Vers, próza / Akármilyen megsemmisülés

Szabó Róbert Csaba
Akármilyen megsemmisülés


A szokásos úton jöttem le reggel, hátul, nem is találkoztam senkivel. Még maradt négy flakon, azt beraktam egy hátizsákba, és elhoztam. Nem maradt ott senki. Azt írta nekem, hogy sokat gondol rám, főleg maszturbáláskor, ezt azonban nem nagyon hiszem, sőt, egy kissé meg is lepett, hogy ilyet ír. Azok után, hogy megkért, költözzem el, minden kissé furcsának hat a szájából, vagy miket beszélek, hát furcsa, hogy ilyeket ír össze. Fönt, a háznál, hogy is felejthetném el, néhányszor meglestem az Unokatestvéreket. Kimentek a hátsó falhoz, a farakásra dőltek. Láttam eleget.



Majd mindenkinek azt mondom, hogy akkor találtam ezt a kis levágott hajfürtöt, amikor lefele jöttem.



A falut, annak ellenére, hogy milyen messze van, és milyen mélyen ül meg a völgyben, elég hamar meg lehet pillantani. Ez elég borzasztó, mert az ember rögtön azt gondolja, nem is kell már olyan sokat gyalogolnia, hiszen látszik, itt van szem előtt, karnyújtásnyira. Később, amikor lejjebb belevesztődik a bozótosba, nem gondol már ilyeneket az ember. Van valami szabálytalanság ebben. Úgy értem, nem rendes dolog az, ha a reményt elnyeli egy ilyen sűrű valami. Ilyen gyorsan. A vizem elfogyott, nem is vehettem volna magamhoz az útra, azt gondoltam, kibírom, amíg leérek a forrásig. A barátommal sokat beszélgettünk a kettőnk ügyéről, az én elköltözésemről. Mindenki tudja, nincs azon mit beszélni, persze, nem is az a lényeg, hanem a barátom. Bár megint miket beszélek itt össze, meglehet, nem is a barátom, ha egyszer továbbra is szóba áll Vele. Az Unokatestvérek, na igen, róluk is elmondok néhány dolgot. Nem tudom megállni ugyanis, gyakran beszélek mindenfélét, keverem a kitaláltat az igazsággal. Néhány héttel az esőzések után jöttek fel, könnyű volt, felszikkadt a sár, meg aztán a hegyoldal, lefut az hamar. Aznap délután hallottam először Róla annyi hónap után, az Unokatestvérek hoztak egy kis borítékot tőle. Nem mondom, hogy nem olvastam el, de azt sem, hogy túlságosan sokat tanulmányoztam volna, a kézírását ezer közül is felismerném, sokkal jobban tetszett most is, mint az, amit valójában írt. Okosabb lenne az esztétikából kiolvasni a tartalmat. Az Unokatestvérek három napot maradtak, jól érezték magukat, egyik nap teljesen eltűntek, de estére visszaértek. Hagytak időt, hogy válaszoljak, ha akarok. Indulás előtt adtam oda nekik az üres borítékot, nem kérdeztek semmit, elindultak, vagy nem is tudom, valami poénkodás mégiscsak volt, mert emlékszem, egyikük elmosolyodott, vagy inkább hahotázott. Kicsit én is nevettem.



A varkocs töve véres, nem vágták azt, hanem tépték.



A barátommal együtt nőttünk fel, vannak ilyen szokványos dolgok az életben, nem kell sokat ecsetelni. Egy utcában laktunk, mi ebben az olyan nehéz?! Gyerekként az utcánkban két csoport lézengett általában. Az elsőbe olyanok tartoztak, akik valamiért az apró autósképeket tartalmazó rágógumikat szerették, a másikba pedig azok sorolták magukat, akik a futballjátékosok portréját gyűjtötték. A házunk előtt sokszor gazdát cseréltek az autósképek és a portrék, pontosan az ablakunk alatt. Volt, aki szájába sem vette a rágót, kibelezte vásárláskor, csak a kép kellett neki belőle, a rágnivalót a kisebbeknek adta. Azelőtt fél évvel, hogy apám még otthon volt, amikor még nem költözött el sehová, és nagyanyámék is a saját házukban laktak, nem ott, a miénkben, az anyámék hálószobájában, nekem volt a legnagyobb gyűjteményem. Nemcsak az autósokból, hanem a focisták portréjaiból is, mert apám sok pénzt adott rágógumira. Ki volt az egész sorozatom a négy évvel ezelőtti világbajnokság játékosaiból, csak a holland kapus hiányzott, és kilenc nappal később, ahogy apám otthagyott minket, szétosztogattam a többiek között. Mindenkinek jutott, a barátjának is ad az ember, ha egyszer már a barátja. Nem gondoltam volna, hogy pont most fog cserben hagyni, mert azt tette. Amikor elköltöztem, fát vágott, vizet vitt Neki, így mondom, nagy betűvel, ha leírnám, akkor is nagy N-et írnék, mert még mindig tisztelem valamennyire. Nem múlnak el olyan könnyen a dolgok, ripsz-ropsz. Mi lenne akkor, ha minden csak úgy elszállna?!



Ahogy kiérsz a bozótosból, megint előbukkan egy pillanatra a falu. Legalábbis az első házak melléképületei tisztán látszanak, ha valaki tesz-vesz a hátsó udvaron, az is látszik. A bozót kifáraszt, van egy ösvény, de meglehetősen szűk, becsapnak az ágak is. Olyan, mintha egyfolytában fölfele mennél, ha a bozótban haladsz. Amikor megkért, hogy költözzem el most már tőle, szintén ezen az úton jöttem, ismertem régebbről, máskor is gyakran kijártam a házhoz, csak éppen nem ültem olyan sokat, mint most. Éppenhogy kitakarítottam, megigazítottam néhány cserepet, az előszobából meg a padlásról kiirtottam az egérfészkeket, a fogókból kidobtam a léprement nőstényeket, és indultam is haza. Jó, hogy kijártam, mert legalább nem volt annyi dolog beköltözéskor. A második üzenetet szintén az Unokatestvérektől küldte, egyáltalán: mindegyiket tőlük küldte, hiába tagadnám, ők is jól érezték magukat fönt, a levelet is elhozták. Nem volt sokkal több minden benne, mint elsőre. Meg akart győzni, világos volt, hogy jöjjek le a faluba. Azt kérdezte, nem ér nekem annyit, hogy válaszoljak a levelére, így akart rávenni. Pedig Ő is pontosan tudta, mit gondolok. Nem írtam válaszokat, mert azok már réges-rég készen álltak, az első betűtől az utolsóig meg voltak fogalmazva, s ha leírtam volna őket, akkor sem változott volna meg egyetlen betű sem. Hinni kell az állandó dolgokban, úgy gondolom.



A kitépett hajtincset az ujjaim köré csavarom, kezem a zsebemben.



Persze, azt is gondolhatta volna, hogy mindenféle üzenetekkel úgysem fog semmit sem elérni, mit mind üzengetett akkor?! A barátommal sem találkoztam elköltözésem óta, de nem is küldözgettünk egymásnak semmilyen képeslapot. Ha akarna valamit, megkeresne, én is így tennék, egy utcában nőttünk fel, csak éppen ő most ugyanott lakik, ahol én laktam eddig, nincs ezen mit vitatni, mindenki tudja pontosan. Mint ahogy az is nyilvánvaló, nem bújik el az ember a másik elől mindenáron, ha szükség van rá, előjön. Ilyen a természete. Másfelől meg időnként jobb, ha nem látja az ember azt, akihez annyira ragaszkodik.



Jobb lenne eldobnom ezt a hajtincset, mert az izzadság teljesen a kezemhez ragasztotta.



Van egy történetem, én találtam ki, ami pont olyan kerek, körbeér, mint egy karika. Szeretem az ilyen történeteket, mert olyan, mintha rólam szólna ezzel a kerekségével, ahogy az eleje összeér a végével. Kívülről is el tudom mondani, úgy szoktam általában, jó emlékezőtehetségem van, mit csináljak. Úgy szól, most elmondom, hogy: Csupán két férfit ismertem, akik boldogtalanságukban rengeteg mennyiségű vizet fogyasztottak. Az egyik pusztán azért, mert ismerte azt a nőt, aki vízben született, és aki maga sem kívánt mást egész életében, mint hogy egy kád vízben ülve hozza világra gyermekét, és aki úgy úszott, mintha soha életében nem járt volna szárazföldön. És bizonyosak vagyunk benne, hogy szeretkezni is langyos fürdőkbe járt, mintha a víz körkörös hulláma az orgazmus remegéseinek felelt volna meg. És ez a férfi, aki olyan jól ismerte azt a nőt, hogy nála jobban senki, csak falta a vizet, több éven át semmi mást nem vett magához, mint vizet, így élt, hogy teste egyszer csak vízzé oldódjon, hogy a medence közepéről felszakadó körkörös hullámzásokat egyszer csak maga is megremegve szállítsa a partig, aztán vissza, hogy ernyedten fröccsenjen a még mindig fönnakadt tekintetű, vízben született nő szemébe. És a másik is én volnék.



Ezt mondogatom, miközben az ösvényre hajló ágakat csapkodom félre. Néhány hónapja magam is csak vizet iszom, megtöltöm mind a négy flakont, akármilyen nehezek is, muszáj, mert a forrás messze van. Egyre gyorsabban haladok, még fönt lesz a nap, amikor elérek a házhoz. Lenyomom a kilincset, sohasem zárom be, az előszobában leteszem a hátizsákot a vizes üvegekkel, kifújom magam. Talán néhány kortyot iszom is, előfordulhat. Nagy léptekkel átvágok a szobán, fölkapaszkodom az apró létrán a padlásra, ahol a fekvőhelyem is van. Kiveszem a falba épített szekrényből a befőttesüveget, lecsavarom a tetejét, és a kitépett hajtincset a többi mellé teszem. Miért tagadnám, mindegyiket egyenként szereztem, mindegyiket egyenként ragadtam el Tőle.



Nem lehet tudni, meddig bírja, pedig gyakran idézek is a válaszaimból neki, azokból, amiket a leveleire találtam ki. Például, hogy de, de igen, sokat érsz nekem, te és a te pinád egy világot is megérnek.



Csak vizet iszom, hónapok óta csak vizet, nem mondhatja senki, hogy nem vagyok józan.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.