Sétatér / Amikor valami elmondódik (Kornis Mihály: Nekem az ég c. könyvéről)

Szabó Róbert Csaba
Amikor valami elmondódik (Kornis Mihály: Nekem az ég c. könyvéről)

[Látó, 2009. október]



Kornis Mihály: Nekem az ég. Hazafutás. Kalligram, Pozsony, 2009.


Ki beszél itt, kinek jelentkezik barátnak egy fiú ötvennégyben?
Neked, Olvasó.



Te vagy az a hang, akinek igyekszenek elvenni gyerekségét, akit igyekszenek eltompítani. Kikötni. Szeretnék, ha tompa, síri hangon szólnál, magadra hagyva, elárulva és elárvulva, hogy semmiről ne beszélhess, hogy hallgass. De hát nem vagy egyedül, Olvasó, hiszen rögtön jelentkezik valaki, melléd akar szegődni. Ha Olvasó vagy, biztos nem vagy magadra hagyva.



Kornisnál mindig te beszélsz, Olvasó. Ha a Kornis Mihály könyveit olvasod, olyan, mintha magad írtad volna. De legalábbis olyan, mintha te élted volna át. Ugyanaz a kettő. Ugyanaz vagy, mint az író – ritka lehetőség. Nem hagy magadra, semmi esetre sem enged odébbállni. Aki, mondom, lényegében te vagy, mert annyira közvetlenül tud szólni hozzád, mintha te szólnál magadhoz. Saját magadhoz. Végre élsz, elmondhatod, mi történik veled.
Mi történt?



Ha szoktál saját magadhoz beszélni, őszintén, akkor jól fogod érezni magad. Úgy jól, hogy közben kínosan is érzed magad, mert egyik nincs meg a másik nélkül. A két érzést nem árulják külön. Összecsomagolva kapod meg, amikor úgy döntesz, lapozol. És amikor úgy döntöttél, hogy nemcsak lapozol, hanem olvasol is, a két érzés összekeveredik benned, és bizsergetve nevetést csal ki belőled.



Túl vagy ekkor már a nehezén? Nem hinném. De legalább tudod, hogy helyes úton haladsz a gyermekkor felé. A saját gyermekkorod felé.
Nehéz ügy, valóban.
Nevetned kell.



De még egyelőre egyedül vagy. A történet szerint, ami a tied, mert olvasod, az ötéves gyereket, akit egy felnőtt, mai gyerek beszél el, szülei falura adják, hogy tüdeje erősödjön. Különös környezet egy pestinek: falu. Ötvenes évek, Rákosi. Magyarország. Egy lány: Éva. Kötelező téeszcsé, terménybeszolgáltatás, blokkolás kapálás előtt és után, gyerekek egyedül otthon. Éva. „Kezdett melegedni. Ez is része a históriának, hogy fokról-fokra melegszik az idő. S ahogyan az rám hat, aki egy vagyok mindennel." Csúnya mondatok, egzisztenciálisan azok, átívelők, aki egy vagyok mindennel, a nyersanyag mindig csúnya, előrángatja a félős vacakom, arról szól, hogy miként győzik le a szemérmességed, megnézted a micsodáját neki, a Szégyened, mert megmutatnak. Ha akarod, ha nem. Meg vagy mutatva. Ebbe most belefutottál, nem tudsz menekülni, hát megmutattak, mert megmutattad. Meztelen vagy, csupasz, most ébredsz rá. Helyben vagyunk.
Nehéz így a világ közepében lenni.



Mert az a kis izé, a macskapöcs feltárja magát. A vacakolás nem segít, szembesülsz önmagaddal, hogy erőszakkal rád akarják nyomni magukat a felnőttes izék. Azt akarják elhitetni veled ezzel az egész megmutatással, hogy elkezdődött, hogy innen felnőttet kell játszanod, pedig gyerek vagy, pedig úgy szeretnél meghalni, hogy gyerek vagy. Az akarsz maradni. Egy valóságos kálvárián esel át, félsz, emlékezz csak: összezavarodtál, meg akarsz halni, és még nem is sejted, hogy ez nem minden.



Mert utána mindig az a nagy csend, az üresség, a semmi marad. Az árulás. „Ami innen következik, az fullasztó. Fehér ködben rémlik borús idő. Rám tört, ami már a góréban is, amikor a pinát kellett néznem, meg amikor lehúzta rólam a napozót, meg utána is, mikor az anyja sepregetett. Egyik lábáról a másikra áll az ovis pesti gyagya. Csikargat a hasa. Beszarni se tud. Bár elnyelne a föld! Aztán meghallom a kaposmérdi csöndet." Meddig is tarthat ez? Hosszan. Az életed végéig, ha nem szeded össze magad.
Van hát egy történeted, alakul.



Innen következik a végső, legutolsó kísérlet, próbálkozás... nem, több: szándékos menekülés a szembesülés elől, hogy a felnőttek világa beköszöntött. A világgá menés. Mindenki világgá megy egyszer. De előtte az égről készített leltár, az ólmos, a szürke, a haragos stb., és aztán egyszer csak barátnak jelentkezik egy fiú. Az író úgy nevezi el, hogy Péntek, mert tudja, kész robinzonád az, ami következik. Abból is az, amikor Defoe-nál Robinson végre hajlandó magába fordulni, emlékszel. Amikor ráveszi magát óriási magányában, hogy számot vessen tetteivel, hogy mik juttaták ide. Rémálmok gyötrik, mert retteg a magánytól, ugyanakkor fél, hogy nincs egyedül, hogy elpusztíthatják.



Meg persze a kaland, ahogy az ötéves pesti szökik az országúton a kaposmérdi Péntekkel. Robinzonád ez egy életre, akarja mondani Kornis: „Egyedül kell ezt az életet csinálni." Akkor gondol ilyet az ember, amikor tényleg, igaziból világgá megy. Viszont csak a robinzonád után lehet elmondani, hogy világgá mentem, hazafutottam.



Kornis személyessége zavarbaejtő. Már megint az. Hogyhogy elmondja, amit eddig soha? Miért? És mért pont úgy, hogy tisztán érezzük, ezt nem az ötéves, hanem a hatvanéves mondja, éppen ebben a pilanatban, vagyis most már örök jelenben?



Azt tartja, hogy a történeteket el kell mondani.



Neki ez életbevágó, ez az időtlenség is, meg az is, hogy ő a hazafutást úgy érti, mint mikor valami a megsemmisülés határán áll, és tenni kell valamit. Amikor az ember a semmi határán áll, de végül valami mégiscsak meg tud fordulni vele, valami mégiscsak megmentődik: valami elmondódik.



Zavarbaejtő, hogy ennyire tisztán hisz még abban, hogy barátnak jelentkezik valaki.



Nem akkor, mindig.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.