Vers, próza / Azért mégiscsak többről van/lenne szó, mint a sertésexportról és az -árakról! ...

Tatár Sándor
Azért mégiscsak többről van/lenne szó, mint a sertésexportról és az -árakról! ...[2018. március]



ROBERT MENASSE DIE HAUPTSTADT (A FŐVÁROS)
CÍMŰ REGÉNYÉRŐL


A regényíró Menasséról* is (minimum) sejthető volt, a politikai esszéistáról (Der Europäische Landbote, 2012; Heimat ist die schönste Utopie. Reden (wir) über Europa, 2014; „Kritik der Europäischen Vernunft – Critique de la raison européenne – A Critique of European Reason", 2017) biztosan tudható, hogy – annak minden funkció-, illetve időnkénti [?] szerepzavara ellenére – meggyőződéses híve az Európai Uniónak. Az Unióról írt (világviszonylatban) első regényként emlegetett könyve ehhez képest (nem „ezzel ellentétben"!) vitriolos szatíra és keserű számvetés egyszerre. Hát kell-e (már-már: képzelhető-e) gyilkosabb szatíra annál, mint hogy az uniós fő­város, Brüsszel „kabalaállata", mondhatni, időszakos jelképe és többé-kevésbé vezető médiahíre egy, az utcákon szabadon kószáló disznó – nem mellesleg: a regény szövetében más összefüggésben is hangsúlyosan fölbukkanó sertés(-motívum) leitmotívként húzódik végig a cselekményen – vagy hogy az Európai Bizottság kulturális főigazgatóságának egyik vezető tisztségviselője, a „kőkemény pragmatista" ciprusi-görög ifjú hölgy minden erőfeszítése és áldozata arra irányul, hogy valamely komoly reszorthoz (pénzügy, kereskedelem) kerülhessen át a nevetségesen, sőt talán egyenesen szánalmasan súlytalan kulturális „tárcától", s hogy az ezért hozott áldozatok közül számára az egyik legnagyobb, hogy elolvassa a bizottsági elnök kedvenc regényét, jó pontokat szerzendő a férfinál, aki a kulturális főigazgató­ságtól való menekülésének útját egyengetheti. (Hogy érti-e, vagy sem az ambiciózus hölgy a regényt, nem igazán derül ki, és nem is lényeges; azt egészen bizonyosan nem érti, hogyan fecsérelhetik egyesek ilyen haszontalanságok olvasására az idejüket.) – A Die Hauptstadtnak sokan már pusztán újszerű, egyelőre unikális témaválasztása okán megelőlegezték a Német Könyvdíjat, amelyet azután valóban odaítéltek a regénynek, a könyvet mindazon­által távolról sem egyedül vagy akár elsősorban témaválasztása érdemesítette az elismerésre.
A (ha szabad ilyen képzavarral élnem) többszálú kirakós, azaz a regény vezérfonalának leginkább az Európai Bizottság fennállásának 60. évfordulójára (2018) kidolgozandó ünnepség-forgatókönyv, a Big Jubilee Project sorsa tekinthető. Szimptomatikusnak mondható, hogy az ügy a magasabb sarzsijú projektfelelősöknek sem szívügyük (van, akinek púp a hátán, van, akinek kizárólag karrier-lépcsőfok lenne), és jelképesnek tekintendő, ahogyan részint személyes motívumoktól vezetett karrieristák, részint a partikuláris, nemzetállami érdekek szabta korlátokat illetve szemellenzőt egy összeurópai elköteleződésért, szemléletmódért félretenni nem hajlandó döntéshozók megfúrják a (szupranacionális társulás és együttműködés gyökereire emlé­keztetendő holokauszt-túlélőket a középpontba állítani tervező) projektet. Köhög az EU motorja a könyvben, a sminkelt felszín, a kiüresedő rutin és a mélyebb régiók EU-érdektelensége meglehetősen szembeszökő – ez az apparátus mindinkább sajátelőny-hajhászó személyi állományában és a kü­lönböző munkabizottságokban és grémiumokban mindinkább egyeduralkodó tétova-kishitű nyelvhasználatban egyképpen megmutatkozik.
Vannak a menasséi fikció (tapasztalatok? – a szerző hosszabb ideig tanulmányozta helyben, Brüsszelben az EU működési mechanizmusait) szerint a nacionalizmusokon, a szétszabdaltságon, az egymás-ellen-fordíthatóságon túllépett Európa látomása iránt elkötelezett hívei-munkásai is az EU ügyének, akik szeretnék megtisztítani-föltámasztani és továbbörökíteni az önkéntes nemzetközösség morális alapját („Soha többé Auschwitz!"), s akiknek ezért szívügyük az Unió s mindenekelőtt az Európai Bizottság erodált tekintélyének helyreállítása, ők azonban jellemzően vagy a hierarchia alsóbb szintjein működő apró fogaskerekek vagy az „együttgondolkodásban" (a nem igazán működő, tartalmatlan együttgondolkodásban) külső szakér­tőként, illetve tanácsadóként részt vevő, a szót-nem-értéstől frusztrált európai „veteránok" (a holokauszttal így-úgy összefonódó családtörténettel). A magasabb státusú, döntési (vagy legalább projektbedöntési) pozícióban lévő tisztségviselők, csakúgy, mint az évfordulós ünnepséget koncipiáló, egyenesen bizarr think tankbe meghívott külső tanácsadók igen kevés kivétellel cinikusak, pragmatisták, revansisták, akik közös, imázsjavító projektek megtorpedózása árán is elégtételt vesznek elébük vágott riválisaikon, vagy nárcisztikus szajkók, akiktől szakállas közhelyeknél és fájóan üres bombasztoknál egyéb nem telik. Miközben a kortanúk (Zeitzeugen), különös tekintettel a táborok túlélőire, szinte egészen elfogytak, az apparátus kitermelte tisztviselő-utánpótlásként az új túlélő-bajnokokat, egyenfrizurával, egyen-diplomataöltönyben; őket nevezi a(z idősebbek) brüsszeli zsargon(ja) „szalamandrák"-nak: ők az elpusztíthatatlanok, akik túlélik azt is, ha tűz­be dobják őket; főleg, mert nincsenek ideáljaik, amelyekhez való ragaszkodás útját szegheti a karrierjüknek.
Az alábbi szemelvényben föllépő kulturális főigazgatósági hivatalnokok, a középkorú osztrák Martin Susman és a fiatal cseh Bohumil inkább kivételek, akárcsak a(z alibi-) think tank munkájában csak botrányt kavaró lekö­szönő beszédéig és csak kakukktojásként részt vevő osztrák közgazdász professor emeritus, Alois Erhart. (A fenti tipizálás ugyan, úgy tartom, megállja a helyét, ám helyszűke miatt a képet árnyaló vonásokra nem lehetett tekintettel, így akár az a benyomás is támadhatott az olvasóban, hogy A főváros „afféle" sematikus regény. Nos: teljesen nem mentes a kliséktől, de nem az.)
Van a nemzedékek és mentalitások kontrasztjával Maren Ade filmjére, a Toni Erdmannra is emlékeztető regényben (lényegében elvarratlanul maradó) krimi-szál, felsőbb helyről parancsba adott eltussolásba ütköző nyomozással, van benne összeesküvés-elmélet, a Vatikán és különböző államok titkosszolgálatai közötti konspirációval és együttműködéssel, Magyarországról az autópályán gyalog(!) Bécs felé tartó menekültoszlop és kapzsiságból száguldozó, súlyos közlekedési balesetet okozó burgenlandi embercsempész-taxis, valamint van benne számos olyan egyéni mikrotörténet, életrajz-sűrítmény, amelyek a maguk példaszerű voltában mélyen bevilágítanak az európai történelem (mint tapasztalhatjuk, sajnos a jelenbe is jócskán belehosszabbodó) sötétjébe. És – miközben a jubileumi projekt előkészítői élénk, ám sokáig eredménytelen levelezésben állnak a túlélőket elvben nyilvántartó szervezetekkel, hivatalokkal – ott él, az EU központjának szomszédságában, egy öregek-otthonában David de Vriend, a holokauszt egyik utolsó, Európában maradt túlélője, mintegy az emlékei és a dementia „satupofái" között, aggastyánként, de még mindig nem elég öregen ahhoz, hogy természetes halált haljon: amikor, 2016. március 22-én emlékeit és a jelent összemosó kényszerképzetei kiűzik az idősek otthonából, és tisztázatlan céllal buszra, majd metróra száll, a maelbeeki metróállomáson iszlám terroristák bombamerényletének esik áldozatul. Ebben a regény kontextusában semmi hangulatkeltés, semmi uszító propaganda nincs, ám mindenesetre nem mondható, hogy Menasse ignorálná vagy bagatellizálná az iszlám szél­sőségesek végrehajtotta terrorcselekmények veszélyét.
Nagyon szándékom ellen való volna, s távolról sem tükrözné a könyv­ről alkotott elismerő véleményemet, ha valamely lapos facittal „kompromittálnám" Menasse regényét. Mindazonáltal adható lenne a Die Hauptstadtnak olyan „összegzése", miszerint: „Bizony, az emberek (bizonyos történelmi helyzetek, illeve korok bizonyos tapasztalataival rendelkező, ugyanakkor természetesen szintén gyarló embereinek) nagy és nemes gondolatait gyarló emberek valósítják meg, vagy épp szabotálják el, forgatják ki, száműzik a süllyesztőbe stb. Ez már csak így van." Ám főleg azért lenne elhibázott, hogy ez legyen a végszó, mert egy sokat idézett klasszikus is eszembe jut a regényről, Babits szavai a Julien Benda könyvéről vagy még inkább annak ürügyén írt nevezetes nagyesszéjéből, Az írástudók árulásából: „Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a Csillagra." – Csillagból: aranycsillagból (hogy visszakapcsoljuk ide a regény világát) most tizenkettő van, kör alakban elrendezve; korántsem mindig és mindenben olyan biztos eligazító pontok, ahogyan az csillagoktól elvárható volna; itt, a Kárpát-medencében ráadásul olyan hazug propagandafelhőket bocsátanak föl „egyes" politikusok, amelyek mögött (legalábbis némelyek szemében) kiváltképp betegen pislákolnak. De, ugye, Babits után szükségtelen is mondani, mit követnek el azok, akik helyettük, a „bandák keserves jussát" hajhászva, mondvacsinált bűnbakokra mutogatnak?

* Robert Menasse (*1954, Bécs) osztrák prózaíró, esszéista. A ’80-as években előbb osztrák irodalmat tanító lektorként, majd az Irodalomelméleti Intézet vendégdocenseként oktatott a São Pauló-i Egyetemen; fordított is brazíliai portugálból. Hazatérése óta szabadfoglalkozású íróként főleg Bécsben él. Termékeny epikus és esszéíró; nem kis részt az osztrák történelemmel és nemzettudattal, az osztrákok, illetve a németség történelmi önképével foglalkozó esszéinek többnyire politikai relevanciájuk és kultúrkritikai tétjük van; nem ritkán váltanak ki élénk visszhangot. Írásait jó néhány nyelvre lefordították (magyarul A regény kora [1995], a Kiűzetés a pokolból [2008], valamint a Don Juan de la Mancha avagy A vágy iskolája [2010] c. regényei, Ez volt Ausztria. Összegyűjtött esszék a tulajdonságok nélküli országról [2008] c. esszékötete, továbbá néhány esszéje és novellája jelent meg), és számtalan irodalmi díjjal ismerték el. Die Hauptstadt című, megjelenésének évében a Német Könyvdíjat elnyert regénye 2017-ben látott napvilágot a Suhrkamp Verlagnál.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tatár Sándor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.