Vers, próza / Amikor Csunderlik Titusz magára maradt

Sebestyén Mihály
Amikor Csunderlik Titusz magára maradt

[2011. július]




Ki fogadná be Csunderlik Tituszt?
A kérdés V. város tanácsának szociális lakás- és lakhatási bizottsága előtt is felmerült, de a tanácsosok, illetve az önkormányzat képviselete megviselt orcával emelte égnek karját, egész pontosan kilenc párat. (A nyelv szabályai szerint ugyanis a páros testrészek többes számú említése tiltott, sőt, nyelvrontó trehányságra mutat.)
– Még ez is?!!! – kérdezték nyúzottan, minekutána a tárgysorozatba vétel során kiderült, hogy nem hat, hanem hatvanegy kérdést kell megvitatniuk, és elő­dön­tést is kell hozniuk.
Kommunikációs hiba, szabadkozott Csunderlik Teréz, az önkormányzat frissen alkalmazott titkárnője. Az, hogy frissiben nyert felvételt egy álláskönyörületi börzén, csak szorgos szimatolás után derült ki. Még mielőtt a dolog kipattanhatott volna, a névegyezésre a legöregebb tanácsnok, Zudor Zádor figyelt fel, neki ugyanis az efféle tételek soha nem kerülték el a szimatát. Hiába, sokat tesz a megszerzett, a megrögzött tapasztalat, az egykori személyzetis múlt, tudniillik egy korábbi diktatúra idején bizalmi állást töltött be egy, a csavarmenet irányát meghatározó kutatóbázison.
– Ki fogadja be Csunderlik Tituszt ?!! – merült fel a kérdés határozottabban, miután az új tanácstagok számára is világossá tétetett, hogy a napirend pontjait nem lehet leseperni, elsumákolni. A közhivatalt vállalók személyes ízlése elcsökevényesedik a hosszas hivatalviselés alatt, mondta Zudor Zádor, aki könyvet készült írni a közpályaviselet hagyományos és etikai mértékegységeiről.
– Nos, hol fog ezentúl aludni Titusz, hol hajtja álomra, nyugovóra magát Csunderlik úr? – Tette fel szónoki drámaisággal a kérdést a tanácsjegyző, az ülést vezető ZZ-vel egyet nem értésben.
A megoldás pedig nem darvadozott egyik tanácsos elméjében sem, annál inkább Csunderlik Titusz ordasságának híre: nevének hallatára kilengett a közke­délyjelző-szeizmográf mutatója, romlott málnaszörp szagát sodorta az októberi szél a bizottság üléstermébe minden Csunderlik-említésre. A közbátorság megremegett, a szikvizes palackok robbanással vagy öngyulladással fenyegettek...
Ifjúkori tetteit feljegyezték a városi évkönyvek. Egyszer például leragasztotta celuxszal a város összes csengőjét, amelyek a hirtelen elrendelt rendkívüli áramszünetig szóltak, giling-galangoltak, tikácsoltak, vijjogtak, bim-bambozták a közönséget. Persze, bizonyítani nem lehetett, nem hagyott a ragasztószalagokon testnedveket, DNS-nyomokat; máskor tíz-tíz dollárt adott a hivatásos guberálóknak, hogy forgassák ki V. város valamennyi szemetesládáját, szórják szét a dzsuvát, és gamatkodjanak nyilvánosan, ráadásul éppen akkorra időzítette a közszemetelést, midőn a város történetében először kapott magas rangú külhoni államférfiút látogatóként (Dél-Vietnamból). A szemétszóró guberálók később a rendőrség faggatózására egyöntetűen azt vallották, hogy nem emlékeznek annak a hölgynek az arcára, termetére, kezére, lábára, akitől a pénzt kapták... Természetesen mindenki sejtette, ki áll a csíny mögött, de bizonyíték, egyértelmű bűnjel, használható/ értékelhető vallomás, tanúbizonyság egy szál sem gyűlt be. Egy darabig őrizték a megoldatlan ügyek között, aztán ejtették. Amint ezt szaknyelvileg olyan szépen mondják, ad acta tették.
Közelebbről az ügy attól lépett elő napirenddé, hogy Cs. Titusz elvált ikszedik feleségétől, és az kirakta őt a lakásból. Markos költöztetők cipelték le ággyal együtt a Palavicini-Perzsovszky parkba, ahol öröklakásuk állott, durva egyszerűséggel dobták le a park gyepére nyughelyét, megköpték a markukat, és az ágyat egy rántással kihúzták alóla. Mindössze 40 centit esett, komolyabb kül- és belsérelmi nyomokat – Cs. T. őszinte bánatára – nem állapított meg testén V. város tiszti főorvosa. Az ágyat visszacigölték a második emeletre, ugyanis a válás kimondása után az asszonyka érvényesíteni akarta magánvalósághoz való jogát, de Csunderlik Titusz azt kiabálta, hogy ő innen egy tapodtat se moccan, mégiscsak ő harcolta ki ezt a lakást két évvel korábban, ő járta ki a szociális lakásosztályon, az ő nevére örökösítették Cinkos Emesénél, vagyis a hivatal egykori vezetőjénél, régi szeretőjénél némi konyakos meggy és rumos álompuszerli bevetésével az ellenkínálatba. Ezt azonban nem kiabálhatta szerte, mert okos ember volt, és senkit sem akart gyanúba keverni.
Nem ez volt az első válópere, ámbátor ez mindennél keservesebb volt, ugyanis a bíróság sehogy sem akarta őket szétválasztani, formai okokra hivatkozott, hogy soha nem is kötöttek szabályosan házasságot, az anyakönyvvezető, kérem tisztelettel, csokornyakkendőzött virdzsina szivarszagától illatosan a közvádló, mondom, az anyakönyvvezető elfelejtette bejegyezni a jövendő anyák és apák nyilvántartásába, a bizonyítvány kibocsátása ezért törvényellenes volt, és még azt is Csunderlik Tituszon akarta végigverni a tanácsvezető bíró. A védőügyvédnek, aki már jó néhány Csunderlik-ügyben szerencsésen érvelt, csalinkázott, csűrt-csavart, pert darált keresztül a tekintetes törvényszéken, sikerült keresztülhúznia a t. b. aljas indokból elkövetett megszégyenítő akcióját, és az asszonytartást is sikerült lealkudnia havi kétszázra (euró), de a tárgyalás során a felperes ügyvédjével történt peren kívüli megegyezéssel Csunderlik Titusz abba a helyzetbe került mint kóros visszaeső, hogy el kell hagynia saját lakását, amely, mint tudjuk, az ő nevén szerepelt minden községi és számtiszti nyilvántartásban.
Felhívta néhány barátját telefonon. Estefelé, amikor már biztosan tudta, hogy otthon fontoskodnak, híradót néznek, whiskyt kortyolgatnak, mert úgy kívánja a kordivat és a gyomorsav-állomány, gyereket vernek-nevelnek, latin-szanszkrit leckét magyaráznak annak az átkozott kölyöknek, aki soha nem figyel oda az iskolában (a magánskólák rengetegben vannak), verset, könyvet, kulcsot, köpönyeget, hátat fordítanak az addigi családi hagyományoknak, és visszafojtják a belek természetes szellőztetés-igényét.
Nem fuvolázott, eszében sem volt megalázkodni barátai előtt, csupán könnyed felszínes hangon érdeklődni akart, mintha egészen más kapcsán jutott volna eszébe az ötlet, mint aki tavaszi kabátban megy ki a gangra megnézni, vajon a pénzes postás vagy a gázszámlás szaggatja a bejárati csengőt. Nem fontos – mondta mindjárt a bevezetőben, hogy elejét vegye a kérdéseknek, bár tudta, semmi esélye, úgyis faggatni fogják. Számítania kellett arra is, hogy néhány barátja, aki nem volt tisztában pillanatnyi – aznapi – polgári státusával, feltételezi, hogy valami kis nő (nőci, csaj, bula, rányi, bige – a szinonimák évjáratok szerint változtak barátai szókincsében) van az ügyben, akit Csunderlik Titusznak szokása volt felcsípni konferenciákon, bevásárlás, mirtuszkoszorú-fonás ürügyén, utazás közben, az egyetemi kávémérésben, és szobára akarná vinni, ahogy az már egészséges negyven fölöttiek között szokásos, elfogadott, megtűrt. Mások feltételezhették – nem alaptalanul a város csőhálózatát ismervén –, hogy lakása elázott, vezetékszakadás következett be, és amíg a szerelők kimennek a dagonyát kiszivattyúzni, politikai menedékjogot remél a boldogabbaktól.
Minden (élénk) érdeklődés elől udvariasan kitért, csupán azt kérdezte, kinél aludhatna néhány éjszakát, amíg a dolgok rendeződnek, s talál magának egy elfogadható szoba-konyhát. Na, persze mehetne szállodába is, de tudjátok, az olyan banális, terhes, erősen ciméliás már az ő korában. A ciméliást azért tette hozzá, hogy titokzatosságot keltsen maga körül, ám mint utóbb kiderült, erre semmi szükség sem volt, hiszen barátai úgy tettek, mint akik teljesen tisztában vannak a kifejezéssel, amit Csunderlik Titusz egyszer régen egy plakáton látott, amikor a Duna-parton sétálgatott, fiatalabb korában. Lehet, hogy kiállítási meghívóról szedte össze, de az sem teljesen légből kapott, hogy egy lokál neve ötlött fel előtte, midőn Sárközújlakon keresett eladó mirtuszt, vagy átutazott Babarc felé.
Barátai közül – legalábbis azokat, akiknek telefonszámát a noteszében megtalálta, számos régi szám nem felelt, idegenek hallóztak be elfulladva, sajnálkoztak, nem ismerték a keresettet – legtöbben álmukból kiugrasztva, dühösen, hüledezéssel, hajótörött reménykedéssel, vajaskenyér-majszolással (lehet, hogy növényi zsíradék volt a hívott fél szája szélén) vagy csak ímmel-ámmal válaszoltak, amikor a váratlanul reászakadt hajléktalanságát szóba hozta. Tudod, kezdtek a nagy körmondathoz sóhajjal kevert zavart nevetgéléssel, aztán nem tudott meg semmit; jól hallatszott, hogyan kattog fejükben a gépezet, amíg beugrik a kitérés, az elutasítás, a sajnálat, a rohadj meg, te hülye kíméletes, elfogadható adagolása.
G. esetében még elfogadható, hogy termeikben állandó anyósfesztivál zajlik, hiszen G-nek két anyósa is volt, mint egy rossz viccben. Halasi Bandi nem volt odahaza, Csergő Cyngár is éppen válik, K. Alpár lakást javíttat, Mischoga széder­estet tart, s a mirtuszkötés nem kifejezetten engedélyezett vallási cselekvés. R. lakást cserélt, Valics Walterhez odaköltözött a két gyermeke, mert a volt nej kinyitotta a gázcsapot. Berenice-nél a betörő vette fel a kagylót... Más szóval, tajtékot hányt, zajlott V. város erkölcsi élete, az infarktus, rák, cukorbaj és tüdőtágulás, fertezett a fertő, és nagylábasban főtt a tárkonyos fartő.
Minek cifrázni? Csunderlik Titusz számára nem akadt egyetlen szoba, ágy, sarok, szalmazsák, rozzant tető, szétmorzsolt simogatás, szódavíz-ágy, búvacsora abban a városban, amelynek születése óta polgára volt.
Persze hogy nem először válik, ilyen alkalmak során (elméletileg szólva, fontoskodott Mischoga) kialakul az emberben, úgy értem abban, aki valóban keresi a megoldást, nem csodaváró baromként ökörködik, valamiféle realitás-szonda, technikai megoldás-keresés, lyukérzék. Ezek az életműködések rögtön beindulnak az egészséges szervezetben, de te, öregem, teljesen hülye vagy, állapította meg egy kávéházban, ahol találkozót beszéltek meg. Nem volt olyan sok kávéház, ez azonban kifejezetten polgári volt, ahol a pincérekkel illett jóban lenni, mert kölcsönöztek, címeket tudtak, kapcsolatokat közvetítettek, ott lehetett hagyni egy csomagot, üzenetet, gyermeket, megőrizték, átadták, felnevelték. Máskor egész egyszerűen áthurcolkodott a nőhöz, akivel éppen kavart, ledobta a nappali közepére örökös sportszatyrát, és azt mondta, na, itt vagyok. Az ex-lex állapot rendszerint néhány hétig még vonzó volt, izgalmasan rendszertelen, csípősen inspiratív, ilyenkor fonta leg­költőibb koszorúit, amiket nagy valószínűséggel az olimpiák nyitóünnepségén dobáltak a világ élsportolói felé a rendezőbizottságilag felkért szüzek, az új helyzet fojtogatott szokatlanságával, hús- és rendhagyó volt, de aztán átvedlett, átkopott – akarata ellenére – állapottá, kötelékké vagy vereséggé, amelyben minden úgy kezdett fungálni, mintha már évek óta egy fedél alatt szaporítanák az értelmetlen órákat, üres töltényhüvelyeket, már csak az idő lábszárán matatnának, egyre kevesebbet beszélnek egymással, egyre hosszabbak a krimik a tévében, és egyre gyakrabban van kihagyhatatlan híradó, évszázad mérkőzése, készülék előtt papírostányéron magánvacsora. Szóval jön a rutin, a házasság vagy egy elfogadható bérlakás, láthatási engedélyek a fennmaradó gyerekkel, bonyolult programozás, hogy egyik leszármazott se maradjon ki a szülői érzelemvilágból, észben tartott születésnapok, iskolák, leckék, ígéretek, amelyeknek valóra nem váltása afféle apai előjog és hosszantartó utóbánat.
Ezúttal nem volt egy bizonyos beköltözhető, belakható nő. Nem is a hűtlen elhagyás volt a válás oka. Felesége, az X-dik több nőbarát tartós hatására rájött, hogy nem kedveli a férfiakat. Fizikai undort érez, hányinger kerülgeti, mondta, dideregve húzta össze magát egy-egy szexközeli tévés jelenetnél, a moziban még a szemét is befogta hasonlók előfordultán. Ezzel szemben kedvtelve nézegetett női magazinokat, főleg olyanokat, amelyekben a mellfelvarrás csodás hatása és hasi hájapasztó kúrák szerepelnek, vibrátorok surrognak az éjszakában, kifejezetten atlétikus nők pattannak bajuszos motorbiciklire, hogy átgázoljanak hímsovinisztákon, közismert papagájkóros kerületi és községi pederasztákon.
Az ügyvédek meglepően higadtan fogadták azt a tényt, hogy ikszedik Csunderlik­né nemkívánatos személynek tartja a férjét, és rajta keresztül „Ádám valamennyi magvát a történelem magtárába küldi”, ahogyan a bíróság szóvivője egy sajtótájon kifejezte magát, ettől az ügytől úgyszólván függetlenül, annak kapcsán, hogy V. város tanácsa úgy döntött, a távfűtési idény beállta előtt engedélyez egy családias melegfelvonulást. Nem olyan időket élünk, magyarázták, amikor ezen föl kellene háborodni, elvégre most a szabadság fogalma kiterjeszthető a nemi viselkedések minden mintájára, s a bíróság nem lát abban semmilyen morális akadályt, hogy az azonos neműek együtt éljenek, az állam sem kíván a párok közös egzisztenciája elé áthághatatlan válaszfehérneműket emelni, mázsás köveket gördíteni a gyönyörökre. Elvégre már a középkorban is voltak coenobiumok, monostorok, társaskolostorok, bólogatott képmutató buzgalommal Csunderlik Titusz ügyvédje, Csűr­csavar Fábján mester.
Nagyon nehezen nyugodott bele abba, hogy barátai hátat fordítottak neki: Gruppiék tüntetően ikszedikné pártjára álltak, minden összejárós alkalmazást felégettek, csupán nevelt fiukat küldték Tituszhoz a válás után két héttel, és biztosították róla, hogy a kapcsolatok milyenségét Csunderlik mostani halmaz- és elmeállapota nem befolyásolja; Huydold Haribert kitörölte hősünket a Fuxnet nevű videomegosztóról, és nem fogadta Csunderlik köszönését páros napokon. Tituszunk sejtette, hogy emögött ikszedikné apró szarkavarrásai működnek, de nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Legfennebb ezúttal hitelt adott annak a városszerte kolportált értesülésnek, amely ikszedikné különutas szerelmi életét szeletelte társasági szendviccsé.
– A válóok? – tudakolta az egyik külvárosi tanácstag naivan a lakás- és szociális teakonyha-osztó bizottság mondott ülésén.
Erre senki sem tudott érdemben válaszolni. Tűzfalakba ütköztek. Síkos felü­letekről csúsztak vissza a gyanakvások, sejtések, pletykák. Hiszen senki nem volt jelen a törvényszéki tárgyaláson, a békítőkön, annál a menetnél, melyben a bíróság végül helyt adott a válókeresetnek. Az ok-okazati viszonyról (egyenletről?) sem Csunderlik Titusz, sem ikszedik Mariska-Rozáli Ella de Bella Juca Karolina nem árult el lényegeset, a tanúk – ha voltak?!! – éppen úgy hallgattak, majd tűntek el a városból, mintha Csunderlik kérésére szívódtak volna fel. Semmi becsületbe vágó nem került a város pultjára. Sutyorászások azért előfordultak, de ez még abban az időben történt, amikor az emberek busás csődök felé törekedtek, földszinti lakásaik ajtaját-ablakát kirúgták, hogy boltot nyissanak széles kirakattal és ugyancsak megterhelő rövid lejáratú banki kölcsönnel, nem értek rá valódi társasági életet élni, a pletykák pedig sorvadoztak, maszatolódtak, hiszen már végeérhetetlen sorok sem képződtek a hús- és élelmiszerboltok előtt. A turkálókról bebizonyosodott, hogy nem a különböző szociális csoportok, foglalkozási kategóriák, eltérő ideológiájú társadalmi rétegek összejövetelének és kommunikációs alkuhelyzeteinek ideális fórumai, oda az emberek inkább XXXL méretű fogkeféért, varacskos portörlőért, tweed- és tergálzakóért vagy más rühös ruciért járnak már-már kezelhetetlen kényszerességgel.
Pedig a válóok éppen azok előtt lehetett volna kézen- és szemenfekvő, akik néhanapján betévedtek a házaspár lakásába. Ikszedikné nem sokat volt odahaza. Igazából senki sem tehető felelőssé a történtekért (ha egyáltalán történt valami a házasfelek között a történés cselekvő értelmében). Nem volt gépkocsis üldözés, lö­völdözés, betört ajtó, fej, és eldagadt arc, törött végtagok, robbanás, késsel, tőrrel, 14. századi handzsárral elkövetett szúrkálás, erőszak, oroszlános harapásnyomok tomporon és lábikrán, rajtakapás ágyban, tükörben, Palicsfürdőn, yuyubaolajba sütve, pincegádorban, felvonóaknában, ahogyan manapság a forgatókönyvek rábeszélik a közönséget erre a modern életérzésre. Nem volt forgatókönyv sem. A házaspár elhidegülése, széttartása hónapok kérdése volt. Mást nézett a tévében Csunderlik Titusz, akit a lassú, hatásos cselekemény, a művészfilmek és a kórházas, vérben vájkálósak érdekelték. A humanista és a mészáros jól megfért benne. Felesége az autóversenyzőkért rajongott és a divatbemutatókért. A női emancikáktól lelkesedett be, a reggeli-esti tornát a világért sem hagyta volna ki, a hevimetál volt a gyengéje. Ugyanakkor foglya volt a csipketerítőknek, porcelánpiperéknek, üvegnyusziknak és műanyag függönykéknek, minden kredencet, nyílászárót teleaggatott vélek; szakadatlan háborgott az égve felejtett villanylámpákért, az el nem zárt vízcsapokért, a lepisilt vécéülőkék szomorú látványáért pörlekedett. Foly­ton felsepert, arra panaszkodott, hogy ropog a kristálycukor a talpa alatt, holott már hetek óta nem volt egy morzsányi cukor sem a lakásban. Övében tőrrel és korbáccsal járt, bársonynadrágban és cowboy-kalapban, nem kis feltűnést keltve a süketnémák intézetében, ahol ruhatáros volt.
Csunderlik otthonülő lett, ikszedikné folyvást a társadalmi élet görcseiben rángott, bemutatókon, tárlatnyitókon jelent meg, elbűvölően társalgott festőkkel régi húsboltokról, zenészekkel a vargyasi barlangok visszhangrendszeréről; spirituális atyjának nevezte a tudóskorcsmában Pásztor Bébit, az ismert helyi rocksztárt, vízvezeték-szerelési tankönyv-vitákon hallatta a hangját karakteresen, a kiállított csapok és könyökdarabok, kenderkóc-sodralékok között félméteres hosszúságú szipkába dugott csőtésztával sétált fel és alá. Ha Csunderlik sízni vágyott a Sem­meringen, Ella de Bella balladaestre vágyott egy székely fonóban, ha viszont a nő szeretett volna bogenezni a jégen, akkor Csunderlik Titusz plusz 43 fokott zúdított árnyékban a városra...
Már nem beszéltek, odamormoltak reggelente egy-egy szevaszt, este a nő ke­nőcsei mocsarasan álltak a búcsúpuszira kiszemelt bőrfelületen, undort keltettek; ikszediknének nem tetszett, ahogyan Csunderlik csoszog, fújja az orrát, kávét készít, rántottát süt, pizsamát cserél negyednaponta, már föl sem varrta Titusz inggombjait, és a férfi minden olyan munkálkodásra ráfanyalodott, amit egy sima házasságban a történeti hagyomány pontosan kijelöl a férfi vagy női szerepek töltelékéül. Külön időben, térben, modorban ettek, aludtak, más-mást készítettek maguknak, soha nem azt olvasták, amit a másik, nem ajánlottak egymásnak semmit, azaz egyszer mégis megtörtént, hogy Csunderlik az állandóan nyavalygó nőnek azt ajánlotta, menjen a fenébe, és becsapta maga mögött az ajtót. Aznap éjszakára kimaradt, de nem korcsmázott, a városi parkban tördelt ágakat, fára mászott, csónakázott, megetette a tóban tanyázó éjszakai aranyhalakat, akik, minekutána hat éjszakát a szabadban töltött, már megismerték, odaúsztak hozzá, ha feltűnt ladikja. Nevén szólították Csunderliket, mondta az ügyvéd a tárgyaláson, s ez a kijelentés még évekig szállóige maradt V. város törvénycsarnokában.
Nappal aludt, elhanyagolta a mirtuszkötést, a műhely ajtajába becsúsztatott megrendelőlapok egyre csak sokasodtak, az emberek nyugtalanná váltak, ugyanis nem tudtak mirtuszkodni, mert Csunderlik Titusz napokig a bolt felé sem nézett. Lassan felélte minden tartalékát, akár a türelemre, akár az idegekre tippelünk, de az anyagiakra is bátran vetemedhetünk. Nem borotválkozott, kedvetlenül rótta a parkot, a mirtusztáblákat sem gondozta, nem sarabolta le a koszorúkötésre kiválóan alkalmas bokrokat, elhanyagolta öntözésüket; hontalan lett már jóval azelőtt, hogy ténylegesen azzá vedlett volna.
Ikszedikné dobta be a kesztyűt, a válókeresetet viszonylag zavarmentesen letárgyalták. (Mondják, volt benne némi uniós nyomás is, a melegek emancipációját serkentendő. De az afféle téveszme, valójában.)
A törésre vitt kenyér, a szabad kóborlások befejezése, a válókereset megindítása Csunderlik Tituszt váratlanul feldobta, újra érezte magában pezsegni az alkotóenergiákat, keze lázasan kötözgette a szebbnél gyönyörűbb mirtuszkoszorúkat, csokrétákat, a szalontüdőt díszítő tányérjárulékokat, menyasszonyi kiegészítőket, vőlegényi kalapdíszt, vőfélyturbékolót. Az ámulat a hátára kapta, írtak róla a központi napilapok, szerepelt két kereskedelmi és egy ipari adó esti főműsorában, portréfilmet adtak róla a Discovery-n, A hogyan készül? sorozatban stb.
És ekkor a dicsőség (mindig mulandónak bizonyuló) csúcsán felhívta barátait, és nekik szegezte a kérdést, amin olyan sok múlott: ki fogadná be kicsinyég idő­re, amíg helyükre rázódnak a viszonyok. A többit már tudjuk, vagy inkább csak sejtjük, hiszen jól ismertek az efféle reménykedő csendek, a csalódás ezernyi csiszolata és a valóság zsákutcája.
Ekkor jutott eszébe rokona, bátyjának mostohalánya, Teréz, aki nemrégiben szegődött el a városi tanácshoz a család nem kis döbbenetére, ugyanis a família évszázados szabadságharcos hagyományai, a betyárkodás aranyszabályai azt diktálták volna, hogy zsandárokkal nem keveredik emberfia/lánya, vagy, amint Csunderlik nagypapa mondogatta mostanában: aki a korpa közé keveredik, azon még a hedendsolder sem segít. Mégis, mint adófizető városi polgár, remélhette, hogy felkerül a lakásvárók listájára, és ha a szerencse is kedvez, hamar kisorsolják, nem kell majd hajléktakanul bokrok alján tipródnia, aluljárókban, metrólejáratokban éjszakáznia, mely utóbbiak V. városban legfennebb a XXIII. században fognak megépülni. Ha…
Instancia írattatott erős vigyázással – mondaná a város egykori krónikása, Pallavicini-Perzsovszky –, hogy a kérés ne tűnjön szerénytelennek, mohónak, hangsúlyozni kellett, hogy önhibáján kívül történt ágytól, asztaltól és fedéltől való elszakíttatása, s csak nagyon reménykedni abban, hogy a tanácstagok egyikének-másikának nem rokona A-dik, B-dik vagy C-dik Csunderlikné, vagy nem emlékeznek aprólékosan Titusz bátyám viharlátta érzelmi életére.
Nem javasolták, hogy egyenesen betérjen a polgármesterhez, kihallgatást kérni ebben az ügyben őrültség lenne, tanácsolta ügyvédje, Fábján mester, aki mindig idejében értesült jogberkekből, törvényszéki körökből, hogy ki ellen folyik éppen a városházán rendőrségi vizsgálat, vagy melyik tisztségviselő verekedte be magát a megvesztegethetőség, az elalpáriasulás mandoriájába.
Teréz vállalkozott rá, hogy a bizottság asztalára helyezi a kérvényt, beiktatja a napirendi pontok közé; bízott abban, hogy eddig még soha senki nem vetette össze a tárgysorozatba-vételi javaslatok eredeti darabját, az ősvázlatot a bizottság elé kerülő munkaváltozattal. A változat szó valóban a változtatásokból táplálkozott, ugyanis folytatólagosan ötleteltek a tanács tagjai és rokonaik, vevőkörük, a városháza hivatalnokai. Az ügyosztályoknak szabad garázdálkodási joguk volt, minden hivatalocska a maga dolgát tartotta a legfontosabbnak; a legtöbb feljajdulás a szombati ülésnap előtt, pénteken délután a munkaidő zárása után szilánkolta szét a hivatal rendjét: a tisztviselők berohantak a titkárságra, a szedelőzködő jegyzőhöz, a kabátját kereső polgármesterhez, a fáradtan böffentő helyettesekhez, és sürgősséggel még besuvasztottak egy halaszthatatlan tárgypontot, ügyet, amíg aztán az eredeti négy pont a sokszorosára hízott, biztos cselekvésképtelenséget ellett; az ülések napirendjében a kiindulási alap úgy viszonyult a véglegességhez közelálló variánshoz, mint az ötfilléres alapon játszott csapdlecsacsi a milliós téttel vívott pókercsatához.
– Még ez is?!! – kiáltott fel egy tanácsos, aki már elég rég élt a városháza tövében, még erről a viszonylagos holtpontról is volt némi rálátása a városi ügyekre, néhány éve vett részt a kampányokban, pártvacsorákon, az idegsorvasztó játékokban. Ámbátor, ha nagyon őszinték kívánunk maradni, V. város belvilágát nem annyira a politikai színkép szivárványozta keresztül-kasul, hanem a helyi önkényurakhoz való kapcsolódás mikéntje: ki kinek a üzleti körletébe tartozott, ki kicsodával vadászott egy kompániában, ivott és gyomorégett hétvégeken a szőlőhegyi magánpincékben, hajtott nőket, vitt jégre céget, könyveltetett, rokonult, kurvázott, zabált töltött káposztát. És hol nincs így?
Csunderlik Titusz ügyében G. referált. Az a G., akire nem emlékezhetünk, mert hetekkel korábban csak egy félmondatot szántunk rá, ő volt az első, aki lerázta magáról a hajlékot kérő kezét. Dolgozhatott benne a megbánás, az ebgondolat azóta is, vagy a sors szeszélye folytán lett az ügy előadója, nem tudhatjuk. Ő javasolta, hogy találjon a városháza elfogadható megoldást, mégiscsak V. város egyetlen mirtuszkötőjéről van szó, egy kihalófélben levő mesterség utolsó erdélyi képviselőjéről, Csunderlik Tituszról mint végbölényről, a természet csodájáról, védelmezni való műemlékről szólt szívhez szóló érzelmi érvekkel.


A zöldek képviselője, Rügyi Rubin is csatlakozott a javaslathoz. Ő még ráerő­sített, amennyiben nem dolgozna a városban Cs. T., a mirtuszbokrokat mesterségesen kellene irtani, mert annyira elszaporodnának, hogy megfojtanák néhány éven belül a szőlőhegyi értékes fajborok termőültetvényeit, a chardonnay-t és a királyleányka szürke pinóját. V. város magyarul beszélő tanácsosai jót derültek, de a többieknek sem kellett lefordítani, ami nemcsak a szép egyetértésre, de sokkal inkább a hímsovinizmus nemzetek fölötti alapvonásaira, azonos tartozékaira vet éles fényt.
Ekkor emelkedett szólásra – helyesebb, ha úgy fogalmazunk, bődült bele a bizottsági lefety langyos levesébe Urbán Waklarma, akit csak nemrég helyeztek át V. városba a Sarkvidékről.
– Mi a fasz az a myrthus?
A meghökkent csendet használta ki e sorok írója, aki mindig magánal tartja a Révai Nagylexikona tanácsülésekre átigazított köteteit, ő olvasta fel a 14. kötet 163-ik oldalán található meghatározást: „Myrtus. L. mirtusz (növ.), a Myrtaceae génusza. – Nem géniusza, mondta figyelmeztetően. – 60 faja elszórtan fordul elő a Föld kerekségén. Cserjék, levelük osztatlan, átellenes; viráguk magános v. 3–7 virágú, ernyős fürtben áll a levél hónaljában, piros v. fehér, csészelevelei a bimbókra rásimulnak, magháza 2–3 üregű. Az európai M. communis L. a legismertebb, mediterrán vidéki 1–1,25 méter magas fűszeres cserje. Levele szép sima, fénylő, lándzsás; virága jó illatú, ötszirmú, a kertben teljesedik ki. Egykor levelé­ből és virágából ún. Angyalvizet desztilláltak. A szépség, fiatalság, szűziesség jelképe, más fajokkal együtt különösen esküvőre bokrétába vagy koszorúba kötik.”
Urbán Waklárma szégyenében az asztal alá bukott, majd egy szál mirtuszággal a kezében megkövette e sorok íróját, ezzel azonban nem került le a napirendről a mirtuszkötő mester lakásának ügye. Sőt, csak éppen elkezdődött az alku. Bekérték a lakáshivatal kimutatásait, érdemsorozatát, pontrendszeri osztálykönyvét, tisztviselőit, szendvicseket (derecskei cédakontyot), a rendelkezésre álló lakások térbeli elhelyezkedését, a rendkívüli esetekben nyújtható kedvezmények késleltetett robbanású aktáit, élénkítő tablettákat, a polgármester pedig – bár jelenléte a bizottság ülésein a működési szabályzat szerint nem volt kötelező – behozatta meleg kötött papucsát, a bütykök sajgó természetrajzára való kiváló tekintettel.
Kálbor Pindroch, a városi hetedik választókerület képviseletében azt javasolta, hogy a helyzet frivolitására való kiképzéssel, a mirtuszföldekhez közel kellene lakást találni a Mester számára, így ugyanis elkerülhetné a kellemetlen találkozásokat, legalább egy időre nyugalmat biztosítana számára az elvonultság, a külvárosias környezet, ahol csak mogorva kétkezi palencsárok és állástalan szénégetők laknak, akik ügyet se vetnének a Mesterre.
Erre aztán felugrott Zigány Zsolt és mérgesen vágta oda Pindrochnak, hogy önző, aljas fráter, hiszen köztudomású, hogy a Mester lételeme a népszerűség, az ismertség langyos napsütése, a passepartout gátlástalan tágulása. Nem, ő soha nem küldené ki a Mestert a pampákra, az ismeretlenségbe, hiszen ezzel csak a város veszítene, magát a Mestert végérvényesen el is idegeníthetjük V. településtől, s kénytelen lesz máshová költözni, olyan vidékre, ahol majd úgy gondolja, jobban megbecsülik a mirtuszbukéták művészetét, mint V-ben.
– Jujj, ha olyan okos, kedves képviselőtársam, – nyelvelt vissza Pindroch Béci – akkor fogadja be maga!
Kis csend támadt. Valahogy az volt az embernek az érzése, mintha mindenki egyszerre ugyanazt gondolta volna: ezt talán mégsem...
– Mellőzzük, uraim, a személyeskedést – törte meg az angyalszárnyú csöndet az ülést vezető tanácsúr.
Szövegzárásnak talán elég, ám de az áthidaló megoldás még órák múltán sem akart fölsejleni, mindaddig, míg a polgármester el nem szalajtotta a városházi hajdút (nyugállományú belbiztonsági őrnagyot) két tepsi káposztásrétesért. A rétesnek köztudomásúan csodatevő hatást tulajdonít a néprajz. Kákonypállőrincen pédául a szülő anyáknak adják anyakönyvezés előtt, hogy eszükbe jusson, kitől is fogant az éppen születendő csecsemő; Tivornyákszéken (Bálnamegye) a káposztásrétes fogyasztása ünnepi alkalom, az újházasok eszik, hogy annyi emeletet húzhassanak házukra, ahány rétegű a rételmény. Ezért aztán a réteskészítő asszonyok, lányok – a periódusos táblázatban szereplők kizárva a nyújtásból és sütésből mint tisztátalanok – már régóta rásimultak a Guiness-book lapjaira harminchét emeletráépítéses bravúrjukkal.
Ne tessék nekünk racionális észérvekkel előhozakodni, épp akkor, midőn nem akadt egész V. városában egyetlen jótét lélek sem, aki befogadta volna Csunderlik Tituszt. Sőt, nincs ok az undok módon tamáskodásra sem. Meg kell hajolnunk a mítoszok vulkánfíber bőröndjei előtt, ahonnan feltört az ethosz és Erósz keveréke, a gőzpárás egyszívűség.
Éppen amikor a tepsiből Zorád Zoárd (valaki megrántotta kézelőnket, és figyelmeztetett, hogy a révület során eltévesztettük a kimagasló elméjű tanácsos alliteráló nevét, a Zudor Zádorét), szóval ZZ kiemelte az utolsó darabot – nem tudjuk, páros vagy páratlan volt, de inkább a páros valószínűsíthető –, halkan megszólalt Kiskacsa Petru, a legfiatalabb bizottsági tagolmány, képletesen fején találva a mirtuszkötőt.
– Javasolom, adjuk oda nekije az anyakönyvi hivatal fölötti padlásszobát!
Zudor Zádor még a fülét is betapasztotta a nekije hallatán.
Ám a többség közfelkiáltott: Úgy van. Jól mondod, öcsi!
Azonnal megindult az ötletek, javaslatok, kiegészítések, észrevételek, betoldmányok, tromfolások, ésszerűsítések áradata. Ahogyan a helyi lap tudósítója szokta cikkében kimazsolázni a hosszas gyűléseket, „nos, idézzünk föl néhányat a sok elhangzott szándék közül”: kössön ott mirtuszkoszorút, dobja a házasulandók, örömnapák és gyászolók fejére, kötelezzük, hogy cserében a jó üzleti lehetőségért fonja körbe a városházát, ültessen erdőt. Adjunk neki rózsafabútort, védőruhát, állandó belépőt a tanácsházára, vigyük moziba az árváit.
Ettől egyszeriben csend lett.
Mindenki Kiskacsa Petrura nézett. Ez teljesen hülye? Hát nem tudja, hogy az utolsó mozi, a Verespunci már vagy húsz éve bezárt, bedeszkázott ajtókkal, pénztárral romladozik a főtér mögötti sikátorban, ahol bűzös szerelmek szövődnek és prosztaták könnyebbednek.
A polgármester nyújtotta föl a kezét: – Barátaim, óvakodjunk a vietnami szálláskeresőktől…
– A déliektől vagy az északiaktól? – akarta kérdezni a tanács szolgálatos tréfacsinálója, egy idősebb hízott marha, aki még emlékezett Vietnam ideológiai és földtani megosztottságára, a véres indokínai helyzetre. Bezzeg a Kiskacsák már semmire. De visszafogta magát, mert érezte, hogy a polgármester nagyívű koncepciózus eszmét készül a bizottság elé tárni, amilyen csak tízévente adódik a közgyűlés közönypusztáiban.
… hiszen tudjuk, hogy nagyobb részt álnok szándok tölti ki ázsiai kebelüket. Szerette a fennkölt, régies szófordulatokat, korábban lelkész volt, de kiugrott, hogy elvehesse élete asszonyát, Cziklámen Licit, a mezzoszoprán postamérnöknőt.
– Nos, mi az az álságos nyáj az ő orcájukon és bájos sejp hegyes nyelvükön, midőn becsengetnek hozzánk szállásért? – tette fel a retorika kötelező kérdését.
– Nem más, kedves híveim – felelt meg maga a feladványra –, mint a kábítószert termő növények ápolása, forgalmazásának elleplezett terve. Az ám, a vadkender, indiai kenaf, Cannabis sinica, sőt, japonica. De fokozhatnánk.
Mindenki bólintott, bár fogalmuk sem volt, mit ért a polgármester azon a bizonyos fokozáson. Hiába, mégiscsak ő volt a legokosabb ember V. városában.
Ne hagyjuk tehát, hogy kenderfölddé változtassák cselszövők, szemfényvesztők, koppantó ázsiai hordák civilizációnkat, utolsó szabad termünket, a Vöröspunci egykori nézőterét. Adjátok oda a mi Csunderlik Tituszunknak, szívből nyújtsatok feléje védő kart, hadd termesszen ott mirtuszt, ámbrát, nektárt, mirhát vagy tömjént. Hadd vigye diadalra a szépség és illat ciméliáit.
Annyira begőzölt, hogy szeme sarkából a tanács egy-egy könnycseppet dörzsölt szét. Fehér zsebkendővel a kezükben rendre léptek oda a polgármesterhez
Csunderlik Titusszal egy héttel később írásban is közölték a döntést. Ő pedig egykedvűen összeszedte szerszámait, kedvenc könyveit, az utcára lökött régi festményeit (márkás erdélyi művek, tájak, portrék), a mirtusz-mátrixokat, csillagösvényeket, csavarhúzókat, raglán szabású közmondásokat, és beköltözött a Vörös­punciba.
Barátai nincsnek. Szeretői sem ez idő szerint.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sebestyén Mihály


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.