[Látó, 2005. december]

„Alszik. Én nem tudok", gondolja.
„Jó neki. Nem tudja", ébred rá,
és az alvás még kevésbé sikeredik. Neki.
„Neki megy, nekem nem. Vajon mit
álmodik? Álmodik? Nem tudom. Nem tudja?"
kérdezi, sajnálja. „Irigylem? Dehogyis,
semmi irigység. Könyv kell, kis whiskey is talán",
és felkel. A szesz segít ilyenkor, tudja.
„Anélkül, hogy tudná", jut eszébe, és
mosoly nélkül is mosolyra derül.
Így él. Most így. Lesz máshogy is, szusszan:
„Most így." És ezt nem vitathatja el tőle
senki és semmi, csak a felejtés. „Miért is
emlékeznék, egy hét, egy év múlva épp erre
a semmis éjszakára?" Töpreng:
„Ha feljegyzem, egykor majd úgy olvasom,
mint bármelyik lejegyzett álmot,
olyan, mintha más írta volna, egy másik idegen."
Átnéz az ágy másik oldalára és biccent:
„Jól alszik", nézi. „Nem zavarja a fény.
Az ébrenlétem sem. A létem sem ébren."
Bizonytalan lesz: „Ha álmodik és rólam,
akkor se most-rólam." Ezen eltöpreng és
az alvást hívogatva becsukja szemét.