Vers, próza / Az, aki a vízbe vetette magát

Szabó Róbert Csaba
Az, aki a vízbe vetette magát




Több nap elteltével végre valaki belevetette magát a vízbe, hallatszott a csobbanás, a hajó bal oldaláról rugaszkodott el az illető, azon az oldalon hullámzott a víz. Sokan kifutottak a fedélzetre, akik pedig már eleve ott tartózkodtak a napernyők alatt az asztaloknál, riadtan ugrottak föl, mintha közéjük ugrott volna valaki fejest. Azt sem lehetett megállapítani, hogy volt-e szövetségese vagy cinkosa a vízbe ugrónak, mert senki sem maradt nyugodtan a helyén, láthatóan az egész társaságot meglepte és mélyen megdöbbentette az ugrás. Néhányan hamarabb ocsúdtak, a legfelső fedélzeten, a kormányrúd közvetlen közelében élénk mozgolódás támadt, erre a lent állók hol a még mindig fodrozó vizet, hol a fejük fölötti készülődés zaját figyelték, emiatt pár másodperc késéssel vették észre, hogy az, aki a vízbe vetette magát, időközben a hajótól mintegy harminc méternyire a felszínre bukkant.


Amikor azonban észrevették, hangos kiáltozásba és mutogatásba fogtak, egy idősödő úr például egy fiatal nőnek kezdett el hevesen magyarázni, a nő karját is megragadta, és mint egy pálcával, megpróbált rábökni a mélyből felbukkant alakra. Valaki a nagy tolongásban a vízbe ejtette a napszemüvegét, azt kezdték bámulni többen is, a szemüveg szinte egyetlen kisebb hullám nélkül merült el, kecses libbenésekkel, mint ahogy aláhulló falevelek szoktak általában. Egy kisfiú, aki eddig apró kerekekkel ellátott falovacskájával játszadozott, és mindenkit csak bosszantani tudott, most mindenáron ki szeretett volna bámulni a hajóból, de nem bírt a korláthoz férkőzni, mire heves sírásba tört ki. Néhányan ezen kezdtek el méltatlankodni, rászóltak, hogy keresse meg az anyját, de semmit sem használt a fenyegetés, időközben meg az, aki a vízbe vetette magát, kimért karcsapásokkal mutatós úszásba fogott, mégpedig a hátán fekve.



Mégsem látszott távolodni.



Ez érezhetően mindenkit meglepett, ezt vitatták, miközben a felső fedélzeten alábbhagyott a mozgolódás, mintha döntés született volna valami okos, szigorú dologról, ami nem tűr dobogást. A vizet bámulókra is hathatott ez a hirtelen beállt csend, mert ők is elhallgattak, és szinte némán figyelték a szabályosan, a hajótól csöppet sem távolodó, mintegy ötven méternyire tempózó alakot.



Valóban, az, aki a vízbe vetette magát, csöppet sem növelte távolságát a hajó nagy, algás testétől, sőt, úgy tűnt, kínosan igyekszik megtartani ezt az úszással leszelt távot.



Nem mondhatni, hogy ez a megállapodás csalódottságot váltott volna ki a vizet bámulókból, mindenesetre visszavetette kissé a kezdeti izgalmat.



Egy nő a kabinok labirintusában magára zárta az ajtót, és az ágy alól egy apró bőröndöt halászott elő, lassan és kimért ujjmozdulatokkal, szinte simogatva bűvölte a zárat, fölpattintotta fedelét. A bőröndből egy félig felfújt gumibaba csavarodott elő, amit eddig a táska fedele nyomhatott le, gyűrött volt még és alaktalan.



Az első lövés pontosan akkor dörrent el a vizet bámulók feje fölött, amikor a néhány perce már a vízre kényelmesen fölfeküdt és lebegő alak egy finom, alig reflexszerű oldalrúgással megmozdult és bal kezével, mintha a vizet húzná kétfelé, lustán lódított egyet magán. Az apró, de csattanóan hangos tarackból a lövés után előszivárgó lőporfüst lassan a vizet bámulókra ereszkedett, de a lövedék ekkorra már rég vizet ért. A becsapódás mintegy két méter magasnyi vízoszlop sugárszerű feltörését eredményezte. A vizet bámulók most egy pillanatig az ijedtségtől és a döbbenettől lehetőleg még nagyobb némaságba fulladtak, de az újra előkapó izgalom azért egykettőre eloszlatta hallgatásukat, és fokozatosan mindenki újfent találgatni kezdett, mivel az, aki a vízbe vetette magát, egyelőre nem volt látható. A második lövés az előbbitől mintegy öt méternyire csapódott be, és azt a vizet bámulók is meg tudták állapítani, hogy tapogatózó lövés volt ez a javából, a fentiek vagy idegességükben, vagy mérgükben az eredménytelenség miatt, de mindenképpen elbizonytalanodásuk okán sütötték el másodjára is az ágyút. A lőporfüstben várakozók közé időközben egy név is aláereszkedett a fölső fedélzetről, egyre kivehetőbben keringett körülöttük, és úgy tűnt, bizonyosra lehet venni most már, hogy az, aki a vízbe vetette magát, nem más, mint az Elvetemült. Annak ellenére, hogy a vizet bámulók között egyetlen olyan ember sem akadt, aki ismerte volna személyesen, aki leírást tudott volna adni akár öltözékéről, akár arcvonásairól, kilétéről, mégiscsak úgy beszéltek róla, mint akivel az imént, pár perce vagy órája még kedélyesen cseverésztek, vagy Martinit iszogattak a bárpultnál.



A vizet bámulók tömegéből kivált egy férfi, óvatosan kisétált közülük, lement a hálófülkék sűrűjébe, határozott lépésekkel átvágott az első folyosón, a második folyosón, balra fordult, még néhány métert haladt, rá sem hederítve a fülkék rézzel kivert számlapjaira, és otthonosan lenyomta az egyik kabin kilincsét, mire a nő odabent fölsikoltott.



A fölső fedélzeten újra mozgolódás támadt, és ebből az alant állók is gyorsan kitalálták, hogy valami váratlan történhetett, hiszen a fegyelem csakis előre nem látható dolgokkal lékelhető. Azonban hiába bámulták kitartóan a vizet, semmit sem láttak, és csak nagyon későn, a harmadik lövés eldörrenése után jöttek rá, hogy az, aki a vízbe vetette magát, vagyis az Elvetemült átúszott a hajó másik oldalára, és ezt vették észre a legfölső fedélzeten. A hajó érezhetően megkönnyebbült, amikor a bal oldalon összeverődött tömeg átrohant a hajó jobb felére. Az Elvetemültnek, legalábbis ahogy onnan látni lehetett, semmi bántódása nem esett, valaki még azt is látni vélte, hogy egyik karjával egy rövidet intett, ráadásul egy letörölhetetlennek ható mosollyal az arcán.



A nő, bár az imént hangosan fölsikoltott, és a kiáltás alapján nyilvánvalóan sokan arra következtettek volna, ha hallják, hogy valami tiltott vagy nagyon titkos ügyködése lepleződött le a kiáltónak, amikor kizárta az ajtót, és meglátta a férfit, mégiscsak mosolyba rendeződtek át arcvonásai, és meztelen karjaival átfonta a férfi nyakát, és bevonszolta a fülkébe.



Újabb lövés dörrent, ez már a negyedik volt, egy piros rövidnadrágos, papucsos fiatalember föl is kiáltott, hogy négy, aztán még egy, még egy és még egy, hogy számolni sem lehetett már, valószínűleg elővonszolták a tartalék ágyúkat is, a víz pedig csak úgy tajtékzott a sok belerobbantott lövedéktől. Néhányan eltakarták szemüket, sokan fülükre tapasztott kézzel várták a sorozat végét, mások meg visszahőköltek pár lépésnyit. Beszélgetésre, találgatásra alig is volt már lehetőség, nem is merülhetett már föl kérdésként, legföljebb csak mélyen legbelül mindenkiben külön-külön, hogy miért vetette bele magát valaki újfent a vízbe, hogy miért is jó ez az immár több éve tartó veszteglés, istenemre, olyan volt, mint egy alaposan elszart élet, hogy miféle titkos és összefüggéseiben kiszámíthatlan szándék szerint rendeződött ez így, nem tudhatták.



A nő duzzadtra döngölt vaginával hevert továbbra is az ágyon a fölfújt guminő mellett boldogan, a férfi pedig visszavegyült a tömegbe, éppen akkor, amikor egy lövedék sikeresen gerincen találta azt, aki a vízbe vetette magát, és aki végre nyugodtan alámerülhetett.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.