Sétatér / Az őrült favágó szövegforgácsai

Kányádi András
Az őrült favágó szövegforgácsai[2017. november]



Garaczit egyetemistaként hallottam felolvasni, épp DP barátommal figyeltük fogvacogva a magyar írók vendégjátékát egy fűtetlen iskolateremben. A Csigacsók hangzott el, a szerző kasszadarabja, a Nincs alvás! címet viselő, a kilencvenes évek egyik legjobb prózakötetének nyitószövege. A kötetet jóval később olvastam, FZS tanulmányát és BT monográfiáját még későb­ben, nemrég járt kezemben a KSZE szerkesztette, német nyelvű magyar irodalomtörténet, ahol SZP foglalkozik a novellínóval. Ezzel, remélem, ki is jelöltem a recepció kötelező jelzőkaróit. Következne az értelmezés – nagyjából olyan meló, mint kivágni egy kétszáz éves tölgyfát egy bugylibicskával (OJD). Esetleg mintha bugylibicskával szerelnénk egy svájci órát (OO). A szerkezeti, nyelvi és verstani tudás mellett ugyanis Garaczi irodalomban való jártassága valósággal belénk hasít.
A Csigacsók egy favágó megőrülésének és ámokfutásának hátborzongatóan derűs krónikája. Dormánt természeti csapás éri munka közben: a perzselő nap és a zápor összjátékának hatására megkegyelmez a kivágásra ítéltetett vadjuharnak. Nem sokkal később fölfedezi, hogy a város tulajdonképpen egy hatalmas bevakolt erdő, ahol az elviselhetetlen csigabőgést szilikonos szigetelők próbálják tompítani. Ekképpen megvilágosodva gyilkolni kezd: előbb egy parkőrt kólint fejbe, majd a szálloda hangosan harákoló vendégét baltázza le. Végül a bokrok közé húzódik, ahonnan immár rendszeresen, félálomban aprítja az odatévedő sétálókat. Dormán figyelemre méltó átváltozását két pillanatfelvétel keretezi: a Csigalejtőn terpeszben álló, lesújtani készülő favágó és a parkban szendergő, arcán csiganyomot viselő baltás gyilkos képe; mindkettőt szerzői kiszólás nyomatékosítja: „Jól jegyezzük meg!” A tébolyult szörny, B kategóriás horrorfilmeket idé­ző volta ellenére, messzemenően irodalmi képződmény. A hasogató újraolvasás élményének hatására a magyar és orosz vendégszövegek forgácsait próbálom meg összeseperni.
Garaczi ominózus, mesébe illő kezdőmondata így hangzik: „Egyszer egy délután Dormánt, a favágót, aki értett a madarak, a fák és a szén nyelvén, utolérte a tavaszi zápor.” Ez a furcsa felütés Pilinszky Gyónás után című versével tart nyilvánvaló rokonságot. Idézem:
„Bevallottam: a naplementét Svájcban. / Nem lett volna szabad. / Gonosz féreg az önvád. Az erősek / hajnalban kelnek, fát aprítanak, / isznak egy korty pálinkát, s így tovább. / Mivel csak ők, az erős gyilkosok / ismerik a füvek, fák, madarak, / a nők és a csecsemők nyelvét.”
Nemcsak a különös nyelvtehetséggel megáldott favágó származása, hanem a szöveg egésze is a költemény ironikus parafrázisának tekinthető: svájci naplemente helyett magyar délután van, a féregből csiga lett, az erős gyilkos pedig hajnali kelés helyett félálomban épp csak föltérdel, „nagyjából legallyaz” (G) egy járókelőt, majd visszafekszik aludni. A versbeli pálinkát metonimikus indíttatásból Garaczi nemesebb italra cseréli: „kérges szíve megszánja a kérges bort” (G). A vadjuharból nyert bor az olvasó fantáziáját hivatott felcsigázni, így például egy szirupot forradalmasító kanadai cég alkalmazásában dolgozó Dormánra gondolhatunk, a vershez képest pedig jelentős időbeli előrelépésnek lehetünk tanúi: itt már a gyónás következményét, a sajátságosan vezeklő favágót látjuk. Felmerül tehát a vendégszövegekkel kapcsolatos kötelező kérdés: Pilinszky továbbírása vagy travesztiája lenne az írói cél? Transzformáció vagy imitáció?
Az efféle Genette-i kérdésfölvetés persze megbicsaklik a szöveg sokré­tűségén, ugyanis nemcsak Pilinszky és nemcsak ez a Pilinszky-vers áll a háttérben. Ha ezt olvassuk: „a nap sisteregve járta égi útját” (G), akkor a látomásos költőnek a Jelenések könyvén alapuló, „égő mennyeket” és a „tűz­korongon átkerülni gyöngéket” (P) prófétai sorai bukkannak fel. Esetleg az Apokrif napkeltéje, mely „mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt”. Ha viszont ezt: „átlopakodott, és az illetőt takarékos mozdulatokkal hűvös halomba vágta”, egyértelmű, hogy József Attila nekikeseredett tőkedöntögetőjének kimunkáltabb változatáról van szó. És akkor még nem is említettük a pompás, négy verslábat felvonultató tizenkettes sor ritmikai bravúrját: „szitakötő lógott a vadszeder ágon” (G). Ez bizony Weöres Sándor magyar etűdjének remekbe szabott, enyhén daktiluszos pastiche-a: „kicsi patak ágon vizicsibe úszik” (W).
Garaczi a nyelvi regiszterek keverésének élharcosa, akárcsak Esterházy vagy Parti Nagy. Idegen nyelvre fordítani reménytelenül nyaktörő vállalkozás (egy-két francia diákom próbálkozott már vele), magyarul viszont igazi délice. Ilyen például a többjelentésű szavakkal való, kontextusokon át szabadon cikázó játék. A „Csigalejtő” egyszerre két térben is működik. Az egyiket az iskolásévek fizikaóráiról ismerős, végtelenül monoton mechanika-példák két megkerülhetetlen szereplője jelöli ki: a testek felhúzására szolgáló egyszerű gép, a csiga, illetve a testek egyenletes mozgását szemlél­tető és különböző (már nem emlékszem, milyen) erőket egyesítő sík, a lejtő. Kettejük irodalmi kombinációjából születik meg tehát Dormán felségterülete. De irodalmi térből sincs hiány, utóbbit a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus műve hozza létre. A Sztrugackij testvérpár regényére gondolok, melynek címének első, nem éppen rövid magyar fordítása: „Erdei kanyarulatnál, horhos mélyiben avagy csigák a lejtőn”. Ebben a kafkai felhangokkal bíró politikai allegóriában az emberek által képviselt adminisztráció a természet titokzatos erdejével kel birokra. A Garaczi-féle favágó identitásválságának előképe dereng itt fel, hiszen Dormán csak a városban válik sorozatgyilkossá.
A szerző másik kedvelt fogása a szóösszevonás, mely rögtön a címben érvényesül. A csigacsók gasztronómiai fogalomkörből táplálkozik: a habcsók és a szintén süteményt idéző (diós, mákos?) csiga hibridációjából. Bár mindebből végül a Dormán arcán húzódó csiganyom lesz, afféle kortárs Káin-bélyeg, a szöveg kulináris jellege megőrződik: „Kihabzanak az első csigák, a biomassza tarka zöldből gyorsan terjedő foltokban egységes vajsárgára vált – fotoszintézisből csámcsogó emésztésbe” (G). Ha nem is habcsók, száj- és gyomorfüggő kompozíció tárul elénk, méghozzá à la Sztrugackij: „Innen a magasból az erdő olyan volt, mint valami foltos, fodros hab, hatalmas, világnagy foszladozó szivacs; vadállat, mely valaha várakozásba dermedt, majd elszunnyadt, s durva moha nőtte be. Alaktalan álarc, mely egy arcot takar, egy arcot, amilyet még soha senki nem látott” (SZ).
Eddig a nyilvánvaló szövegnyomokról beszéltünk, de az izgalmas, gon­dolatébresztő intertextualitás mindig a kevésbé látványos csapásokon, a szándékoltan rejtett ösvények mentén, ha úgy tetszik: a bokrok mélyén tanyázik. Dormán pszichés összeroppanásának ismertetőjegye a fülsiketítő zaj, az irtózatos csigabőgés, melyet rajta kívül kevesen hallanak. Elképzel­hető viszont, amennyiben az intertextualitást a posztmodern prózapoétika szövegszervező elvének fogjuk fel, hogy mégis akad olyan irodalmi mű, amelynek hasonlóan érzékeny fülű, őrület küszöbén álló szereplő a hőse. Ha van ilyen, érdemes azt is megvizsgálni, vonható-e további párhuzam Garaczi szövegével, mely az átiratos olvasatot erősíti. Megérzésem szerint két remek magyar novella is hatott a Csigacsókra: egy klasszikus és egy kortárs.
Többször említettem a csiga szó poliszémiáját, az erdei faunáról viszont kevés szó esett eddig. Pedig a szitakötőn kívül őrjöngő kuvik és lótücsök is szerepel. Nem árt az utóbbinál elidőzni: „A növények hörögve asszimiláltak és disszimiláltak, egy fejjel lefelé csüngő lótücsök klorofillt hányt, a föld pedig hullámzott, mintha rugók járnának benne” (G). Semmi kétség, megbomlott ökoszisztéma ez a javából, akárcsak Sztrugackijéknál, a zöld sugár erős gyomrúaknak való látványa, a klorofill-apokalipszis pedig egyenesen fejszéért kiált. A rokon novella eleget tesz ennek az óhajnak: „Zöld varangynedvet lövellt ki a teste, és ez a nyúlós, bűzös folyadék jelölte az útját. Míg így időt nyertem a gondolkodásra, megpillantottam a favágó baltát, s elhatároztam, hogy azzal pusztítom el a szörnyet.” Csáth Géza A béka című elbeszéléséből való az idézet: a narrátor rémálmot lát, egy rettenetes varangyot, amit végül baltával üt agyon. Ha az önvád férgét csigává lehetett alakítani, miért ne lehetne ugyanezt kétéltűekkel is megcselekedni?
A meghasonlott szabadkai szerző alkalmi favágója Dormánhoz hasonlóan elviselhetetlen hangra lesz figyelmes:
„Egy hang, amelyre meghűl a velő a koponyámban, és a gerincemen rettenetes görcsös borzongás fut végig (…) A hang ismétlődik. Erősebben és erősebben. Hallatára idegeim minden szálát elállja a rettenet és a kín. Valami üvöltő, panaszos, hívó és fenyegető hang, amelyet majd végtelen messzeségben, majd közvetlen közelemben hallok, mintha az ágyam fájából és a szobabútorokból áramlana felém. Hallgatózom. Mintha egy halálra kínzott kicsi gyerek nyöszörögne. Mintha valami kitépett szárnyú vén bagoly üvöltene az éjszakába az elmúlásról. És a hang nem szűnik. Rövid szüneteket tart. Majd folyton erősödik, rémületesebbé és fájdalmasabbá válik (…) Mintha a hang a konyhából jönne. Valóban, amikor kiléptem, betöltötte az egész konyhát ez a nyögő, pokolian nyávogó, vartyogó hang.” (CS)
Garaczi szövegében így talán az őrjöngő kuvik sem véletlen, a csigabő­gés pedig minden bizonnyal a zaklatott elme csáthi hallucinációja. Sajnos a béka sem kerülheti el a legallyazást:
„Azután rávágtam a fejére a balta fokával. Zöld vér freccsent az arcomra, és éreztem, hogy a tehetetlen állat micsoda óriási erőfeszítést tesz, hogy elmeneküljön. Újra ütöttem, vágtam. Földaraboltam. Levágtam a lábát, a fejét, úgy, hogy a végén csak egy alaktalan, nyálas, bűzös, zöld tömeg feküdt előttem.” (CS)
A különbség viszont nem elhanyagolható: Dormán jóval szakszerűb­ben trancsíroz.
Csáth novellája, ahogy Pilinszky versei, csak Garaczi szövegének fontos építőkockáját képezi, nem annak kizárólagos és egyértelmű átirata. Hasonló súllyal bír egy kortárs elbeszélés, mely a megvilágosodás metafizikai pillanatát igyekszik megragadni. Krasznahorkai Kegyelmi viszonyok című kötetének központi kérdését talán legsikerültebben a Herman, a vadőr cí­mű novella érzékelteti; ha figyelmesen elolvassuk, a vadőr pálfordulása fel­tűnő egyezést mutat a favágóéval. A csapdáiról és lelkiismeretességéről híres Hermant egy csapóvas által felnyársalt róka látványa zökkenti ki hivatástudatából, s a kártékony vadállatok üldözője hirtelen az emberek esküdt ellenségévé válik. Íme a sorsfordító mozzanat:
„Abban a pillanatban azonban csődöt mondott minden tudománya, egy­szerűen képtelen volt megtenni a döntő s humánus mozdulatot; maga is megdöbbent ezen a váratlan tehetetlenségen, csak állt a kínlódó állat mellett, idegesen törölgette verejtékező homlokát, olykor ki-kiköpött oldalt, de érthetetlen gyöngeségén csak nem tudott úrrá lenni.” (K)
Krasznahorkai hősének elbizonytalanodása a Csigacsók fejszés hősének megtorpanásával mutat rokonságot: „Innen, a Csigalejtőről, főképp eső után csak térdig csigában gázolva szökhetett, mégse tudta rászánni magát, hogy lesújtson” (G).
Érdekes a két mű meghasonlottságának irányultságát összevetni. Herman felismerése után nemcsak a vadállatok oldalára áll, át is alakul ragadozóvá:
„Nyitott szájjal lélegezve, mozdulatlanul s görnyedten üldögélt zsákokból, különféle szövetdarabokból készített fekhelyén, s ha olykor kimerészkedett vackából, vagy a városba indult éjjelente, lopva, nesztelenül, ide-oda villogó szemekkel közlekedett, és a legkisebb gyanús neszre képes volt korát meghazudtoló fürgeséggel beugrani az éppen kínálkozó rejtekhelyre.” (K)
Dormán ezzel szemben a városban is megmarad favágónak, legfeljebb a külvilágot érzékeli óriási erdőként: „kinézett egy jó kis csomómentes helyet a szembejövő férfi törzsén”. A már említett részlet is ezt támasztja alá: „Félálomban feltérdelt, szuszogva lecsapott egy járókelőt, behúzta a bokorba, nagyjából legallyazta, és aludt tovább” (G).
Krasznahorkai hőse a társadalom ellen lázad, de a lázadás értelmének, valamint az emberi közösség morális elvetemültségének fokozása céljából a kegyelmi kötet ikernovellájában szintén felbukkan szereplőként. „A mesterségnek vége” is Herman változásáról szól, s bár a vadőr közvetlenül nem jelenik meg benne, állandó fenyegetésként ható léte átszövi a kisváros lakói­nak mindennapjait, akik hajtóvadászattal próbálják a megzavarodott erdő­kerülőt kézre keríteni. A mindkét novellát értelmező cím után különös szer­zői jelmondat olvasható: „Jukió Mishima ellenében”. Azaz Krasznahorkai intertextuális értelmezési kulcsot kínál az olvasónak. A hiánypoétika és az orgiasztikus töltet miatt bizonyára a japán író Madame de Sade című drámája az a mű, melynek a második Herman-változat ellenpárja kíván lenni. Garaczi nem szolgál efféle körmönfont irodalmi útjelzővel, a névrokonság és a földrajzi utalás alapján viszont alighanem éppen Krasznahorkai ellenében írta a Csigacsókot: a sarkadremetei Hermanból így lett kerekegyházi Dormán. Ráadásul a szöveg stílusparódiának sem utolsó, hiszen a krasznahorkai próza jellegzetes, hipnotikus sodrát pontosan azzal ássa alá, ami a pályatárs műveinek legfőbb buktatója: a didaktikus jelképességgel. A már említett, kétszer is előforduló intés az olvasókhoz – „jól jegyezzük meg!” – ennek a pimasz hajtása.
Költői vendégszövegekkel kezdtem, illendő lenne hát e kis tanulmányt költészetre visszakanyarodva befejezni. A verscím alapján nehezen eldönt­hető, hogy a Gyónás utánt személyes tapasztalat vagy Dosztojevszkij-olvasmány ihlette. Pilinszky többször megfordult Svájcban, ahol kétségtelenül festői a táj, pláne naplementekor. A szövegkörnyezet inkább az olvasmány­élmény felé mutat, hiszen a Végkifejletben legalább három vers kapcsolódik Fjodor Mihajlovicshoz, s a Pilinszky-naplóból kiderül, hogy a költő egy In memoriam Dosztojevszkij című ciklust tervezett. Nem kizárt tehát, hogy a svájci naplemente Sztavrogin aranykor-álmát idézi, melyet a démoni hős Tyihon apáttal olvastat el először, s Pilinszky azon is eltöpreng, „mit jelenthetett volna Sztavrogin gyónása után Dosztojevszkij gyónása”. Garacziról nem tudom, elgondolkozott-e már ezen a talányos kérdésen, mindenesetre ő sem marad adós Dosztojevszkij-allúzióval. Nem is túl nehéz felismerni: „Kezét a baltán tartotta, a kabátja alatt.” Dormánnak tehát szentpétervári illetőségű, értelmiségi, baltás rokona van, aki a maga módján szintén végérvényesen szembefordul a társadalommal. És persze mindkettő tovább forgácsolható.

Névforgácsok: BT: Bónus Tibor, DP: Demény Péter, FZS: Farkas Zsolt, KSZE: Kulcsár-Szabó Ernő, OJD: Orbán János Dénes, OO: Orbán Ottó, SZP: Szirák Péter.
Valamint: CS: Csáth, G: Garaczi, K: Krasznahorkai, P: Pilinszky, SZ: Sztrugackiék, W: Weöres.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kányádi András


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.