Vers, próza / Attenborough

Gáspár-Singer Anna
Attenborough[2017. december]



A Hull-i akváriumról szóló linket Feri küldte át e-mailen, hogy könnyebb legyen megterveznünk az utazást. Megbeszéltük, hogy a karácsonyi szünetben kivételesen nem ő jön, mi megyünk ki hozzá a gyerekkel. A tíz napból egyet mindenképp szánjunk a The Deep-re, írta, biztosan nem fogjuk megbánni. A hely nevéről elsőre önkéntelenül is egy régi, amerikai pornófilm ugrik be, az, amelynek női főszereplőjéből harcos feminista lett, Ferinek persze nem mondom, attól tartok, sértődés lenne belőle. Így is mindig megkapom, hogy nekem semmi nem elég jó. A hajó formájú, futurisztikus építmény Yorkshire megyében, közvetlenül a tengerparton található, nem messze attól az észak-angliai munkásvárostól, ahol Feri is lakik.
A honlapon azt olvasom, az akvárium óriásmedencéiben több mint háromezer halfaj él. Az emeletek közt kúpszerű üveglift közlekedik, ahonnan a szirticápákra látni: olyasfajta érzés lehet utazni vele, mintha az ember az óceán mélyére ereszkedne. Az oldalon rájákat, nejlonzacskókként lebegő medúzákat is mutatnak, engem legjobban mégis a szamárpingvinek nyűgöznek le. A sarkvidéki környezetet utánzó térben kis kolónia éldegél, mindegyikük igazi egyéniség. Külön nevük is van, szárnyukon pedig színes szalagot viselnek, ami alapján azonosíthatók. Úgy tűnik, jól érzik magukat ebben a környezetben, a fiatalabb egyedek már itt születtek. A vízben ide-oda cikázó, áramvonalas lények a parton mókás plüssállatokká változnak, a gyerekek nagy örömére – a képeken jól látszik, az üvegfal előtt állandó a tolongás.
Augusztus vége van, kibírhatatlan hőség, négy hónap van hátra az utazásig. Nem tudok aludni, éjszakánként a gép előtt ülök. Elképzelem, milyen jó volna a pingvineknek berendezett akváriumban hűsölni, megmártózni a jéghideg vizű medencében, amelynek üvegfala a legapróbb mozgást is premier planban közvetíti. Önkéntelenül is megborzongok, közben pólóm alatt lassan csordogálni kezd az izzadság.
Másnap mutatom az internetes oldalt a fiamnak, aki ettől fogva minden este kéri, nézzük együtt a pingvineket, még rövid történeteket is szövünk az akvárium kis lakóiról. Egy ideje a vizek élővilága érdekli őt a legjobban, azt mondja, ha felnő, tengerbiológus szeretne lenni. Nemsokára már tudja az összes állat nevét és legfontosabb jellemzőiket, Stanley szemtelen, Rapha félénk, Diane játékos, és így tovább, órákig elnézegetné őket.
Kedvence az óvatos Brian, aki többnyire megfontoltan lépeget a medence körül, néha azonban a többiekkel együtt önfeledten kergeti a vízfelszínen keletkezett buborékokat. A csapatban ez a madár a legidősebb. A fiam a róluk készült videón folyton őt figyeli, alig várja, hogy végre élő­ben is láthassa.
Még tart a nyári szünet, nem szólok rá, hogy ideje volna lefeküdni, néha este tízkor is a képernyő előtt ül. Nemrég ballagott el az óvodából, ősszel iskolába megy. Már majdnem hétéves, de még mindig nagyon anyás, ha valami baj éri, most is az ölembe bújik, mint kiskorában. Vékony karjával átöleli a nyakam, fejét a mellemhez szorítja, olyan erősen, hogy levegőt venni is alig tudok. Megpróbálom eltolni magamtól, de nem engedi, ha felemelem a hangom, panaszos hangon sírni kezd. Esténként bekéredzkedik az ágyamba. Hiába mondom, hogy már nagyfiú, és hogy egyébként sem kényelmes így kettőnknek, csak néz rám esdeklőn a nagy barna szemeivel. Ahogy fekszik mellettem elnyújtózva, az arca nyugodt és békés. Sokáig nézem, tenyeremmel elsimítom homlokából az izzadt hajtincseket. Ilyenkor szeretem őt a legjobban, jobban, mint máskor, mint mikor ébren van, alig tudok betelni vele.
A következő hónap észrevétlenül múlik el, minden az iskola körül forog. Ferivel hetente egyszer beszélünk skype-on, többnyire este, vacsora után, nem sokkal lefekvés előtt. Feri hétköznap sokat túlórázik, néha hétvégén is meetingekre kell mennie, ha teheti, a szabadnapjain délig alszik. Utána a haverokkal megisznak egy sört valamelyik pubban, vagy kimennek a közeli parkba grillezni, ahogy általában a helyiek, ilyenkor este jut ránk ideje. Ülünk a két nappaliban egymással szemben, ő Leedsben, mi Budapesten. Néha én beszélek vele, néha a gyerek.
A fiam már fáradt, nyűgös, de azért örül az apjának, faggatja, mikor látogat meg bennünket legközelebb. Mutatja neki a rajzait, nagyon ügyesen rajzol, az egyiken mikiegérszerű figura fut fel a hegyre, onnan lövi a hegy lábánál összegyűlt ellenséget, de ha kell, a tengerbe ugrik, ott folytatja velük a harcot, mint egy képregény, olyan az egész. A másikon komplett víz alatti város látható, aktatáskás bálnák vagy kardszárnyú delfinek sietnek reggelente bálnahivatalba, tülekednek a sűrűn nőtt korallok között, délután tágas bálnaházakban várják őket a bálnagyerekek, a fiam lelkesen magyaráz, mi hol van a képen, de közben alig áll már a lábán, majd’ leragad a szeme. Feri is fáradtnak látszik, csak ímmel-ámmal válaszolgat neki, a kamerán keresztül egy főzőműsor hangjai szűrődnek be, biztosan azt nézi, de azért udvariasan hümmög, igen, tényleg nagyon szépek. Arra gondolok, mennyit változott, amióta kiköltözött. A ruhái, a beszéde, a mozdulatai, már semmi nem ugyanaz, egyedül a téma, amit időről időre felvet. Régen mindig farmerban járt, viszolygott az irodai öltözékektől, most legtöbbször ingben-nyakkendőben ül a képernyő elé, az elegáns, szürke zakót gondosan a szék karjára teríti, mintha bárki is számonkérné rajta otthon a dresszkódot. Kérdi, hogy megy a fiunknak a suli, vannak-e barátai, kedvesek-e vele a tanítónők. Látom, jó neki ott kint, többet is keres, mintha végleg hazaköltözne. Egy óriás bútorgyártó cégnél dolgozik lassan harmadik éve, a főnöke megbecsüli, pár hete előléptette Ferit.
Egy ideig úgy volt, hogy mi is utána megyünk, de a cég, ami munkát ígért, az utolsó pillanatban visszamondta. Színes gémkapcsokat kellett volna összekészítenem különféle rendelésekhez egy irodában, napi kilenc órában. Nem túlságosan érdekes munka, viszont az órabér magas, és a juttatások is kielégítőek, utánanéztem az interneten. Kiszámoltam, nagyjából duplaannyit kerestem volna, mint amennyit itthon, a hivatalban, kár, hogy végül mégsem jött össze. Feri ennek ellenére maradna még, azt mondja, megérné legalább ugyanennyi ideig, kisebb vagyont is megtakaríthatna így. A pénzt addig az egyik kinti bankban kamatoztatja. Mikor legutóbb nálunk járt, zsebéből kiesett az átutalásról szóló megbízás, amin az anyja nevét tüntette fel kedvezményezettként, egy pillanatra belém villant, biztosan nem egyszeri esetről lehet szó. Apám akkor még élt, vidéken feküdt kórházban, hetente többször is látogatni kellett, a spórolt pénz jó részét, amit az új életre szántam odakint, rövid idő alatt feléltem. Eszembe jut, hogy a fiunk négy év múlva felső tagozatos lesz, a válást mégse hozza szóba egyikünk sem. Egyáltalán, semmi olyasmiről nem beszélünk, ami kettőnk kapcsolatát érinti.
Nem beszélek neki Kálmánról, aki a mellettünk lévő irodában dolgozik, és az utóbbi időben egyre sűrűbben jár át hozzánk. A büfébe menet mindig megkérdezi, hozzon-e nekem is kávét, néha kéri, ebédeljünk együtt a kantinban. Persze nemet mondok, de nem akarom megbántani, a munkára hivatkozom, épp egy nagyobb projektben vagyok benne, magyarázom neki, sajnálom az étkezőben tölteni az időt, az irodában ebédelek. A hangom meggyőző, látom rajta, hogy sajnál, amiért egy percem sincs, egy idő után már én magam is elhiszem ezt az egészet.
Kálmán legalább tizenöt évvel idősebb, özvegy, a felesége halála óta újra az anyjával él. Ősztől tavaszig horgolt mellényt visel a zakója alatt, lábán ormótlan műbőr cipőt, a folyosón furcsán, kacsázva jár, mint a gyenge csí­pőizomzatúak. Néha süteményt is hoz, szalvétában zserbót vagy minyont, mikor félénk mosollyal felém nyújtja, egy pillanatra összeér a kezünk. A bőre hideg és nyirkos.
Nézem az interneten a külvárosi angol épületeket. Mindenütt ezeket a vörös- meg barnatéglás keskeny sorházakat látni, mindegyikhez tartozik utcára nyíló kiskert. Mintha egy vicces kedvű óriás zsúfolta volna szorosan egymás mellé őket. A szűk kislakást, amilyet Feri is bérel, azt hiszem, képtelen lennék megszokni. A kamerán keresztül látom, hogy a falakat meny­nyezettől a padlóig rózsamintás műanyag tapéta borítja, arra gondolok, milyen rossz lehet ott a levegő. A lakást állítólag csak vérrel-verítékkel lehet kifűteni, a szomszédból pedig esténként részeg ordítozás hallatszik át, de Feri azt mondja, neki megfelel így is. Hiába győzködöm, az istennek se akar elköltözni.
A Google maps-en virtuálisan bejárom az utcát, lassan már ismerem minden egyes szegletét. A kis nyilak segítségével elcsatangolok a legközelebbi buszmegállóig, sőt, néha azon túl, egész a belvárosig, ahol egy kanárisárga épületben számos étterem meg kávézó van. Vele szemben a piacon szusit és friss, arab kenyeret is árulnak. Feri azt ígéri, csupa érdekes helyre visz majd bennünket, oda, ahová a helyiek járnak, a fix pontot persze továbbra is a The Deep jelenti.
Ősz végén itthon még kellemes az idő, Feri a kamerán keresztül mutatja, hogy náluk is szépen süt a nap, mintha csak kora nyár volna, rövidnadrágban és lezser pólóban integet a gép mögül. A lakás ablakai itt is téglalap alakú kertre néznek, amin Feri a szomszéd öregemberrel osztozik, őt állítólag ritkán látni. Csak a macskáját, ahogy délelőttönként a kint felejtett nyugágyon fekszik, hatalmas, busa fejét a fény felé fordítja. A kertben az önkormányzat alkalmazottja nyírja rendszeresen a füvet, ami szinte lehetetlenül zöld. Feri, amíg odakint nem fagy, itt szárítja a ruháit, jó időben grillezni is lehet. Nemrégiben vett új sütőt, amit pár hete be is üzemelt.
Legutóbb azt találta ki, hogy mikor legközelebb jövünk, szervez a tiszteletünkre egy igazi kerti partit, amire meghívja majd néhány munkatársát is. Gyakran jár össze velük, mutatott róluk néhány fényképet. Sötét bő­rű, közel-keleti emberek, egyikük libanoni, a másik egyiptomi. Mikor Feri meglátogatja őket, a feleségeik, akik kivétel nélkül mind háztartásbeliek, óriási lakomát rendeznek, a tálakon hegyekben áll a káposztalevélbe csavart fűszeres rizs, amit hagyományosan, párnákon ülve fogyasztanak el. Ritkán engednek maguk közé idegeneket, holott a gyerekeik már mind angol földön születtek.
Eszembe jut a fiam osztálytársa, Aya, akinek a családja pár éve Marokkóból vándorolt be. Ayának öt testvére van, a legidősebb tizenhat éves gimnazista, Aya közülük a legfiatalabb. A szülők hatalmas szürke dzsippel szállítják őket reggelente, jólöltözöttek, egyedül a kislány, aki most is töri a magyart, tűnik gondozatlannak. Kinyúlt ruhákban, félretaposott, koszos tornacipőben jön az iskolába, göndör haja két kócos varkocsban lóg a vállára. Ha találkozunk velük, mindig mosolyognak. Mikor a férfi mellém lép, egy pillanatra megcsap az izzadsággal kevert, tolakodó parfümszag, önkéntelenül is fintorogni kezdek tőle, de azért udvariasan én is mosolyra húzom a számat, nehogy észrevegyék. A felesége magas, kissé testes negyvenes nő, az arca mindig tökéletesen kisminkelve, mint aki már kora reggel fontos tárgyalásra siet, holott munkája sincs. Még egyszer sem beszéltem velük. A szülői értekezleten türelmesen végighallgatják a tanítónőket, időnként lopva egymásra néznek. A nő ilyenkor alig észrevehetőn bólint, mint aki maximálisan egyetért az ott elhangzottakkal. Pedig nyilvánvalóan fogalma sincs az egészről. A fiam gyakran panaszkodik Ayára. Azt mondja, a lány ebéd közben hangosan csámcsogva rágja az ételt, szürcsölve issza tányérjából a levest, mint valami kis állat, a folyadék jó része a ruháján köt ki. A tanítónő mégsem szól rá, oda se néz, komótosan eszik tovább, csak a fiamnak megy el tőle az étvágya.
Az iskolában mostanában egyébként sincs minden rendben. Reggelente kedvetlenül ébred, délutánra rettenetesen elfárad. Panaszkodik, hogy a tanítónők idegesek, előfordul, hogy kiabálnak is velük. Aki az órán moccanni vagy beszélgetni mer, az büntetést kap, szünetben sem mehetnek ki a folyosóra.
Azzal vigasztalom, már nincs sok hátra az utazásig, és hogy azt találtam ki, ha úgyis ott vagyunk, egyik nap megnézhetnénk Londont. Beszélek neki a Temzéről, a Fehér-toronyról és a Big Benről, amiket még gyerekkoromban a szüleimmel láttam, meg az óriási szemről, a London eye-ról, ami akkoriban, a nyolcvanas évek végén persze még nem volt, és ami majdnem olyan, mint a budapesti, csak sokkal nagyobb és félelmetesebb. Azóta sok minden megváltozott, a városban több lett a szín, és még nagyobb lett a keveredés, talán én magam sem ismernék már rá. De mindez most nem számít, látom a fiamon, hogy lelkes, várakozón, csillogó szemmel néz rám, kéri, meséljek még. Másnap az apjának is elújságolja, mit tervezünk.
Egy héttel később terrortámadás történik a fővárosban. Rengeteg a sérült, van köztük néhány halálos áldozat is. Feri még aznap este bejelentkezik, beszámol róla, milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be a reptereken és a nagyobb bevásárlóközpontokban, miközben beszél, a hangja időnként alig észrevehetőn elcsuklik. Úgy tudja, a rendőrség egy helyi férfira gyanakszik, a gyanúból egyelőre kizárják az új bevándorlókat. Eldöntöm, hogy inkább mégis kihagyjuk Londont. Legszívesebben az egész utat lemondanám, gyerekkel nem kockáztatnék, de a jegyek miatt már nem lehet, kidobott pénz volna, zakatol egyre a fejemben, a fiamnak és az apjának sem okozhatok csalódást.
November végén részletes listát készítek arról, mi kerüljön majd a táskákba. Szeretem az ilyesmit előre megtervezni, a poggyász méretével is trükköznöm kell, jó lenne megspórolni a feladás költségeit. A sporttáska, amivel utazni szoktunk, a beépített szekrény legfelső polcán van, hogy elérjem, létrára kell állnom. Elhúzom a nehéz tolóajtót, kezemmel beletúrok a fekete nejlonzsákok közé. Mindegyik oldalán celluxszal odaerősített felirat van, használaton kívüli ruhák és cipők vannak bennük, Feri ezeréves holmijai. Csupa olyasmi, amit nem sokkal azelőtt pakolt össze, hogy kiköltözött. Átfut rajtam, anyám lakásában laktunk ugyanígy, jó tíz évvel ezelőtt, dobozokból meg szatyrokból öltöztünk, közben azt terveztük, elsőnek a belvárosban fogunk lakni, aztán, ha lesz elég pénzünk, veszünk valahol Pest környékén egy házat. Eldöntöttük, gyereket minimum öt év múlva vállalunk, Ferinek akkoriban munkája se volt, aztán három év múlva mégis megszületett a fiunk. Az elején nem zavart, hogy Feri jóval fiatalabb, nem számít, mondogatták az ismerősök, vagy inkább nem ez, ami igazán számít, meg hogy egyébként se látszik, de aztán kiderült, mi ketten teljesen mást akarunk, én családot, Feri viszont akkor még inkább a haverokat, nehezen állapodott meg. Mire a fiam bölcsődés lett, már nem voltam benne biztos, akarom-e ezt az egészet. Ahogy lehetett, visszamentem dolgozni. Nem sokkal később jött Ferinek ez a külföldi munka, én pedig egyszer sem kértem, maradjon. Nézem a zsákokat, már rég ki kellett volna selejteznem őket, de valamiért mégsem tudtam megtenni. Abban reménykedem, odakint sikerül majd tisztáznunk mindent, azt is, mi legyen velük.
Pár nappal az utazás előtt Feri váratlanul kórházba kerül, az orvos szerint kiújult a veseköve. Vérátömlesztést is kapott, néhány hétig biztosan nem engedik haza. Semmi értelme nincs, hogy kimenjünk, mondja aznap este Feri a kamerába, halasszuk inkább januárra az utazást. Az arca sápadt, látom rajta, hogy nehezére esik a beszéd. Mielőtt befejezzük, felhúzza a rombuszmintás kórházi ruha ujját, mutatja a vadonatúj, kékezüst Fossil kar­órát. A halványszürke bőrszíj feszesen simul a csuklójára. Kissé bizarr látványt nyújtanak így, együtt. Feri azt mondja, a cégnél csak kevesen kaptak ilyet karácsony előtt, a fejes lieblingjei, teszi még hozzá, és fáradtan felnevet. Nézem, ahogy ott fekszik az ágyon, valószerűtlenül törékenynek tűnik most, fáradt kisfiúnak, akit az anyukája ott felejtett a kórházban. Önkéntelenül is az jut eszembe, képtelen lennék olyasmit viselni, aminek a nevében benne van a fos szó.
Azon gondolkodom, mit mondok majd a gyereknek. Több mint fél éve nem látta az apját, ráadásul ott a The Deep és a pingvinek, számítok rá, hogy eltörik nála a mécses. Szeretném kárpótolni valahogy. Felmegyek a honlapra, a kis navigációs fül baloldalt rögtön mutatja, hogy a webshopból rendelni is lehet. Van póló, bögre, kulcstartó és a szokásos apróságok, meg persze plüssök minden mennyiségben. Egy ideig válogatok közöttük, azután megnyomom a vásárlás feliratú gombot.
A csomag két ünnep között érkezik meg, a fiam izgatottan bontogatja a színes papírba burkolt dobozt. Mikor belenéz, először nagyon megörül neki, aztán kisvártatva csalódottan félrerakja. Egy kis plüsspingvin van benne, szárnyán világoskék szalag, épp amilyen Briannek, az igazinak is van. Szinte tökéletesen élethű, nem értem, miért nem tetszik neki, nem hajlandó kézbe venni, este az ágyba sem viszi magával. Mintha az új játék nem is létezne.
Sehogy sem hagy nyugodni a dolog, nézegetem a figurát, megvizsgálom minden oldalról. Nincs rajta hiba vagy szakadás, mégis érzem, valami mégsem stimmel vele, mikor jobban megvizsgálom, akkor látom, mi lehet a baj, a biztonság kedvéért az interneten látott fényképekkel is összevetem. Úgy tűnik, tévedés történt, Brian helyett Stanleyt, a szemtelen madarat küldték el nekünk. Ő ilyen dundi, pocakos, mint amilyen ez itt.
Írok egy e-mailt a boltnak, a reklamációhoz képet is mellékelek. Két nap múlva válaszolnak, egy munkatársuk udvariasan szabadkozik, amiért rossz madár került a dobozba, ha kérjük, biztosít róla, haladéktalanul kicserélik. A visszaküldés költségeit is ők állják. Elújságolom a dolgot a fiamnak, aki a hírre megbékél, mikor a csomag tíz nap múlva megérkezik, a vacsorát sem tudja megenni, annyira izgatott. Aznap este úgy alszik el, hogy magához szorítja a plüssmadarat. Másnap nincs iskola, délelőtt megsétáltatjuk Briant a szokatlanul meleg, január eleji napsütésben.
Mikor hazaérünk, kéri, nézzük meg újra az akváriumos oldalt, meg akarja mutatni Briannek a testvéreit. A honlapon rákattintok a pingvinház fotójára. A hosszú ismertető mellett most új bejegyzés látható. A fenntartók sajnálattal közlik a hírt, hogy a látogatók kedvence, Brian két héttel ezelőtt elpusztult. Az állat fényképénél kis RIP felirat olvasható, alatta pedig, hogy azóta vásároltak helyette új madarat, a halványszürke szalagot viselő fiatal, játékos állat neve Attenborough, aki máris rengeteg látogatót vonz az akvárium előtti üvegfalhoz.
Bekapcsolom a webkamerát. Ez is új szolgáltatás, rajta keresztül akár a nap huszonnégy órájában megfigyelhető a pingvinház. Az akváriumban épp most zajlik az etetés. A narancssárga overallos gondozó vödörből kisebb halakat dobál a madaraknak, akik a medencénél tülekedve várják, mikor kerülnek sorra. A legszélén Attenborough nyújtogatja a nyakát, kíváncsian oldalra fordított fejét időnként a szárnyához kapja. Boldognak látszik.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gáspár-Singer Anna


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.