Vers, próza / Az elköszönő vakond

Tamás Tímea
Az elköszönő vakond

[2012. december]




egy hosszú alagút végére értem
imádkoztam a napfényben
bár nem tudom mi az
de így mondják


ültem a kupacon túráson
magam dolgát már megtettem
egyedül kezdem egyedül végzem
senki nincs aki helyettem
elmondhatná a nem halló
süket füleknek hogy alant
a föld zenéje nélkül soha
soha nem kelne ki a mag


én vak vagyok szemmel nem látó
nélkülem múlnak el a telek
nem nézhetem s így nem veszem észre
a nektek küldött jeleket
de látom mi azokon túl van
azt hol az élet dajkálja magát
s hallom a föld alatti utak
gyönyörködtető dallamát


úgy múlik el mint a szívzörej
nem tudod hol állsz
lehet hogy ez már az előszobája
s azt hallod hogy mi van odaát


rőzsét égetnek s az avaron
fel-felszáll egy sárga levél
kesernyés illata füveknek
azt jelzi hogy jön oson már a tél


nem érzel semmit s nem látsz
pedig harcok dúlnak körötted


de feletted egy földműves él
ki felszántja lassan a földet


ekéje nem ér le hozzád
segítenél neki nem lehet
a természet néma miserendje
szabja meg minden lépéseteket


fájdalom s kinőtt szerelmek
nem szorítanak már s nagyon
várjátok hogy a tél takarót szőjön
dérből s fagyból az avaron






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tamás Tímea


A szerzőtől még

   Karácsony
   A kisállomáson


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.