őrtorony melletti táblát, amely régóta ingerelt, mert az állt rajta, hogy „zonă interzisă" (tiltott zóna), 180 fokban megfordítottam, s ettől kezdve az én kertem lett tiltott zóna a szomszédból érkező szőlőtolvajok számára. Nem sok foganatja volt az intésnek, ezért a következő szüretkor a táblát egy erőteljes mozdulattal kiemeltem a helyéről, s azóta ereklyéim között őrzöm.



A kilencvenes években az őrtorony elárvult. Egyre ritkábban tűnt fel benne az őr, magam is meguntam a váltásokat számontartani. Mégis meglepetésként ért, amikor egy vasárnap ebéd közben a vejem megkérdezte: észrevettem-e, hogy az őrtornyot lebontották? Nem, nem vettem észre. De a biztonság kedvéért felálltam az ebéd mellől, s hüledezve állapítottam meg: a szilvafa mögött üres a tér, az őrtoronynak hűlt helye, mintegy újabb varázsütésre eltűnt. Ott álltam tanácstalanul, s valami olyasmit éreztem, mint az egri vitézek, akik a hosszú ostrom után egy reggel arra ébredtek: eltűnt a török a falak alól, s ők nem tudják, mihez kezdjenek török nélkül. De Gárdonyi regényében szerencsére ott volt Nagy Lukács, aki „egyszer csak nagyot ordít: utánuk! Azt a kutya irgalmát Mahomednek!" Nekem viszont nem volt kedvem nagyot ordítani, s arra sem éreztem késztetést, hogy a kerítésen átvetve magam utánanézzek, hová lett az őrtorony. Életem tanúja és része. Az őrtornyom! Ülök azóta az almafa alatt, némán, egyedül, mint a slágerben, de nem a fájó szívemre gondolok, hanem arra, ami az őrtorony hűlt helyén melegen és elevenen megmaradt. Nálam okosabb ösztöneim azt súgják, jogos önvédelemből túl kellene lépnem az emlékeken, vagy legalábbis lazábban kellene emlékezni mindarra, ami velem és körülöttem az utóbbi évtizedekben megtörtént, hiszen óriási szerencsémre mindmáig megőriztem a kacagásra való képességemet. Hogy ne menjek túlságosan messzire, jóval idősebb iskolatársamra kellene például emlékeznem, aki a szekuritátétől italozásai miatt kikopván, egy alkalommal asztalomhoz kérezkedett, s némi poharak után elmesélte, annak idején ő szerelte be lakásunkba a lehallgatókészüléket, méghozzá kutyám közreműködésével, aki egyetlen kéznél levő házigazdaként udvariasan végigkísérte a szobákon. (Megboldogult Csimbi kutyám mindig gyanús volt nekem, de addig úgy tudtam, csak a tolvajokkal lenne képes együttműködni.) Vagy másik iskolatársam juthatna eszembe, ugyanabból az intézményből, aki a nyolcvanas években a piaci lármát hangfüggönynek használva, arra figyelmeztetett, nagyon ügyeljek magamra, mert parancsnokuk nemrég bizalmas körben kiadta az utasítást: azt a banditabajuszú írót, aki vagyok, meg kell leckéztetni, hogy észre térjen. (Szó szerinti fordításban: hogy tanuljon észt.) Azt hiszem, az alkalmi hangfalat is megrepesztettem kacagásommal, mert eszembe jutott, hogy a megyei főtanfelügyelő éppen abban az időben kérdezte meg egy tanárnőtől, ki az a két bandita a magyar kabinet falán, ahonnan morcosan, szúrósan és kétségtelenül ellenségesen Madách Imre és Arany János tekintett rá. Ha már bandita, nem mindegy, hogy kivel banditáskodik az ember.



De hiába törekszem a lazaságra, az őrtorony hűlt helyét nemcsak ilyen emlékek tartják melegen. Mert igaz ugyan, hogy az elmúlt fél évszázadban egymástól és főleg önmagunktól megtanultuk: ahhoz, hogy az életet kibírjuk, nem szabad túlságosan félnünk, voltak helyzetek, amikor nehéz volt nem megijedni. Például akkor, amikor Băţagă ezredes jóindulatúan arra figyelmeztetett: nekem két okos lányom van, az ő jövőjükre is kellene gondolnom. Vagy az utólag is számolatlan kihallgatásokon, amikor órákon át záporoztak rám a kérdések, a gyanúsítások, a féligazságok, de többnyire – s ez volt az igazi baj – vérvádként a színtiszta igazság. Vagy akkor, amikor a Trabantom kereke átrepült a szembejövő forgalom felett, s az egyébként kávébarna bőrű szerelő falfehéren közölte: a másik kerék tárcsáját is meglazították. Nem folytatom a félelem pillanatainak felsorolását. Mert az Őrtorony hűlt helyén – a félelmet, az állandósult szorongást nem feledve – a szembeszegüléssel, az ellenéléssel alanyi jogon megszerzett személyes szabadság semmihez sem hasonlítható mámora, a bajtársiasság, a bizalom, az egymásrautaltság emlékei melegítenek. A túlélő emlékezőnek nagyon kell ügyelnie az arányokra, arra, hogy mindenre és – amennyire ez emberileg lehetséges – pontosan emlékezzen.



Bármennyire is kecsegtető, nem szabad mai közérzetét a múltra visszavetítenie. Én például hajlamos lennék rá, de hazudnék magamnak, ha tetszetősen, sőt frappánsan úgy fogalmaznék: húsz évvel ezelőtt az otthontalanság bizonyossága nagyobb biztonságot nyújtott, mint ez a bizonytalan otthonosság, ami körülvesz. De talán igazat írok, amikor azt állítom, húsz évvel ezelőtt könnyebben eligazodtam a világban, mert átláthatóbbak voltak a helyzetek, az emberek közötti viszonyok, s jobban fel tudtam mérni, kitől mire számíthatok.



Nem, nem kérem vissza az őrtornyomat. De emlékezni szeretnék azokra, akikkel együtt éltem az őrtorony árnyékában, mert úgy látom, hogy elfeledték őket, és nekem kell rájuk emlékeznem. Emlékeztetni szeretnék azokra, akik életük szorításában ellehetetlenültek, elpusztultak, többnyire elpusztították magukat. Emlékezni szeretnék barátaimra, bajtársaimra, pajtásaimra, egykori vidám asztaltársaságaimra, akik testületileg odaátról nyújtják felém koccintásra poharukat, s ezúton is üzenem nekik: nemsokára jövök, fiúk. De addig nem mehetek, amíg belső utasításra tollba nem mondom magamnak legnagyobb titkomat, túlélő társaim legnagyobb titkát: mit fizettem, mit fizettünk, mivel fizettünk azért, hogy másokkal ellentétben megúsztuk az életünket. Azt az egyetlen életet, amelyet inkább átélni kellett volna, nem pedig túlélni és megúszni.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gálfalvi György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.