Vers, próza / Amikor az állomáson

Dimény H. Árpád
Amikor az állomáson[2015. június]



istent az ember alkotta nem fordítva
mondta apám valahányszor elsírtam magam
miért kell meghalnom
azt hitte ezzel megvigasztal

az emlékezetemben mindez már hallgatássá vált
pedig apám nem hallgatott
látod a mindent elnyelő éjszakát
nagy az ég és nagy a csend
ebből építette az emberfia
ebből és reményből
vázat köré rostokat izomból
edzett inakat melyek az ég alját megtartják
aztán vért pumpált belé vörös olajat
amitől isten lehet

nem kérdés ő is meg akart születni
mint kőből kihámozott szoboralakot
testünk anyagából fejtettük ki
szépségét szemünk magába zárta
mondta miközben hosszakat léptünk az állomás felé
mint a királyok mikor gondolkodnak
én a védkörében
s ő vitte a visszavert nap tüzét

amikor az állomáson ismét elsírtam magam
egy furcsa allegórián
hogy nélkülem robog tovább az életem
éreztem szememre durva jég nő
mint a fülke ablakára
nehogy azt hidd ő más mondta apám
az ő testébe is beette magát a halál
már nem is olyan kincset érő edény
de a kék ég a kék tavak
a rózsabogarak zöldje ahogy villan
évek gazdag tavaszokkal
nem a halál...
lám kifakul mögöttünk az élet
építs tág égboltok alatt

éreztem ahogy fekete szárnyaival
a hideg lég betolat
itt a vonat szólt hűvös-ünnepélyesen
elnyelte a sötét mint szennyes vízben elringó uszadék
és ő magával vitte a visszavert nap tüzét





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Dimény H. Árpád


A szerzőtől még

   Philemon ifjúkorára gondol
   Vergődő Néreisz
   Példabeszéd


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.