BukarestLátó / Ankét a határon (Ruxandra Cesereanu, Marius Cosmeanu, Ovidiu Pecican, Simona Popescu, Ioan Es. POP)

***
Ankét a határon (Ruxandra Cesereanu, Marius Cosmeanu, Ovidiu Pecican, Simona Popescu, Ioan Es. POP)

[BukarestLátó – 2009. április]



Amikor a BukarestLátó ötlete felmerült, arra gondoltam, ankétot kellene szerveznem. Olyan íróknak és újságíróknak tenném fel a kérdéseimet, töprengtem, akik így vagy úgy ismerik a fővárost: ott élnek, vagy gyakran akad dolguk arrafelé. Aki a határon van, aki úgy tagja egy közösségnek, hogy valójában kilóg belőle, mindig is élesebben érzékel olyan jelenségeket, amelyeket a született bukaresti magától értetődőként fogad el.
Így is tettem. Kiötöltem egy kérdést (Mi jut eszébe Bukarestről?), kiegészítettem a személyes preferenciáimmal (számomra például az Aranyifjak alkonyát, a Zarazát és Ioan Es. Pop verseit), és elklikkeltem az e-mailt.
Mint egy ankét esetében mindig, különféle reakciók érkeztek. Volt, aki feszültebb, volt, aki lazább szöveget írt; volt, akitől optimista hangulatú levelet kaptam, volt, akitől pesszimistát; volt, aki olvasmányait idézte meg, és volt, aki a tényekre szorítkozott. És persze volt olyan is, aki nem válaszolt.
Aki válaszolt: Ruxandra Cesereanu 1963-ban született Kolozsváron, író és publicista, tanár a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán; Marius Cosmeanu 1967-ben született Marosvásárhelyen, szociológus, Bukarestben él. A 2000 és 2002 között megjelent Provincia szerkesztője. Ovidiu Pecican 1959-ben született Aradon, jelenleg Kolozsváron él; történész, író és publicista. Ioan Es. Pop 1958-ban született a Máramaros megyei Kőváralján, 1989 óta Bukarestben él, költő és újságíró. 2007 márciusában közöltem egy összeállítást a verseiből e lap hasábjain.
Simona Popescu Feketehalmon született 1965-ben, aztán Bukarestbe került, most az ottani egyetemen tanít. Exuvii című regénye (1997) az irodalmi élet nagy eseményének számított, s 2008-ban magyarul is megjelent a budapesti Pont Kiadónál, Szonda Szabolcs fordításában. A Bucureii fordítása okozta talán a legnagyobb gondot, s ezúton is köszönöm Geréb Zitának, hogy derekasan megküzdött vele. A „bucurie" főnév jelentése ’öröm’, s az „a se bucura" ige magyarul: örülni. A cím tehát lefordíthatatlan szójáték, valami olyasmivel közelíthető meg, hogy ’kisörömök’, ’örömöcskék’, ez viszont nem utal Bucur juhászra, akiről Bukarest a nevét kapta. Sokat töprengtünk, mi lenne a megfelelő megoldás, végül így hagytuk: azt, ami tőlünk eltérő, sohasem közelíthetjük meg igazán és teljesen.
Mi derül ki az összegyűlt anyagból? Sok minden, de a leghangsúlyosabban talán az, hogy Bukarest egy játékos, szörnyűségeiben is humoros város, amelyből annyi van, ahányan nézik és megélik. Más, mint Kolozsvár vagy Marosvásárhely, és más, mint Budapest. Egy magyar város azért nyomasztó, mert rosszak a törvényei; Bukarest számára nem lehet jó törvényt kitalálni.
Itt szeretném megköszönni Csutak Gabriella segítségét, akinek a munkája nélkül meggyűlt volna a fonnivalóm. Alapos volt, megbízható és pontos – eszményi munkatárs, akivel ráadásul először dolgoztam. (D. P.)



Ruxandra Cesereanu
Zaraza, aranyifjak és elektromos vezetékek



Ha Bukarestre gondolok, ezernyi csúnya dolog jut eszembe (számomra eléggé csúnya ez a város, olyan rút teremtmény, hogy emiatt már régóta még a nap sem kel fel Bukarestben!), de azért két-három szép dolog is felmerül bennem.
Ha hangzásról van szó, a Zarazára gondolok, arra a két világháború közötti sanzonra: annyira gyöngéd és élettel teli, ugyanakkor patetikus és régimódi. Ezt a dalt hallom Bukarest bizonyos utcáin, ahol a nyomor még nem vett birtokba mindent. Egyszerre énekli meg a szerelmi bánatot és a lángoló szerelmet.
Van benne valami prousti. Ha könyvekről van szó, az Aranyifjak alkonyára, a régi királyi udvarra és Matei Caragiale aranyifjaira gondolok, nem csupán azért, mert Bukarest egésze valami ilyesmire hasonlít, hanem azért is, mert egész Románia olyan, mint a csodák udvara1. Néha a trolik Bukarest fölött kanyargó elektromos vezetékeire is gondolok, de a manó-villódzásra és a borzongó fényárnyékra is, ahogyan Mircea Cărtărescu lefesti, miközben szenvedélyesen írja az arra érdemes (vagy éppen érdemtelen) város monográfiáját.



Marius Cosmeanu
A csúnya Zaraza


Amikor felkértek, hogy írjak valamit arról, hogy milyennek látom (én) napjaink Bukarestjét, gondolataim a szinapszisok ki tudja, milyen játéka folytán minduntalan arra a gimnazista korunkban oly népszerű hókuszpókuszra terelődtek, ami arról szólt, hogy hogyan írjunk dadaista verset Tristan Tzara módjára. A szöveg körülbelül így hangzott: „Vegyen egy újságot és egy ollót. Válasszon ki egy újságcikket, körülbelül olyan hosszút, mint a tervezett vers. Vágja ki a cikket, majd óvatosan vágja ki a cikk minden egyes szavát, és helyezze egy zsákba. Kissé rázza össze, majd sorra vegye ki a cetliket. Gondosan másolja le a szavakat abban a sorrendben, ahogyan a zsákból előkerültek. A vers önre fog hasonlítani..."
Bukarest nem hasonlít önre. Sőt, azt mondanám, senkire sem hasonlít. Anynyira szedett-vedett, hogy úgy tűnik, nincs is identitása. Valamiképpen mégis olyan, mint egy dadaista vers: nem érvényesül benne túl sok szabály, eléggé abszurd, és szembetűnő ellentmondások jellemzik.
Vegyük sorra.
A szabályok. Amikor 2004-ben Bukarestbe költöztem, egy jó helyismerettel rendelkező tősgyökeres bukaresti, aki a Piaţa Universităţii-n nőtt fel, figyelmeztetett: „Vigyázz, ez a hely az élet fenemód kemény iskolája. No rules!" Meghallgattam ugyan, amit mond, de csak hanyagul, igazi bukaresti módjára. Majdnem öt év elteltével láttam be, hogy mennyire jól ismerte az ittenieket: az emberi kapcsolatok valóban rettentően bonyolultak, mert semmi sem kiszámítható, legyen szó közlekedésről, munkamorálról vagy akár a közszolgálati szféráról. Alig akad olyan gesztus vagy szó, amely mögött ne rejlene egy kis számítás, ravaszság, furfang vagy valami hasonló. Erre elég későn jöttem rá, nyilván azért, mert sokáig megmaradtam naivnak, hiszékenynek, vidékinek és ki tudja, még mi mindennek. Mindaz, ami természetes, ami mögött nem munkál valamilyen érdek, itt kivételesnek számít a társadalmi érintkezésben...
Abszurditás. Csupán egyetlen jelenetet írok le, egy szemtanú beszámolója alapján. Trolimegálló, Obor, úgy dél körül. Két nagyon idős ember, egy férfi és egy nő azon vitatkozik, hogy a férfi nem engedte felszállni a nőt (vagy a nő nem engedte, hogy a férfi előbb leszálljon). Ionescói végkifejlet: a nő arcon köpi a férfit, miközben úgy szidalmazza, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ennyi. Se több, se kevesebb.
Ellentmondások. Sok, túlságosan is sok.
1. A közigazgatásban dolgozók túl nagy száma kapcsán gyakran hallani: „Aki számít, az itt van!" (lassan annyi nálunk az üzletember, mint a Zsíl völgyében a bányász). Ennek ellenére nincs még egy olyan település, ahol olyan rosszul működne a közigazgatás, mint a fővárosban.
2. A lakosok jobban kötődnek a kutyákhoz (akiket „közösséginek" neveznek), mint a gyerekekhez (akiket „utcagyerekeknek" hívnak). Figyeljük csak meg, mennyire segítik és dédelgetik a lakótelepi kóbor kutyákat, ugyanakkor milyen gyűlölet izzik az autóvezető urak (vagy hölgyek) tekintetében, amikor egy gyerek kocsijuk ablakait tisztítja a stoplámpánál.
3. Azt mondják, hogy ezt a várost istenfélő emberek lakják. Látszólag így is van (nem hiszem, hogy van olyan fővárosba érkező turista, aki ne szembesült volna döbbenten azzal, hogy milyen gyakran vetnek keresztet a helybéliek templomok és útszéli keresztek előtt, autóbuszon, sportcsarnokban, villamoson, taxiban és egyáltalán, nagyjából minden olyan helyzetben, ami kockázattal jár). A lakosokból sugárzó látszólag mély vallásosság alapján azt hihetnénk, hogy a város olyan, mint egy ájtatos, szemérmes, állig begombolkozott apáca. Pedig dehogy! Szoknyái alatt egy pornósztár bujasága rejtőzik. Keressék csak fel éjszaka!
4. Bukarest paradox módon éppen idegenszerűségével nyűgöz le, azzal, hogy senki nem képes önmagára ismerni benne. Egy olyan hely, amely tudathasadásos állapotba hoz: egyszerre vált ki rajongást és megvetést. És senki nem éli meg intenzívebben e posztmodern Chicago meghasonlottságát, mint maguk a tősgyökeres bukarestiek. Csak egy példa: húsz évnek kellett eltelnie az első szabad választások óta ahhoz, hogy megválasszák a főváros első olyan főpolgármesterét, aki Bukarestből származik.
Visszatérve a kiindulóponthoz, végül is megállapíthatjuk, hogy Bukarest egy kézzelfogható dadaista vers: olyan, mintha egy Nagy Építész összegyűjtött volna jót és rosszat, és egymásra dobálta volna, létrehozva Noé bárkájának egy negatív változatát. Emberek, épületek, állatok, illatok, virágok. Limuzinok ablakainál vagy a McDonald’s környékén kolduló cigánygyerekek városa; futurisztikus irodaházakra támaszkodó düledező épületeké; egy olyan metropolisz, amelynek partját a szólásmondások Dâmboviţája2 mossa; egy olyan terület, amelyet ugyan városnak neveznek, de utcáit a földdel egyenlővé tették. Egyazon olvasztótégely olyannyira vonzó lehet a szociológus számára, hogy a polgárból óhatatlanul undort vált ki.
Ui.: Azok az olvasók, akik nem ismerik Bukarestet, bizonyára felteszik majd a kérdést: „Jó, jó, kedves uram, de tényleg nincs semmi ezen a helyen, ami szép?" De van. Kérdezzék csak meg bármelyik őshonos bukarestitől, ő majd a maga öszszetéveszthetetlen stílusában azt fogja válaszolni, hogy ennek a sokféle, egy helyre összehordott dolognak varázsa van...



Ovidiu Pecican


Bukarest számomra egy par excellence irodalmi konstrukció. Az igazi várostól sokszínűsége ellenére nem vagyok elragadtatva, és még mindig arra várok, hogy valamiképpen azon túl fedezzem fel, amit megmutat magából. Ugyanakkor az én Bukarestemet nagyjából néhány kamaszkori és fiatalkori olvasmányból raktam össze, és azon a szinten is maradt, a stilisztikai káprázat kéklő ködébe burkolva. Az első szintet, a történelmit, a Mateiu-féle Craii de Curtea Veche3 képviseli. Hosszan elnyúló, vibráló árnyakat vetít az akkori és a mostani román fővárosra, olyan ígéreteket és a kárpótlás olyan lehetőségeit hordozva, amelyeket nehéz néhány szóban összefoglalni. Mindenesetre a regény egy olyan város történeti dimenzióját jeleníti meg, amelyben 1850 és 1900 között pezsgett az élet, az író elbeszélői teljesítménye pedig jóval meghaladja a monográfiák vagy az átlagos történelmi regények színvonalát.
A következő réteget Camil Petrescu prózája képviseli két világháború közötti íróink közül egyedülálló módon. A város Cezar Petrescu és Mircea Eliade írásaiban is illatával és díszítményeivel tetszeleg, de mégsem ugyanaz. Camilnál a fikció olyan pontosan illeszkedik a város földrajzi valóságába, hogy T. asszony, Ladima vagy akár Fred Vasilescu4 bolyongásaira tett célzások és halvány utalások is értékes jelentéssel bírnak.
Mindent egybevetve, gimnazista koromban leginkább az a mitikus, mesebeli Bukarest vonzott, amely az akkori szűkebb értelemben vett kortárs irodalomban, a hatvanas években megjelent, és amelyet én csak a következő évtized végén fedeztem fel nagy meglepetésemre és elragadtatásomra Petru Popescu, Prins (Csapdában)5, valamint Dulce ca mierea e glonţul patriei (Mézédes a hazától kapott lövés) című regényeiben. Ovidiu Minda doktor, Nicolae Breban Îngerul de gips (Gipszangyal) című regényének főhőse nagyjából ugyanabba a városba kalauzolt, mégis más nézőpontból mutatta meg. És ugyancsak Breban vette a bátorságot, hogy a 90-es évek elején, közvetlenül a kommunizmus hatalmas állványzatának összeomlása után a 80-as évekbeli Bukarestet elevenítse fel az Amfitrion (Házigazda) trilógiában.
Nemegyszer tettem már nosztalgikus vagy súlyos kérdéseket felvető sétákat ebben a papír- és betűvárosban, épületek kontúrjai és emberi alakok között tévelyegve. Azt a másikat pedig, amelyet ma már autók Pekingbe illő zaja és az utcák vietnámi zsivaja fojtogat, elkerülöm, amennyire csak lehet.


Csutak Gabriella fordításai



Simona Popescu
Az energia jó is, rossz is


Egyetlen verset sem tudok Bukarestről, egyetlen éneket sem. Eszembe jut viszont Marlene Dietrich hangja, amint a Das ist Berlin, Berlin, die ewig junge Stadt / Das ist Berlin, Berlin, die meine Liebe hat. Mégis lenne egy refrén, a Gică Petrescué, aki a nagymamámmal volt egyidős, de aki „ifjú és bohó" volt 2006-ig, amikor a lakodalmas énekeivel együtt a másvilágra költözött. A „bukaresti lányokról" mondott valamit: „Édesek a kislányok itt, / velük akármi jólesik…"
Gică Petrescu más idők embere volt a feketére festett hajával és a két világháború közötti öltönyeivel. Másvalaki (vagy ugyancsak ő?) énekelt egy másik dalt, amelyből csupán arra emlékszem: „Bukarest, Bukarest, szívem, úgy szeresd, / itt születtem én." A kilencvenes évek elején létrejött hip-hop együttesek egészen más „rezdüléseket" éreztek Bukaresttel kapcsolatban: „Hej, hej, hej, ez a kispárizs, / minden pénzér’ van, fizetsz és máris. / Hej, hej, hej, Bukarest, / ahogy megszülettél, rögtön fizess!" És a BUG Mafia (ha ők éneklik) soraira Dan Spătaru, egy megöregedett kisfiú hangja válaszol: „Városom, hunyd le a szemed, / álmodj szépeket." De a BUG Mafia ismét „rámászik", mert Bukarestjük „itt nem merhetsz, itt nem akarhatsz".
Az én Bukarestem egyik dalban sincs benne.
De nem egy dal jut eszembe, ha az én Bukarestemre gondolok, sem egy vers, hanem egy refrén a gyerekkorból: „Légy boldog, Bucurel, Bucuroi boldogsága okán, aki boldogan érkezik Bukarestbe!" Erről írtam is egyszer.
Nem tudok róla, hogy készült volna film Bukarestről. Örültem volna egy Himmel über Bukarestnek (mint amilyen a Himmel über Berlin). Miért ne? Angyalokkal együtt, mint Wim Wendersnél, mert Bukarestnek is megvannak az angyalai.
A könyvekről pedig… hát, folyton gyarapodnak. Kedvencem továbbra is Constantin Bacalbaşa kötete, Az egykori Bukarest. Az 1870 és 1914 közötti időszak lakosairól és cselekedeteiről. Sűrű, tömött, valószínűtlen könyv ez, egy folyamatosan változó városról és lakosairól. Ez az energia, mely jó is, meg rossz is, ma is működik. Annak a Bukarestnek az energiája ez, melyet mindannyian ismerünk, akik itt élünk.


Demény Péter fordítása



Ioan Es. POP


Amikor 31 évesen (1989 szeptemberében) Bukarestbe kerültem, valódi sorsfordító események részese voltam. Az én Bukarestem a segédmunkás Bukarestje, aki két hónapig építette a Casa Poporului-t (a Nép Házát) 1989 végén, ugyanakkor az a Bukarest is, ahol költőként bemutatkozhattam anélkül, hogy a környezetem kigúnyolt volna érte. Az örök albérlő és túlélő Ioan Es. Pop Bukarestje ez, aki odaadással dolgozott/dolgozik néhány olyan igazán értékes lapnak, mint amilyen a Luceafărul, Zig-zag, PRO TV Magazin, Ziarul de Duminică. Bukarest jelentette számomra a kiutat, nélküle valószínűleg már rég eltűntem volna a sülylyesztőben.


Csutak Gabriella fordítása



jegyzetek:


1 A „csodák udvara” két könyvre is utalhat. Ruxandra Cesereanu: Fărâme, cioburi, aşchii dintr-o Curte a Miracolelor – Tödekékek, mozaikcserepek, forgácsok a Csodák egyik Udvaráról. Limes kiadó, Kolozsvár, 2004; Ruxandra Cesereanu szerk.: A doua Curte a Miracolelor – A Csodák Második Udvara. Tritonic kiadó, Bukarest, 2004. A kifejezés a legkülönböz ăbb emberek („csodák”) egyetlen világban való együttélésére utal. (a ford.) Másrészt és eredetileg a Csodák Udvara (La Cour des Miracles) a középkori Párizs hírhedt, zegzugos és titokzatos tolvaj-találkahelyének, zsiványnegyedének az elnevezése.
2 Az utalás két szólásmondásra is vonatkozhat: Dâmboviþa apă dulce, Cine-o bea nu se mai duce. és Dâmboviţa, apă rece, Cine-o bea de dor îi trece. (Édes vizű Dâmboviţa, nem megy el, aki ezt issza; Hideg víz hűvös folyója, forró vágyak eloltója.)
3 Matei Caragiale: Aranyifjak alkonya, ford. Szenczei László, Európa kiadó, Budapest, 1966.
4 Camil Petrescu Patul lui Procust című regényének szereplõi. Magyarul lásd: Camil Petrescu: Prokusztész-ágy. Ford. Békési Ágnes. Kriterion, Bukarest, 1966.
5 magyarul: Petru Popescu: Csapdában. Budapest, Európa Kiadó, 1973.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

***


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.