Klikkrec / Az elnyomás eredettana (Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint c. regényéről)

Amik Annamária - György Andrea
Az elnyomás eredettana (Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint c. regényéről)[2019. október]






PÉTERFY GERGELY: A GOLYÓ, AMELY MEGÖLTE PUSKINT. KALLIGRAM, BUDAPEST, 2019.

AA: Herkulesvár. A Dunakanyarban fekvő fiktív, ám a történészeket is foglalkoztató település már nevében hordozza a mitológiai elemekkel tele­szőtt regény ízét. Itt, a római limesen ütközik meg a kultúra és barbárság, és ide helyezi Péterfy az álomerődöt, ahol Waldsteinék köré tömörül a száműzött polgárok és arisztokraták különös társasága. A regény már az első oldalain megragadott az erőteljes vizualitásával: instagram-történet le­írásával nyit, amelyet egy stratégiajáték képeivel folytat.
GyA: Az első hat fejezetet számomra az eozintechnikával készített színpompás Zsolnay delfin-mozaik uralja, amely a Duna-parti fürdőtelep ovális táncparkettjének közepén foglal helyet. Varázslatosan szép a herkulesvári emlékek nyomán megelevenedő természet. Mint gyerekkorunk kedvelt tájai, amelyek látványa visszavonhatatlanul beleégett az agyunkba.
AA: A Waldstein-házat díszítő szobrokról, metszetekről és a fotókról is részletes, a Péterfyre jellemző káprázatos nyelvi gazdagságú beszámolót kapunk.
GyA: A Waldstein-ház aprólékosan érzékeny leírásán elömlik az eozin­máz fénye, így még élesebben válik láthatóvá a kommunisták által átformált világ csúnyasága. A külvilág szürke és ellenséges, csak a Waldstein-ház ragyog fényesen.
AA: A múzeummá átalakult vidéki házban Péter örök jelenné formálja a múltat. A kassai életét rekonstruálja az íróasztala berendezésével. Nem hajlandó a „valóságnak hazudott látszatvilágban” élni. Olyannyira kicsattanóan erőteljes, színes az ötvenes évek ábrázolása, hogy a korszak sötétsége, a drámák ellenére, gyakran pimaszul vidámnak hat. Hermina nénit például Ulickaja sztálini Oroszországában is el tudnám képzelni. Péter pedig a Frankfurter Zeitung harminc évvel korábbi számait dobatja be a postással a postaládába.
GyA: A játékos postás igazi (élet)művész: veszi és viszi a lapot. És ez már színház. A herkulesvári postás hajdani kassai kollégáját alakítja, miközben a rendező-főszereplő Waldstein Péter által színre vitt előadást népes közönség, a falu lakói nézik. A színpadiasság, a lazán egymáshoz kapcsolt anekdoták ironikus humora teszi pimaszul vidámmá az ötvenes éveket.
AA: Amikor Péter megismételteti a már eleve aktualitását vesztett lap kihordását, és fekete humorral állapítja meg, hogy az események mitológiai ciklikussággal ismétlődnek, valójában saját állapotát diagnosztizálja: azt, ahogyan megkíséreli újraalkotni a világot, amely szertartásosságával, teatralitásával a kívülálló számára „díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen”.
GyA: Nem véletlenül használja a narrátor a díszlet szót a ház berendezésére. A Waldstein-ház színház, rezervátum és múzeum egyben. Elitista lakói különcök, képtelenek kompromisszumot kötni. Elvegyülhetnének, de nem akarnak, hanem szívósan ellenszegülnek: az utolsó polgárok.
AA: Prosperóhoz hasonlóan, a száműzött Péter a könyvekből elsajátított tudománnyal védi lányát. Arisztotelészi etikát ver belé, a mértékletesség szeretetét. Egyedül a kultúrát szereti mértéktelenül, miközben megveti az egymást majmokként püfölő vagy babusgató parasztokat, prolikat. A környező homállyal, értetlenséggel küszködő értelmiségi mindenkori harcát látjuk viszont.
GyA: Én sarkosabban fogalmaznék, mert úgy érzem, hogy Péterfy egy ennél keményebb konfliktust rajzol meg. Környezete nemcsak értetlenkedve fogadja az értelmiségit, hanem durván elutasítja, bünteti, ellehetetleníti a helyzetét, ahogyan az író előző regényében, a Kitömött barbárban is, amely ugyancsak a magyar ugar problematikáját, barbárság és kultúra fájdalmas összecsapását mutatja be. A két regény több szereplői párhuzamot is kínál, a leglátványosabb a Kazinczy Ferenc–Waldstein Péter és az Angelo Soliman– Karl párhuzam. Angelo Soliman vágyik arra, hogy befogadják a felvilágosult Bécs felsőbb köreibe, de külső megjelenése, bőrszíne erre alkalmatlanná teszi. Hozzá hasonlóan A golyó narrátora, Karl, aki mindenhonnan kitűnik hatalmas testi méreteivel, szintén környezete elfogadásáért esdekel.
AA: Karl családi barátként figyeli a Waldsteinokat. Egyszerre tanú, „mint egy Brueghel-kép pocakos parasztja”, és rajongó, akinek története középpontjában imádata tárgya áll, Olga és hozzá kapcsolódóan a Waldstein család.
GyA: A narrátor egy óriás csecsemő, fejlődése elakadt, ő pedig beleragadt az ödipális korba, így mindörökre szerelmes barátja anyjába, Olgába, aki elérhetetlen istennő és az ősbiztonság élményét adó anyaöl egyben. Néhol következetlenségként érzékeltem azt, hogy a narrátor olykor keveset, de legtöbbször túl sokat tud.
AA: Ezt a látszólagos következetlenséget a különleges narrátorválasztással magyarázom. Akárcsak a Kitömött barbárban, Péterfy itt is olyan első személyben megszólaló narrátort teremt, aki a kapcsolatai révén ismerhette a szerteágazó történet mozzanatait. Nem domináns karakter, ezért válik le­hetővé, hogy a főszereplők a maguk excentrikusságában szólaljanak meg. Ez a megfigyelői távlat érdekes feszültséget hoz létre, hiszen az objektív ese­ményekről úgy szerzünk tudomást, hogy a mesélés mindvégig szubjektív. Ez a technika különösen illik a történelmi fikció műfajához. Kialakul egy narratív játék, amelyben a személyes megfigyelés úgy szűri meg az eseményeket, hogy közben kirajzolódik a narrátor – ott Sophie, itt meg Karl – alakja is. Karl rálát a lényegre, de saját érzelmei háttérbe szorulnak, nem indítják cselekvésre. A zárójelenetben is megfigyelőként vár, szinte leselkedik Olgára. Éleslátása éppoly hasznavehetetlen, mint a Péteré, aki a klasszikus kultúrából felfújt buborékából érzékeli a körülötte létező világot.
GyA: Hanyatlástörténetet mutat be a regény, ahogyan A Buddenbrook-ház vagy az Egy polgár vallomásai.
AA: Kristóf nyíltan beismeri rabságát, „nem önkínzóan, inkább a tudós tárgyilagosságával”, hiszen ezt a módszert tanulta. Kulturált passzivitását jelzi, hogy a Líviáról megfogalmazott megállapítása benne „gondolódik”, a gondolkodás szinte tőle független, önálló lény. Péterfy érzékletesen írja le az elnyomás etiológiáját. Olga is végül képtelen szabadon élni.
GyA: A polgári műveltséget továbbadják ugyan az utódoknak, de az teljesen gyökértelen abban a világban, amelyben élnek. Nem ad nekik fogódzót a mindennapokhoz, ezért válnak szenvedélybetegekké (alkoholizmus, videojáték-függőség) és lényegében életképtelenekké.
AA: Péter azért ráébred, hogy bajaik gyökere nem pusztán a kulturált ember pacifizmusa, hanem az örökletes gyávaság. A tehetetlenség mintáit és örökségét adják át egymásnak. Ezért képes az „ősmagyar” Áron meghódítani a patrisztikai chrestomathiákon nevelkedett Olgát. Majd Kristóf ugyanúgy tűri a betegesen féltékeny Lívia érzelmi terrorját, mint anyja Áron dominanciáját. Ahogy a kommunisták által városba telepített vidékiek uralmuk alá hajtják és rommá verik a várost, úgy foglalja el Áron sámánista hordája Péter szalonját, amely a klasszikus kultúra szentélye. Számomra ez a regény fő erőssége és érdekessége: egy családtörténetben képezi le a korszak társadalmi valóságát.
GyA: Waldsteinék, akárcsak Kazinczy, „nevetségesen idegenek” a világban. Ők a delfin, de a házuk mellé telepített magányos cédrus is, amely ugyanúgy végzi, mint „az ördög fája”, a Kazinczy család által elültetett és felnevelt magnólia: kivágják azok, akiket zavar a mássága, az idegensége. Vajon a Waldstein család sorsáért csak a kommunizmus a felelős? A közösségi traumákon túl olyan egyéni traumákat is hordoznak, amelyek bármely más társadalmi rendszerben előjöttek volna. A generációk bántalmazó párkapcsolatban élnek, a nők nem tudnak igazi anyává válni.

AA: Az értékei, hagyományai ápolásában kifáradó Rómáról elmélkedve Péter rájön, honnan származik a barbárok fölénye: azoknál minden generáció elölről kezd mindent. „Metamorfózis a létezés egyetlen értelme, az egyetlen biztosíték arra, hogy a világ nem a halál és a nemlét birodalma”, írja fel a túlélés medicináját, de ő maga nem veszi be. Képtelen alkalmazkodni. Csak túl későn tudatosítják, hogy ki kellett volna lépniük. „Az erő­szak mindenkit gyerekké tesz, aki elszenvedi.” Waldsteinék is gyerekek. Ebből a Waldsteinékat mentegető megfigyelésből arra következtethetünk, hogy talán mégis élesebb az erőszakkal szembeni kritika, mint a gyávaság bírálata.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi




Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.