Vers, próza / Akik már nem leszünk sosem

Krusovszky Dénes
Akik már nem leszünk sosem[2017. november]



RÉSZLET

Délután háromkor megérkezett a gyógytornász Bozóhoz és Imikéhez; heti bontásban mindenkinek megvolt a saját napja, és most került a fiúkra a sor. Az ápoló kifejezetten élvezte ezeket a foglalkozásokat, mert Szántó Mari, a maga tántoríthatatlanul vidám temperamentumával mindig friss levegőt hozott a ház áporodott belterjességébe. Miközben a fiúk elmerevedett, görcsbe fagyott, girbegurba végtagjait emelgette, forgatta és nyomkodta, amivel elég komoly szenvedésnek tette ki őket, a legképtelenebb városi pletykákkal szórakoztatta a társaságot. Most például megtudták tőle, hogy mindenki az iskolaigazgató balesetéről beszél, aki a hétvégén a kertjében rendezett bográcsozáson részegen magára rántotta a halászlevet, és azóta a debreceni kórházban fekszik, lepörkölődött bőrrel. Közben hétfőn kisebb pánik tört ki, mert a tűzoltók délután körbejárták a játszótereket, és hazaküldték a gyerekeket egyfajta óvintézkedésként a sugárszennyezés ellen. Erre ma reggel a szülők jelentős része nem ment munkába, mert nem volt hajlandó elengedni iskolába a kölyköket, ez viszont mindenféle fennakadáshoz vezetett.
– Volt olyan bolt, ami ki sem tudott nyitni, mert nem volt elég eladó – mesélte göcögve a gyógytornász, miközben Imike vállát hajlítgatta, amit az a szerencsétlen összeszorított fogakkal igyekezett minél halkabban elviselni. – Ott mentem el reggel az Ifjúsági ABC előtt, de le volt eresztve a rács. Benéztem, és láttam, hogy Molnár Jóska, a boltvezető odabent telefonál hótt idegesen.
Miközben a többiek nevetgélve hallgatták végig Szántó Mari futamait, már ha nem nyögtek éppen, az ápoló ezúttal szótlanul tette a dolgát mellettük. Szerencséjére Mari harsány volt ugyan, de tapintatos, pedig ez a két tulajdonság elég ritkán jár együtt. Csak a foglalkozás után, már a folyosón kérdezett rá, hogy mi a fene van vele.
– Kicsit enervált vagyok, ennyi az egész – mondta a férfi.
– Kérsz egy cigit?
– Nem, kösz, van nekem is.
– Akkor igyál egyet.
– Az jó lenne, de még van egy kis dolgom.
– Nem is úgy értettem, hogy most azonnal – röhögött föl Szántó. – Majd ha végeztél, utána.
A férfi hosszan nézte a nőt, miközben az a kijárat felé sétált a maga jellegzetes, kacsázó járásával. Annak ellenére, hogy alacsony volt és kissé kerekded is, de lehet, hogy éppen ezért, mindig is érzett benne valami nem nyilvánvaló, de a felszín alatt határozottan lüktető szexuális kisugárzást. Előfordult, hogy egy-egy foglalkozás során, miközben a nő gömbölyű mozdulatait figyelte, válla forgását, a könyöke két oldalán kiduzzadó húst, mikor behajlította a kezét, kardigánja rejtekében föl-le hullámzó mellét, és széles csípője alatt határozott rakományként domborodó fenekét, egészen rákívánt. Persze, ezt mindig igyekezett leplezni; jól ismerte Szántó férjét, aki a sporttagozatos iskolában volt testnevelő tanár, és nem szívesen akaszkodott volna össze vele, amellett, hogy az egész merő fantáziálás volt csupán.
Munkanapjából már csak egyetlen feladat volt hátra, meg kellett fürdetnie Hajnal Ágnest. De azután, hogy délelőtt olyan sután adta át a beteghordozónak, kissé feszengve gondolt arra, milyen hangulatban fog telni ez az amúgy sem egyszerű művelet. A nagy fürdetés is heti beosztás szerint ment, persze közben többször alaposan lemosdatták a betegeket, de ülő­fürdőre hetente egyszer, legfeljebb, ha a páciens nagyon ragaszkodott hozzá, kétszer kerülhetett sor. Hajnal Ágnes szombaton már fürdött egyszer, de már akkor jelezte, hogy a hét közepe felé szeretne egy másik alkalmat is, és úgy jött ki a lépés, hogy erre most kerülhetett sor.
A két lány túl volt már a délutáni pihenőn, amikor bekopogott a szobájukba. Kiskati beesett szemmel nézett az ápolóra az ágyából, amikor az mellé lépett, nyilván nem aludt valami sokat az éjjel, és részben még mindig a hatása alatt tartotta Aszalós tegnapi csúnya rohama.
– Kati, hogy vagy, kérsz valamit? – kérdezte tőle tapintatos hangon.
A lány határozottan megcsóválta a fejét, majd zavartan ránézett a szobatársára. Ezek biztos megbeszélték már, hogy milyen goromba voltam dél­előtt, gondolta az ápoló, de igyekezett nem magára venni a lányok sértett hangulatát.
– Ilonához sem szeretnél átmenni?
Erre már nem reagált olyan egyértelműen a lány, elgondolkodva nézett maga elé.
– Azt hallottam, elakadt a válogatással, esetleg segíthetnél neki megint – folytatta a férfi, mire a lány a szemébe nézett, és alig hallhatóan, szinte lehelve mondta.
– Jó.
A lélegeztető csövét óvatosan kihúzta a kanülből, majd átültette Katit a tolószékbe. Olyan érzése volt az ápolónak néha, amikor leemelte az ágyról a lányt, hiszen Kiskati testének alig volt súlya, hogy akár zsebre is tehetné, és úgy hordozhatná körbe a házban. Legvégül még odaadta neki kedvenc sálját, amit a lány mindig az ágy fejére tekerve tartott, s ami nélkül, hiszen ezzel fedte el felmetszett torkát, nem volt hajlandó kimozdulni a szobából. A férfi csak azután fordult oda Hajnal Ágneshez, hogy egyedül maradtak a helyiségben.
– Ágnes – szólalt meg odagörnyedve a lányhoz –, ne haragudj, kérlek, a délelőtti miatt…
A lány szigorú tekintettel nézett rá, mint valami ősi törzs bírája, aki még nem döntötte el, hogy mi legyen a vétkes büntetése.
– Maradjon köztünk – folytatta a férfi a másik bizalmára apellálva –, de kicsit összerúgtam a port a doktornővel. Illetve ő velem. Az egész nem nagyon érdekes, de éppen akkor történt, amikor elrohantam.
– Tudod, hogy mennyire bánt – szólalt meg Ágnes –, ha úgy adogattok egymás között, mint egy rongybabát.
– Persze, és igazad is van, de muszáj volt…
– Ne ragozzuk túl, jó?
A férfi mélyen bólintott egyet, és rövid időre csukott szemmel lecsüggesztette a fejét. Mire újra felnézett, a lány már mosolyogva viszonozta pillantását.
– Mehetünk? – kérdezte az ápoló, aztán nekiállt kiszabadítani Ágnest az ágyból.
A betegek fürdője gyakorlatilag egy rendes, szoba méretű helyiség volt, ablakok nélkül, a folyosónak a hátsó bejárathoz közelebb eső végében. Falai valamivel fejmagasság fölöttig ki voltak csempézve, a bejárattal szemközt pedig egy szintén fehér egyencsempével kirakott betonkád állt, mellette karos emelő, egy műbőrrel bevont gurulós vizsgálóágy és egy fehérre mázolt vaspolc, amin a fürdető szerek és a kisebb segédeszközök sorakoztak. Az emelőt inkább csak a férfiak fürdetésekor kellett használni, vagy akkor, ha a fürdetést végző ápoló vagy beteghordozó még nem volt elég gyakorlott. Olykor a könnyűnek tűnő testeket sem volt olyan egyszerű finoman behelyezni a mély kádba, főleg ha közben a víz hőfokára, a beteg gerincének biztonságos megtámasztására és a magatehetetlenül lógó végtagokra is oda kellett figyelni. Legutóbb Kiskatit ejtette el majdnem a kád nedves szélére ügyetlenül feltérdelő beteghordozó fiú, márpedig, hiába ölmagasságról van csupán szó, ha ezeket a testeket elejtik, borzasztó komoly sérüléseket lehet nekik okozni; és nem csak fizikai értelemben.
Az ápoló betolta Hajnal Ágnest a fürdőbe, és a vizsgálóágy mellé állította kocsiját, aztán visszalépett az ajtóhoz, és behúzta rajta a reteszt. Amikor ismét a lány előtt állt, az felemelte jó kezét, a férfi pedig kissé előrehajolt, hogy a lány a nyakába tudjon kapaszkodni. Egy picit elég volt hátrafeszítenie magát, hogy Ágnes teste kiemelkedjen a tolókocsiból, ezután egyik kezével a hátát támasztotta meg, másikkal a combjai alá nyúlt be, s egy követ­kező lendülettel átemelte a lányt a vizsgálóágyra. Minden gördülékenyen ment, s a férfi elővigyázatos és finom mozdulatai nyomán Ágnes szinte úgy érezhette, magától indul meg a teste. Ahhoz is különleges tehetség kell, hogy valaki úgy tudjon hozzáérni egy másik emberhez, hogy az ne azt érezze nyomban, behatoltak a személyes terébe, megsértették intimitását, önállóságát, önbecsülését. A legtöbb beteghordozó és ápoló, amikor emelt, kilókat emelt és testrészeket, tömeget, magatehetetlen húst. A férfi iránt azonban valósággal rajongtak a betegek, mert az ő mozdulataiból valahogy hiányzott a gépiesség; amikor ő vett a kezébe valakit, az mindig inkább elő­zékenységnek tűnt, mint kötelességnek. A többiek karjában betegnek érezték magukat a páciensek, míg az övében kivételezettnek. Nem minden alkalommal persze, de jóval többször annál, mint ami egy ilyen helyzettől remélhető lett volna.
Ahogy Ágnes merev testrészeit eligazgatta a vizsgálóágyon az ápoló, nekiállt levetkőztetni a lányt. A virágmintás, elöl záródó egyrészes szoknyaruha első gombjainak megoldására azonnal kipirult Ágnes arca, és zavartan lesütötte a szemét. A betegek a fürdetéshez általában minél egyszerűbben levehető ruhát szoktak választani, a férfiak gyakran csak egy fürdőköpenyt kérnek, és nem vesznek alá semmit, hiszen arra a pár méterre, amit a folyosón megtesznek, felesleges is volna. A nők inkább megadják a módját, de arra azért ők is ügyelnek, hogy ne jelentsen túl nagy kihívást a fürdetőnek megszabadítani őket a gönctől. Az ápoló most mégis kissé elbizonytalanodott, miközben a szoknyarészt is végig kigombolta, hiszen az indokoltnál néhány fokkal alkalmibbnak tűnt a lány öltözete, és Hajnal Ágnestől egyébként sem állt távol, hogy akár egy fürdetésből is hiúsági kérdést csináljon. A ruha két szárnyát széthajtva azonban minden kétsége elszállt az ápolónak, és egy pillanatra meg is torpantak kezei a levegőben, de aztán igyekezett úgy folytatni a műveletet, mintha nem értené az üzenetet napnál világosabban. A ruha alatt a lány egy finom, elegánsan kihívó, csipkével díszített fehér kombinét viselt, ami olyan tájidegen volt a fürdő ridegen praktikus kisvilágában, hogy eleinte alig mert ránézni a férfi. Vajon mikor és hogyan vette föl ezt a fehérneműt a lány, gondolkodott az ápoló, miközben Ágnes karjairól lehúzta a virágmintás ruhát. Egészen biztosan nem ezt látta rajta a reggeli öltöztetésnél, vagyis nyilván Kiskati segített neki átöltözni délután, tehát itt egy ügyesen kivitelezett tervről van szó, aminek, hiszen más nem lehet, ő a célpontja.
Jobb tenyerét finoman a lány háta alá csúsztatta, majd megemelte egy kissé, és az alkarjával megtámasztotta, amíg a ruhát aláhajtotta; majd ugyanezt a mozdulatot megcsinálta a másik oldalról is, csak itt nem behajtotta, hanem a megemelt hát alól egyenletes húzással kiszabadította az anyagot. A víz közben lassan csobogott a kádba, és ezért a kis hangért mindketten hálásak voltak, mert legalább ez kitöltötte az űrt, amit a szótlanságuk hagyott a terem levegőjében. A következő lépés a kombiné levétele volt. Az ápoló még előtte, csak hogy egy kis időt nyerjen magának, egy hőmérővel ellenőrizte a vizet, majd a hideg csapot egy negyed fordulattal megengedte. A kombiné vékony pántjait leakasztotta a lány libabőrös válláról, aztán a nyaka alá nyúlva megemelte kissé a hátát, s ameddig lehetett, lehúzta róla a könnyű anyagot. Hajnal Ágnes derékig meztelen volt, és fedetlen mellei akarva-akaratlan magukra vonták a férfi tekintetét. A szinte tökéletesen szimmetrikus, telt hófehér félgömbök tetején keményre összehúzódva, mint két cseresznye, ült a két mélyvörös mellbimbó. Az ápolónak ismét eszébe jutott az a méltatlan beszélgetés, ahogy a kollégái egymásra licitálva sorolták, mit csinálnának a lánnyal, ha tehetnék, s minél inkább összerándult a gyomra a dühtől, annál semlegesebb mozdulatokkal igyekezett lehúzni Ágnes derekáról a fehérneműt. Keze csak akkor remegett meg kissé, amikor a ruha alól előbukkant a lány elképesztően dús, mélyfekete szeméremszőrzete, mely úgy terült el a fehér combok találkozásánál, mint egy titokzatos, hívogatóan sűrű erdő egy behavazott völgy mélyén. A vetkőztetés alatt végig nem néztek egymás szemébe, de ez legalább akkora önfegyelmet igényelt, mintha farkasszemet néztek volna, hiszen végül is éppen azt csinálták, csak fordítva.
A férfi egy nagy törölközőt vett a kezébe, és azzal takarta le a csempéken visszaverődő neonfényben szinte világító meztelen testet. Ha bizonyos szögből nézett rá az ember, észre sem vette, hogy Hajnal Ágnes tagjait megnyomorította a vírus. De még akkor is, amikor feltűnt, hogy az egyik kéz jóval vékonyabb, mint a másik, hogy a rossz karon úgy ül a használhatatlan könyökízület, ahogy öreg fákon szokott egy-egy elburjánzott görcs megkapaszkodni, a csuklón pedig szabálytalanul hátrafeszül az összevissza ujjakkal megszórt kézfej, vagy hogy a csípő kissé elferdült, mintha két hatalmas kéz tekert volna egyet a két végén, a két láb pedig, ha csak kicsit is, de rövidebb, mint amilyennek lenniük kellene, vékonyak, kórószerűek, a térdek befelé borulnak, a bokákon rendezetlenül eltekeredve csüngenek a lábfejek, s még a lábujjak is össze vannak húzódva; még ha valaki mindezt látta is, akkor sem mondhatta, hogy ne lenne valami harmonikusság Hajnal Ágnes testében. Persze, mihez képest, nyilván ez is számít, de a többi beteg gyermeki méretű végtagjaihoz, roncsolt gerincéhez és olykor szabálytalan formájú koponyájához meg girbe-gurba csontvázához képest mindenképpen.
A vizsgálóágyat a kád mellé gördítette az ápoló, elzárta a vizet, még egyszer megmérte a hőfokát, majd belehelyezte a műanyagból készült támasztóülést az aljába, beállította kellő magasságúra, aztán odafordult a lányhoz. Amikor elkezdett a gondozóban dolgozni, gyakran azon kapta magát, hogy öntudatlanul a gégemetszettek nyaki kanüljét bámulja, tudta, hogy nem szabad, de képtelen volt a tekintetének parancsolni. Az idő múlásával aztán egyszerűen megszokta ezt a látványt, sőt, már fel sem tűnt neki, a leghétköznapibb dologgá vált, valami olyasmivé, mint az egészséges arcokon meg­jelenő bibircsók, anyajegy vagy májfolt; szóra sem érdemes semmiséggé. Ám amikor a lány testét a ráterített törölközőn kívül más nem fedte el, nyitott légcsöve ismét nagyobb hangsúlyt kapott. Mégsem volt visszataszító, inkább megejtő és bizonyos szempontból felkavaró; habár valójában nem lehetett rajta benézni, az ápoló gyakran úgy képzelte maga elé a sebet, mint egy ablakot, ami a lány huzatos bensőjébe nyílik, s amit valami képtelen hiba miatt lehetetlen bezárni.
Miután a vizsgálóágy kerekeit rögzítette, lehúzta a törölközőt a lányról, majd mellé lépett, hasát az ágy széléhez nyomta, bal kezét a lány nyaka, jobbját pedig a feneke alá csúsztatta, aztán fújt egyet, és izmait megfeszítve a levegőbe emelte a magatehetetlen testet. Ágnes ugyan nem volt olyan papírkönnyű, mint Kiskati, de azért a férfi nem szakadt meg a súlya alatt. Inkább az okozott nehézséget, hogy a két lecsüngő lábat úgy emelje át a kád peremén, hogy közben baljával a fejet nem engedi túl mélyre, s a gerincet végig egyenesen tartja. Ahogy teste a forró vízbe ért, egy pillanatra megint libabőrös lett a lány, s mellbimbói, ha lehet, még keményebben felmeredtek, mint addig. Ha csak egy kissé előrehajtanám a fejem, villant be a férfinak, be tudnám harapni őket. De saját gondolatától annyira zavarba jött, és olyan rémülten próbálta elhessegetni maga elől a képet, hogy a végén az ideálisnál néhány centiméterrel magasabban eresztette el a lány testét, aki szinte belezökkent a kád aljába fektetett támasztó ülésbe, és egyszerre riadt és számonkérő tekintettel nézett fel rá.
– Ne haragudj – mondta az ápoló elvörösödött képpel.
– Lehetnél kicsit óvatosabb – felelte a lány, és elvette a kád szélére rakott szappant.
Volt olyan beteg, akit tetőtől talpig meg kellett mosdatni, és volt olyan, akihez hozzá sem kellett érni, mert boldogult egyedül is. Hajnal Ágnes valahol középúton helyezkedett el ebben; amit használható kezével elért, azt megmosta ő, de combközéptől lefelé a lábait, és a nyakszirtjétől a derekáig a hátát az ápolóknak kellett beszappanozni és leöblíteni. A férfi hátralépett a kádtól, és lehajtott fejjel várta, hogy a lány szólítsa, közben mélyre szívta a szappanhabból felszálló gyöngyvirágillatot, és két kezét, mint a sorfalban álló focisták, összekulcsolta a lágyéka előtt.
Csak néhány percig állt ott, mégis, amikor a lány szólította, olyan érzése támadt, mintha már órák óta a helyiség közepén szobrozott volna. Amennyire csak bírt, igyekezett semmire sem figyelni, és ez olyan jól ment neki, hogy úgy tűnt, nyitott szemmel alszik. Ágnes hangját sem hallotta meg elsőre, csak akkor kapta fel a fejét, amikor erőteljesebben rászólt a lány, akkor viszont gyorsan a kádhoz lépett, és kissé kapkodó mozdulatokkal elkezdte lemosni a lány csontos lábait.
– Hát veled meg mi van, hol jár az eszed? – mosolygott rá Ágnes a kád fölött lebegő langyos felhőn keresztül.
– Elfáradtam egy kicsit.
– Hosszú nap volt?
– Nem annyira, inkább idegesítő.
– De legalább lassan vége.
– Lassan…
– Aztán kipihenheted magad.
A férfi megvonta a vállát, majd átsétált a túloldalra, és beszappanozta a lány hátát, miközben az a kád szélében megkapaszkodva kissé előrehúz­ta magát. Így, előregörnyedve Ágnes mellei megint a vízfelszín fölé kerültek, az ápoló pedig, mivel nem volt kitéve a másik tekintetének, alaposan szemügyre vehette őket. Ezúttal sokkal puhábbnak látszottak, mint amikor még a hideg vizsgálóágyon feküdt a lány, és a mellbimbók udvarai is szétterpeszkedtek kissé; a meleg kioldotta belőlük a görcsöt, és a férfi szappanozó mozdulatait lágy ringással követték a habos vizet súrolva. Egy egészen apró pillanatra az ápoló ujjhegyei mintha megérintették volna a lány mellének oldalát, amire mindketten megborzongtak, a férfi pedig gyorsan az öblítőedényért nyúlt, és mielőtt még a másik bármit is mondhatott volna, egy nagy merítésnyi vízzel lemosta a habot Ágnes hátáról. Azután, mintha időre kellett volna végezniük, az ápoló gyorsan leterítette egy száraz tö­rölközővel a vizsgálóágyat, két másik törölközőt pedig összehajtva készített oda. Amikor az ággyal megvolt, a lány fölé hajolt, Ágnes újra belekapaszkodott a nyakába, ő pedig kezeit a síkos test alá csúsztatta a kád alján. Ahogy áthelyezte a lányt a leterített vizsgálóágyra, egy oldalpillantás kiszakadt addig fegyelmezetten egy irányba tartott tekintetéből, és végigfutott Ágnes habosan csillogó alakján. Volt ennek a testnek a ragyogásában valami nagyszabású keserűség, legalábbis a férfi így érezte abban az időből kiszakadt töredék másodpercben, amíg szeme gyors rángásával bejárta az előtte mozdulatlanul elterülő sikamlós hegyeket és völgyeket. Hatalmas szeretkezéseket ígért ez a látvány, tulajdonképpen még a rosszabb részletekkel együtt is, összességében; ott lapultak a mélyén a sikolyok, a hörgések, a harapások, az összeszoruló öklök, karmoló kezek, kitáguló pupillák, a gyönyör félhomályos kis sikátorai, a nyál, az ondó, a testből kiszabadítható nedvek fröccsenései, de mindez nyilvánvalóan beváltatlanul. Egy törölközőt ismét ráterített a lányra, egy másikkal pedig a lábfejét kezdte szárítgatni.
– Találkozol valakivel? – kérdezte Ágnes kissé bizonytalan hangon. Az ápoló abbahagyta a törölgetést, és felnézett rá, de mint akit megrázott az áram, szinte lezsibbadt ettől a hirtelen indiszkréciótól.
– Hogy érted?
– Ne haragudj, nem akarok a magánéletedben vájkálni – mondta mosolyogva a lány. – Csak, tudod, az van, hogy mi itt azt látjuk belőletek, amik bent vagytok, és azt hisszük, ismerünk titeket. De soha nem kérdezzük meg, hogy mit csináltok, miután innen kiléptek.
– Aha – bólintott a férfi, és folytatta a törölgetést. – Nem. Nem terveztem, hogy találkozom valakivel. Hazamegyek és kipihenem magam.
– Hát – mondta erre a lány, és csalódottan félrefordította az arcát –, én biztosan elmennék valahová a helyedben.
A törölközés végeztével a férfi segített Ágnesnek felvenni az esti köntösét, majd beültette a tolókocsiba. A lány ölébe adta a virágos ruhát, és belehajtogatva a kombinét is, aztán visszatolta a szobájába. Kiskati már odabent volt, az ágyában feküdt, és egy színes magazint lapozgatott unott arccal. A férfi fölfektette Ágnest a másik ágyra, beterítette egy vékonyabb takaróval, majd finoman becsúsztatta a lélegeztető csővégződését a lány kanüljébe. Majdnem elképzelhető volt egy olyan élet, amiben a fürdőbeli beszélgetés végén a férfi randevúra hívta volna a lányt. Ez nem az a valóság volt, de a lehetőség, mint egy hirtelen támadt széllökés, megsuhintotta őket, kicsit össze is borzolta a hajukat, és most némán szégyenkezve próbáltak úgy tenni, mintha nem játszottak volna el a gondolattal, hogy milyen lenne a következő lépés. De nem volt következő lépés, a férfi rákötötte Kiskatit is a lélegeztetőgépre, aztán erőtlenül motyogva elköszönt a két lánytól, és gyors papucssurrogással hátrahagyta őket.
Rogyadozó térddel ment végig a folyosón, és ahogy beért az öltözőbe, azonnal leroskadt a szekrények mellé állított székre, és a tenyerébe temette az arcát. Úgy ült ott pattanásig feszült inakkal, mint aki zokogni készült, de hirtelen mégsem tud kiszakadni belőle semmi. Szárazon szuszogott, a nyálát szívogatta, és előre-hátra dülöngélt idegesen. Egy idő múlva aztán felemelte a fejét, körülnézett pislogva, köhintett néhányat, és megpróbálta összeszedni magát. Fölállt, levette a köpenyét, és beakasztotta a szekrénybe, aláhajtogatta a nadrágját is, de mielőtt még felöltözött volna utcai ruhájába, bement a vécébe, bereteszelte az ajtót, és határozott, kissé talán türelmetlen mozdulatokkal elkezdett könnyíteni magán. Itt, a gondozó vécéjében még sosem jutott eszébe ilyesmit csinálni, és emiatt valamiféle lámpaláz is volt benne, de hamar túljutott rajta. A régi emlékképek, vad fantáziák és a néhány perce átélt látvány kavargásából állt össze lehunyt szemei mögött egy émelyítő mozi. Nem tartott sokáig az egész, s talán az a feszültség, ami az előbb, a sírás kudarcával benneragadt, most a kezében tartott nemi szervén keresztül, ondósejtjeivel együtt utat talált magának kifelé. Hasizma megfeszült, bal kezével oldalra támaszkodott, míg másik marka megszorult vörösen lüktető farkán, majd nyögött egyet, és a vécékagyló fölötti csempézett falra élvezett. Néhány pillanattal később, miután kicsit kilihegte magát, és egy darab vécépapírral nekiállt a piszkosfehér fuga mellett komótosan lefelé ereszkedő spermáját letisztítani, arra jutott, hogy Ágnesnek mégiscsak igaza lehet. Miért rohanjak egyenesen haza mindig, gondolta, nem ártana néha emberek közé mennem. És hirtelen nemcsak kedvet, de valami titkos tartalékból előszivárgó erőt is kezdett érezni magában, váratlanul feltörő önbizalmat, pedig azt hitte, az már végképp kiveszett belőle. Ez az, suttogta maga elé, miközben kilépett a vécéből. Jó lesz végre élni egy kicsit.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Krusovszky Dénes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.