Téka / Amikor a párhuzamosokat átszeli egy kés (Mikó Csaba: Testínség c. kötetéről)

Csutak Gabriella
Amikor a párhuzamosokat átszeli egy kés (Mikó Csaba: Testínség c. kötetéről)

[Látó, 2010. február]




Mikó Csaba: Testínség. Roham Kiadó, Budapest, 2008.



A kötetben szereplő négy dráma a kortárs drámairodalomban népszerű beszédopera műfajába sorolható, bár a szerző az emlékszimfónia megjelölést használja, amely lényegretörően sűríti magába a műfaj lényegi jellegzetességeit. A daraboknak főként az kölcsönöz szimfónia jelleget, hogy cselekményük párhuzamos monológok mentén artikulálódik szabad versszerűen áramló hangok szétválása és összekapcsolódása révén. Nagyon lényeges, hogy nem személyekről van szó, hanem hangokról, amelyek egyes archetípusok monomániásan kihegyezett irányultságait szólaltatják meg. A szereplőket olyan címkék jelölik, amelyeknek csak egymás vonatkozásában van értelmük: nő, férfi, apa, anya, fiú, lány, testvér, feleség, szerető. (Ezt a címke jelleget még a tipográfia is hangsúlyozza: fekete téglalapokon jelennek meg a szereplők nevei.)
Nem csupán a szereplők, hanem a konfliktusok is archetipikus jellegűek: freudi alaphelyzetek kiélezett változatai, vagy ha úgy tetszik, variációk az Oedipusz-történetre, méghozzá úgy, hogy minden egyes szereplő a maga kardalát adja elő.
Az első darab egy apa meggyilkolásának „anatómiáját” tárja elénk, úgy, ahogyan azt a résztvevők (a lánya, a fia és a lánya szerelme) tizenöt év távlatából felidézik. A párhuzamos monológokból kiderül, hogy az apa viszonyt folytatott a lányával, amit az anya hallgatva, a testvér pedig dühöngve tűrt. A titkos bűn által összeláncolt családban megjelenik a lány szerelme, a betolakodó, aki már puszta jelenlétével rávilágít az elviselhetetlen helyzetre. A három hang feszültsége egyre intenzívebb, és egyre élesebben fókuszálnak a részletekre, amint a gyilkosság felidézése felé közelítenek. Végül valaki szúr. Nem derül ki egyértelműen, hogy ki volt az, de egészen pontosan láthatjuk a kenyérvágó kést, a finom „porcukrot a pengén, mintha hó lett volna rajta”, és hallhatjuk a szúrás hangját, „mint amikor a zoknis talp súrolja a padlót”.
A plasztikus szóbeli megjelenítés ellenére homályban maradnak az „objektív történések”, nem csupán azért, mert múltbéli események több szólamú szubjektív felidézéséről van szó, hanem azért is, mert a hangok között nincs valódi kommunikáció (csupán motivikusan kapcsolódnak egymáshoz), így fel sem merülhet valamilyen konszenzus lehetősége. Ezért is torkollik az ellentétes törekvések összecsapása mindig gyilkosságba: egy ilyen zárt rendszeren belül csakis valamely „akadályozó tényező” kiiktatása szüntetheti meg a konfliktust.
Az Előjátékban ugyan látszólag jelen időben zajló párbeszédekkel találkozunk, valójában azonban a szereplők dialógussémákat vagy egy-egy közös monológot adnak elő. A vérfertőzésben élő anya és fiú mintha beszélne egymással, mintha közös élményeket idéznének fel, pedig valójában már nem is emlékeznek, hanem az emlékezés rögzült sémáit ismételgetik mindig ugyanazokkal a szavakkal. A lényegi történések pedig ebben az esetben is a dráma idején kívül (az apa feltételezhető meggyilkolása a múltban) illetve terén kívül zajlanak (a viszonyrendszerek zárt képletét veszélyeztető fiatal lány meggyilkolása a szomszéd szobában). A témaválasztás és a kardalszerű párhuzamos megszólalások mellett, ez a mozzanat is a görög tragédiákat idézi, akárcsak a különböző hangok, amelyekről könnyen elképzelhető, hogy szenvtelenül, az adott típusnak megfelelő maszkok mögül szólaljanak meg.
Talán az Idill mutatja fel a leghitelesebben az egymást kioltó törekvések párhuzamos működését, az öt szereplő mindegyikét valamilyen rögeszmévé kristályosodó szándék hajtja a gyilkosság majdani színtere felé, és bár némely motiváció önmagában is eléggé eszelős, a legdöbbenetesebb mégis az összhatás: senkiben nem merülnek fel a többi szereplő lehetséges szempontjai. Mint egy burleszkfilmben, sorra belépnek a végzetes ajtón, és bárkiből lehetne gyilkos vagy áldozat, végül le is sújt egy kés, mégsem éri el senki a célját.
Valami vak végzetszerűség munkál a párhuzamos monológok közötti légüres térben, csakhogy ezekben a drámákban nem titokzatos jóslatok, nem tragikus eleve elrendeltség, hanem banális mozzanatok (a közlekedés, marhavérszínű esernyő, éppen abban a boltban vásárolt hibiszkusz stb.) határozzák meg az események alakulását. A gyilkosságokat nem döntést hozó autonóm személyek követik el, ezért nem is az a legfontosabb, hogy a gyilkosságok „valóban” megtörténtek-e, vagy hogy konkrétan ki követte el őket. Minden esetben egy test leigázása, birtokbavétele a cél, és ezért a potenciális gyilkos kész egy másik test kiiktatására is vállalkozni, hogyha úgy adódik. Bár a testiség a gyilkosságok fő mozgatórugójaként folyamatosan jelen van, nyoma sincs erotikának: a szexualitás kizárólag hatalmi tényező, a pillanatnyi győzelem eszköze a testi és lelki ínség felett. A „testínség” tehát nem csupán egy test birtoklása iránti fizikai vágyat jelent, hanem a testek valódi találkozásának hiányát, testetlen papírmasé figurák test utáni reménytelen vágyakozását is.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Csutak Gabriella


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.