Vers, próza / Az elsüllyedt város legendája

Bogdán László
Az elsüllyedt város legendája



[Látó, 2009. február]



– Az eredeti elképzelés szerint most értékelnünk kellene a verseket – kezdi Álvaro, rágyújtva egy bőrszivarra. – Az első, amit el kell mondanom, mindannyian többé-kevésbé felhasználtuk az alkímia misztériumában rejlő lehetőségeket, mutatva, hogy mégsem voltunk Fernando Pessoa legrosszabb tanítványai, mindannyiunkat elbűvölt az a hermetikus filozófia s főként metaforikus szóhasználat, ami ezekben az alkimista elképzelésekben uralg. Ezek nagyon sokszor szándékosan homályosak…



– Valahogy úgy lehettek ezzel – nevet Mora –, mint a mai irodalomtörténészek, esztéták a lábjegyzet széles körben elterjedt, már-már kötelező használatával. Nem is számít komoly tudósnak ma az, aki nem használ kellő mértékű lábjegyzetet, a hivatkozások és magyarázatok sokszor áttekinthetetlen hálóját hozva létre így, saját szövege körül. Az alkimisták, ha írtak, direkt törekedtek a homályosságra, nem is tehettek volna másként, hiszen maga a technika egyszerűnek tűnhet, a rituálé már bonyolultabb, a magyarázatok viszont nemhogy sokszor terjengősek s túlbonyolítottak, de a racionális megközelítés számára érthetetlenek is, ezért sokan az alkimistát elsősorban ezoterikus költőnek tartják, akinek nyilván csak egyik műfaja a szó…



– S nem elhanyagolhatatlan – mondom –, hiszen ez a te versedből is világosan látszik, hogy közelítették világmagyarázatukat a keresztény valláshoz, felhasználva a szimbolikát, s korántsem csak azért, mert így akartak volna védekezni az eretnekség fejük fölött Damoklész kardjaként lógó vádjai ellen, noha ez sem elvetendő szempont, hanem főként, s a mi megközelítési módunkból következtetve, elhanyagolhatatlan módon azért, mert egyesek, ahogy te is idézted Fludd nevezetes iratát, igenis hitték, hogy az Egyetemes Kő részei…



– Ami viszont feltűnő – vág közbe Borges –, hogy nem ismertük, legalábbis az elhangzott szövegek szerint sem Vineta igazi történetét, sem az elsüllyedt város ettől elválaszthatatlan, bizarrériákban, különös eseményekben igen gazdag legendáriumát. Az első és kikerülhetetlen kérdés az, hogy miért is süllyedt el, már ha egyáltalán létezett, amit most nem vonok kétségbe, bár a szakirodalomban, a kutatók közül nagyon sokan a létezését is megkérdőjelezik, s legendájának mesebelien szép, fantasztikus elemekben bővelkedő fragmentumaira koncentrálnak. Amíg a társaság írt vagy pihent – pillant rám és Tejvére –, én a könyvtárban utánanéztem ennek-annak, s meglepő felfedezéseket tettem, főként mert Reis doktor úr – pillant ismét elismerően rám – viszonylag rövid idő alatt igen gazdag, ezoterikus, mágikus, filozofikus, misztikus és okkult művekben bővelkedő könyvtárat hozott létre, amelyet én is gazdagítottam néhány becses és igen ritka kiadvánnyal… S ha jól tudom, Cross úr is elhozott néhányat a Ricardo kérte könyvek közül…



– Igen – bólint a kérdezett. – Hiszen levelezésünkből az derült ki, hogy a halott nevek könyvét, a híres Nekronomikont itt fogjuk lefordítani, ezért rengeteg szótárat is hoztam, a kért unikális példányokon kívül…



– S nálam is vannak könyvritkaságok, amelyeket természetesen a költői kolónia könyvtárának adományozok – jelenti ki Lovecraft. – Fogadjuk el tehát, hogy Vineta mégiscsak létezett – töpreng, s kortyol vizespoharából. – Amiről én személy szerint meg is vagyok győződve, hiszen bizonyos elhanyagolhatatlan iratok mint Észak legnagyobb kikötővárosát említik… A kérdés tehát az, hogy miért is süllyedt el ez a gazdag és virágzó város?



– Erre természetesen több kézenfekvő válasz is adódik – válaszol Borges. – De előbb lássuk, hol is volt ez a mi városunk, és ha volt, milyen lehetett a valóságban? Brémai Ádám 1068-ban, Hamburgban megjelenő nagy egyháztörténeti művében Jumnet, azaz Vinetát (nála Winietát, más kutatóknál Wienietát!), a görögök s pogányok lakta híres várost, az akkori Európa egyik legnagyobb városának nevezi, megjegyezve, hogy a görögök és barbárok mellett természetesen legnagyobb számban szlávok lakták, de megtelepedhettek szászok is, azzal a feltétellel, hogy keresztény hitüket nem gyakorolják nyilvánosan. Tudniillik a város lakói megtartották erős pogány hitüket (ennek részletezésére, mibenlétére sem a buzgó keresztény szerző, sem forrásai nem térnek ki?!), de, hangsúlyozza a történész, az idegenekkel mindig is vendégszeretők és becsületesek voltak, s ennek akkor lesz jelentősége, amikor kifejti, hogy az északi népekkel kereskedve gazdagodtak meg. Ő is kiemeli a legendakör egyik kulcsfontosságú elemét, a város szokatlan, korában egyedülálló, elképesztő gazdagságát… Ír még a Vulkán krátere nevű világítótoronyról, amelyet a városlakók Solinus görögtüzének neveztek, s kihangsúlyozza, hogy a legenda szerint ezen a helyen Neptunusz háromféleképpen is megmutatkozhatott, hiszen a szigeteken elhelyezkedő Jumnet három tenger mossa, a déli oldalról zöld, a nyugati oldalról fehér, míg az harmadik, északi oldalról viharoktól zúgó, tehát sötét tenger!…



– Ezt későbbi kutatók – magyarázza mosolyogva Mora – úgy értelmezik, hogy Vineta, Damerowon túl, egy félszigeten terülhetett el, s a jeles Brémai Ádám emlegette három tenger is megvan, csakhogy ezek közül egy nevezhető igazi tengernek, a várost északról ostromló, a sötét, tehát hullámzó, igen sokszor viharos Balti-tenger, a nyugati oldalon egy csendes, fehér tó terült el, délről pedig a várost a zöld Acherwasser, az egykori szkíta mocsár határolta.



– Mora doktor úr tájékozottsága – jegyzi meg elismerően Lovecraft – természetesen most is elképesztő, viszont ha meg akarjuk érteni, miért is süllyedt el a város, vissza kell térnünk, a már Brémai Ádám által is emlegetett legendáriumhoz, amelyet más krónikaírók és történészek is tovább színeznek és árnyalnak, mivel elbűvöli őket a belőle áradó tragikus szépség...



– Amint a történetírók kivétel nélkül hangsúlyozzák, hogy Jumne, Vineta, Wineta, illetve Wienieta lakói kiváló kereskedők voltak, igen gazdag kapcsolatokat ápoltak az akkoriban fenyegetőnek és ismeretlennek tűnő keleti kereskedőkkel is, a világ minden részéről özönölt Vinetába a hajókon és a szárazföldről érkező kereskedőkaravánok szekerein, az igen sokszor egzotikusnak számító, csak itt kapható áruk tömkelege, élelmiszerek, fűszerek, gyümölcsök, de természetesen ruhaneműk, ékszerek, drágaságok, fegyverek, paripák sokasága is… Természetesen folyt a rabszolga-, a gyermekkereskedelem is, gyönyörű nőket is lehetett vásárolni, keletről bódultságot, kábulatot és hihetetlen álmokat előidéző különös növények is érkeztek a város piacaira. Így a világkereskedelem akkori egyik centrumának számító város hihetetlenül meggazdagodott. Jólét uralkodott, a városkapukat bronzból, a harangokat ezüstből készítették. Az ezüst példának okáért anynyira elveszítette valós értékét, hogy a gyerekek ezüsttallérokkal játszadoztak az utcákon, s a hétköznapi eszközök jelentékeny részét is ezüstből készítették.



– Ahogy az történni szokott – néz ránk melankolikusan félrehajtott fejjel Borges –, ez a mérhetetlen gazdagság, a már-már elviselhetetlen jólét okozta a város romlását. A virágkorban, amikor Vinetánk (verseinkben annyit emlegettük, hogy igenis közünk van hozzá, s a magunkénak érezhetjük!) a kor leggazdagabb, vágyott és irigyelt városának számított, lakói váratlanul vitába keveredtek.



A várost lakó sokféle nemzetiség közül mindegyik a maga elsőbbségét szerette volna, bármi áron kivívni, hogy uralkodhasson a többiek fölött… A vitákat már nem lehetett, a szintén több pártra szakadt városi tanácsban megoldani, a város is több, egymással ellenségeskedő részre szakadt, s az egymás elsőbbségét megkérdőjelező nemzetiségek véres harcba keveredtek egymással. Mivel igen gazdagok voltak, s mindenáron győzni akartak, idegen martalócokat, svéd és dán zsoldosokat hívtak segítségül, akik, kihasználva az uralgó zűrzavart, sokszor kíméletlenül feldúlták és kifosztották a várost, de a harc változatlan erővel folyt tovább, mert az egymással hadakozó s a viszályt szító táborok egyike sem engedett. Csak egyben hasonlítottak egymáshoz, makacsok voltak, s mindenáron azt akarták, hogy az övék legyen a végső győzelem. Így, a nagy ukrán síkságon kószáló tatár hadakat is behívták…



– Mindez mikor történhetett? – kérdezi az izgalomtól elfúló hangon Lídia.
– Nagy Károly császár korában.



– Más történetírók szerint – folytatja Mora – viszont a város nem a polgárháború és a felbérelt idegen, de ellenük forduló zsoldosseregek és martalóchordák áldozatává vált, hanem saját lakóinak kapzsisága és az élvezetek hajszolása veszejtette el.



– S itt jön a mi verseink szempontjából az egyik hangsúlyos elem – folytatja fáradtan Lovecraft –, amire páran, ha nem is világosan, ha nem is racionálisan, de homályosan (mintegy idomulva az uralgó alkimista szerzők hermetikus írásmódjához s metaforakészletéhez) mégiscsak céloztunk, hogy Vinetát ugyanazok a káros és átkos élvezetek és szenvedélyek: a hatalom és bírvágy, a mohóság, a kapzsiság s az erőszakra való hajlam veszejtette el, ami a mi alkimistánkat saját korában, II. Rudolf idején is arra kényszerítette, hogy a szó igazi értelmében elmeneküljön az igazságtalanságokra épülő, éppen azért szerinte a végzete felé rohanó világból!… Ne feledjük, csak távozása után kezdődik a korszak nagy, harminc évig tartó háborúja, amelynek puszta ténye is bizonyítja, hogy a mi névtelen alkimista hősünk helyesen döntött, amikor ezeknek – versemben utalás is történik rá, hogy egyformán kapzsi és mohó volt pór és nemes! – nem akarta előállítani sem a vágyott aranyat, sem az annyira óhajtott elixírt, hiszen nem érdemelték volna meg a halhatatlanságot és a hatalmat, óhatatlanul is visszaéltek volna vele!



– Erre akartam pontosan rávilágítani – mosolyog Borges, kortyolva borospoharából –, hogy oda menekül, arra a helyre, amelyet a lakosság pogány istenei, a legenda szerint, épp azért veszejtettek el, amik miatt ő is, már-már elviselhetetlennek érezte saját korát…



– Hogyan is történt ez? Mi volt a kiváltó oka? Az utolsó csepp a pohárban? – érdeklődik ismét Lídia, s arcán vörös foltok gyúlnak ki az idegességtől, döbbenten bámulok rá, nem értem, miért ilyen izgatott.



– Erre a legendák természetesen más és más válaszokat adnak. A végtelen gazdagságukban nemcsak egymást, de erősen úgy tűnik, az ép eszüket, a józan ítélőképességüket és a morális gátlásaikat is elveszítő vinetaiak olyannyira hódoltak élvezeteiknek, hogy puszta szeszélyből, mondhatni szép mai szóval divatból, hóbortból még emberhúst is próbáltak enni. Ellenfeleik húsát természetesen. Ez olyan mértékben felingerelhette pogány isteneiket, hogy óriási vihart támasztottak a tengeren, láthatólag ők is uralták a szeleket, mint a mérhetetlen vének, s az erkölcstelen, romlott város a hullámok martalékául esve, a tenger fenekére süllyedt, züllött lakói pedig, elnyerve méltó büntetésüket, szörnyű árat fizetve tévelyedettségükért, kapzsiságukért, öldökléseikért – menthetetlenül a vízbe fulladtak…



– Mi viszont – szól közbe Álvaro – abból indultunk ki, hogy a tenger fenekére süllyedve, a vinetaiak egy része mégsem halt meg! Csoda történt, a szászok tiltott keresztény istene adott nekik még egy utolsó esélyt. Megváltoztak, megszűnt az ellenségeskedés, mindannyian felvették a keresztény hitet, és hihetetlen boldogságban éltek, közéjük, illetve leszármazottaik közé érkezett meg, a katasztrófa után egy fél évezreddel (de az időpontok, akárcsak a krónikák földrajzi utalásai, rendkívül megbízhatatlanok!) a mi alkimistánk.



– A források persze hangsúlyozzák – folytatja Borges –, hogy a város nem sülylyedhetett túlságosan mélyre, hiszen a katasztrófa hírére, a Gotland-szigetről ideérkező svéd kalandorok az elsüllyedt romok alól kihalászták a kincseket, rengeteg aranyat, még több ezüstöt, cinket és márványt találtak, de még a bronzból készült, furcsa módon épségben maradt híres, hírhedett városkaput is felszínre emelték, és városukba szállították, mely később Vísby néven ismert kereskedelmi gócponttá vált. Mindez azonban az élve maradt vinetaiakat nem izgatta, őket már a világi hívságok nem érdekelték, hagyták fosztogatni az idegeneket, de aztán a viharok következtében a város mélyebbre süllyedt, s lakói nagy katedrálist emeltek az őket megmentő keresztény isten tiszteletére, s több kisebb templomot és kápolnát. Ezeknek a harangszavát hallhatták a mélyből az erre hajózó babonás hajósok, akik a napsütésben a tenger alatti épületek körvonalait is jól láthatták, és bizonyára káprázó szemük előtt, a titokzatos, monumentális kőtömegek s márványoszlopok között, nagydarab alakok is feltűntek, akik méltóságteljesen vonultak fel és alá a kacskaringózó kis utcákon, hosszú palástok úsztak utánuk, és apró halak követték őket, útjuk a homályos főutcára vezetett, melynek közepén helyezkedett el a hatalmas katedrális.



Időnként, tiszta időben, írja egy lelkes utazó, nagy, fekete méneket is látni, hátukon arcukat csuklyával takaró, sötét köpönyeges alakokkal, más sötét lovak aranynyal díszített s a sugárzó napfényben szemkápráztatóan csillogó hintókat húznak, melyekben csodálatos szépségű nők ülnek, és titokzatosan mosolyognak rájuk. Ezek a mosolyok már sok kalandvágyó tengerészt veszejtettek el, akik meg akarván közelebbről is ismerkedni ezekkel a szép nőkkel, bátran vetették magukat a tengerbe, de soha nem érhették el a város utcáit. Ma úgy is mondhatnánk, hogy érzéki csalódás áldozataivá váltak, a város mélyebben helyezkedett el, mint a napsütés káprázatai elhitették velük, s egyszerűen nem bírtak olyan mélyre merülni, menthetetlenül megfulladtak... Más útleírások lassan vonuló, fekete köpenyes alakokról is írnak, nyilván gyászmenetekről lehet szó ezekben a felhevült leírásokban, ami ellentmond a mi hitünknek, hogy alkimistánknak mégiscsak sikerült a lehetetlen, a bölcsek kövének az előállítása, s így gyakorlatilag hallhatatlanná tette az őt befogadó vinetaiakat… Vagy pedig mégsem gyászmenetekről, hanem egy különös szertartásról van szó, amint az egyik felhevült képzeletű szerző lejegyzi, a városlakók úgy ünneplik meg Vineta elsüllyedésének napját, hogy gyászmenetet imitálva vonulnak az utcákon…



– Egyik szerzőnk – egészíti ki Mora –, Vineta végzetét húsvét reggelére teszi. Ezek a gyászszertartások mindig húsvétkor történnek, és tiszta időben a hajósok megdöbbenve figyelhetik a fekete köpenyes, lehajtott fejű, arcukat csuklyákkal eltakaró alakok lassú, méltóságteljes, végtelennek tűnő vonulását, s hallhatják a város ezüsttel kivert, nehéz harangjainak nyugtalanító szavát.



– Egy másik legendaíró – mosolyodik el Borges – megemlíti, s erre a nagy Brémai Ádám is céloz, hogy húsvét reggelén, Winieta végzetének napján, házaival, kapuival, hídjaival és templomaival, melyek tornyaiban gyászosan konganak a harangok, kiemelkedik a víz alól az egész hatalmas város, s néhány pillanatra láthatóvá válik a hatalmas metropolis-árny, hogy azután a tombolni kezdő tenger mélyébe süllyedjen megint, hiszen Winieta pusztulásának évfordulóin, rendszerint már délután tombolni kezdenek az elemek, mintha csak a mellőzött pogány istenek mutatnák hatalmukat, és azt, hogy változatlanul uralják a szeleket, és olyan vihar tör ki, amelyik már az arra járó hajókat is fenyegeti, s mely kapitánynak esze van, sürgősen más helyre vonul a hajójával, kikötők oltalmába húzódik, mert istenkísértés kint maradni a nyílt vízen, mintha az árnyékváros, a város-árny állna bosszút ilyenkor az idegenek tolakodó kíváncsiságáért. S ha a gyors meggazdagodásban reménykedő kapzsi tengerészek mégiscsak kint maradnak a nyílt tengeren, abban reménykedve, hogy amikor feltűnik a vizek mélyéből kiemelkedő város, ha résen állnak még, kifoszthatják a templomokat vagy a házakat, üzleteket, reménytelenül elvesznek, a vihar szikláknak veri hajójukat, s megkötözött, mindezt előre látó, betömött szájú kapitányuk szeme láttára zúzódnak ízzé-porrá a várossal együtt kiemelkedő hatalmas köveken.



– A végzetes találkozást – tölti tele borral a poharát Borges, és mohón iszik – senki nem élheti túl. Ahogy a mi mélységesen hívő, egyébként ferences szerzetes-szerzőnk már idézett krónikájában fogalmaz, elnyel mindent és mindenkit a háborgó tenger, a mélységbe vesznek, mert Vineta végzete ragályos, lehúzza őket is a mélybe, mintha a város valamiért haragudna azokra, akik ki akarják fürkészni a titkait. Más tengerészek viszont – jegyzi meg, talán saját megnyugtatására – ilyenkor a kikötők óvó fedezékébe irányítván hajóikat, buzgón imádkoznak a mindenható s könyörületes istenhez...



– Hogy Vineta mégiscsak létezett – egészíti ki Mora, mélán mosolyodva el –, vagy a mi szempontunkból létezik, néhány érdekes régészeti felfedezés is tanúsíthatja. Negyven esztendeje, 1895-ben a Swinoujscie-i kikötő közelében, a Sirályok félszigeténél a víz egy hatalmas vihar utáni reggelen két nagy harangot vetett a partra. Hamar elterjedt, hogy a titokzatos tenger alatti város, Vineta harangjaira bukkantak, s ezeket akkoriban, a hatalmas érdeklődés miatt, Szczecinben, egy múzeumban ki is állították. Egy művészettörténész szerzetes barátom, aki láthatta őket, így mesélte el nekem Leuvenben, a könyvtár csendes, félhomályos olvasótermében: a nagyobb harang (67 cm átmérőjű), néhol megtört koronáját leszámítva, jó állapotban maradt fenn. A tetején, mesélte átszellemülten csillogó szemmel, hat ovális plakett található, amelyek különféle nézetekből a keresztutat ábrázolják. A harangon egy XIV. századi manierizmusra utaló, legalábbis arra emlékeztető feszület is látható, és oldalán gót betűs írás is olvasható: Krisztus, dicsőséges királyunk, jöjj el békében. Mindezt, drága António testvérem, érzékenyült el a szerzetes, nem lehetett meghatódás nélkül szemlélni… A harang két oldalán látható volt még, folytatta az élménybeszámolót, Szent Katalin és Szent Miklós arcképe is. A kisebb harang (58 cm átmérőjű) sajnos már sokkal rosszabb állapotban maradt fenn, de azért hosszasabban szemlélve kivehetők voltak az oldalán bizonyos díszítőelemek, amelyek egy sugarakat markoló griffmadár ábráját rajzolták ámuló szemünk elé… A művészettörténészek, már a manierizmusra utaló díszítőelemek miatt is úgy magyarázták a dolgot, hogy a harangokat valamikor a XIV. században szállító hajó egy viharban süllyedhetett el, s a két harang bizonyára más, még a tenger alatt pihenő társukkal együtt így került a tenger fenekére, ahonnan most egy másik vihar felszínre hozta őket, s a hullámok a partra sodorták. Igen, suttogta a tudós pap, a leuveni könyvtár olvasótermében, átszellemülten, ez volt a hivatalos magyarázat, de mindenki sejtette, valamilyen módon a titokzatos víz alá süllyedt város, Vineta üzent nekünk, és mi, az elkorcsosult, magát felvilágosultnak tartó, mindent észérvekkel, logikusan magyarázni akaró nemzedék, a korcs utódok, nem is próbáljuk megfejteni az üzenet értelmét... – És mi lenne az? – érdeklődtem óvatosan, mire a pap suttogva válaszolt, figyelmeztetés, hogy véres vihar közeledik. Akkor mosolyogtam magamban, néhány hónap múlva viszont kitört a háború, Leuven, a békés egyetemi város is hadszíntérré vált, és az ágyúzások következtében, tűzvész martalékául esett házainak nyolcvan százaléka porig égett; a felbecsülhetetlen egyedi ritkaságokat tartalmazó könyvtár is, ahol annyit ülhettem olvasva, jegyzetelve és álmodozva… Szerzetes barátom is a lángok között lelte halálát…



– Akkor térjünk vissza a versekhez! – javasolja szelíden Álvaro. – Hogyan is kezdődött az egész? A bálványnál végletes élményeket élhettünk át, szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy nem alszunk még mindig a hold arca előtt a füvön, a fák között. Eddig meg is fulladhattunk volna az esőben... Itthon, miután többen a fáradtság és az átéltek hatása alatt nyugovóra tértek, mi, az ébren maradottak, kíváncsian vártuk meg, amíg Alex előhívja filmjét, és épp a bizonyos szempontból akár fantasztikusnak is nevezhető fotográfiákat nézegettük, miközben Borges, ránk se figyelve, írni kezdte, majd felolvasta a titokzatos alkimistáról szóló gyönyörű szonettjeit. Nyilván azt akarta, hogy végre szakadjunk már ki a bálvány okozta révületből vagy tébolyból…



– S egy másik őrületbe lökött át titeket – jegyzi meg Lídia szarkasztikusan. – Igaz, ennek az volt a haszna, hogy végre tényleg nem a bálvánnyal és a titokzatos halhatatlan lényekkel, a világűr feledékeny vándoraival foglalkoztatok, hanem elkezdtetek írni…



– De honnan jött az ötlet? – érdeklődik kíváncsian Mora.
– Ismertem már Ricardo tükrét, még Buenos Airesben megmutatta nekem, s ismertem a legendát is, amit mestere, Alberto Caeiro mondott el neki rejtélyes őséről, az alkimistáról, akitől a varázstükört örökölte, s közelgő halála előtt tanítványának ajándékozta. S tudtam nyilván azt is, hogy milyen szerepet játszott ez a tükör a szabadulásunkban, abban, hogy nem kerültünk a lények végzetes szellemi hatása alá…



– A versben viszont, életre keltve az alkimistát – szól közbe izgatottan Lídia –, elhelyezted II. Rudolf, a fekete mágiáért köztudottan rajongó, alkimista császár korában, világossá téve, hogy a története Prágában zajlik, a misztériumok városában, ahonnan menekülnie kell a titokzatos, elsüllyedt, víz alatti városba, Vinetába. Ugyanakkor, s ezt is tudniuk kell – néz az elképedt társaságra –, Ricardo elkezdte megálmodni a történetet, amint azt Luis is tanúsíthatja – néz a bólintó Borgesre –, hisz neki és nekem mesélte el visszatérő álmát, amelyben, mint az alkimista kísérője, ő maga is szerepel. Úgyhogy Ricardo verse azért is hangzik (bármennyire bizarr is ezt egy vizionárius költeményről elmondani!) valóságosan, mert nem tett egyebet, mint leírta különös álma bizarr, ugyanakkor valószerűtlenül reálisnak tűnő részleteit.



– De az ő verse csak este hangzott el – veti közbe csendesen Mora –, délelőtt már hallhattuk Álvaro gyönyörű látomását, amelyik bátran használja fel az alkimista filozófia hermetikus metaforáit és létértelmezését, s ugyanezen a vonalon halad Search különös tükörszonettje is, mindketten arra a processzusra koncentrálnak, melynek során az alkimista létrehozza az aranyat vagy az életelixírt, ami ugyan tudomásom szerint senkinek nem sikerült, mert nem is sikerülhetett, de az alkimista jelképek használata különös fényben ragyog fel. Ezután jött Tejve, engem őszintén megdöbbentő, gyönyörű verse, melyben az alkimista világmagyarázat, az örök körforgás bomlik ki, különös látomásban, a lepke-ént igen szerencsésnek érzem dilemmáinkra nézvést és a versben idézett egyiptomi pap kikerülhetetlen kérdéseit is. A végén, meglepő módon, a filozófus költő önfeledten kiszól a látomásból, mintegy szentenciaként fogalmazza meg igazságát, miszerint van ítélet, tetteink egy imaginárius mérlegen igenis megmérettetnek… Este Ricardo, ahogy hallom, álomleírásával kezdődött a felolvasás-sorozat, amelyet én mégiscsak versként értékelek, s ahol a költő már mintegy természetesen szól ki a látomásból, megszólaltatva a férfit, akit kísérhetett álmában kalandos, veszélyekkel teli útján, Prágából Danzigba. Nektek sikerült? – kérdezi kíváncsian az alkimista.



– Ez engem is meglepett – motyogja fáradtsággal küszködve, a szavakat keresve Lovecraft –, hiszen én konkretizáltam, illetve legyek szerényebb, konkréttá próbáltam tenni mindazt, amire az ítélettel Tejve s a kérdésével Ricardo is célzott.



– És ez a fantasztikus elképzelés sikerült – állapítja meg Álvaro. – Szembeállította a bölcsek köve által megkövetelt emberi tisztaságot azzal a kéjsóvár, kapzsi világgal, amely alkimista-hősünket körülveszi, és amelyből menekül. Amint hallhattuk, a sors kifogyhatatlan szeszélye folytán pontosan abba a városba, amelyet a pogány istenek éppen ezért süllyesztettek el, hogy finoman fogalmazzunk, erkölcsi eltévelyedéseik miatt, de amelynek lakói bűnhődve változtak meg, alakultak át és kezdték el isteni kegyelemből az új életüket.



– Azt a felhívást azonban, hogy ha nő a veszély, gyertek Vinetába!, nem kellene teljesen komolyan venni – kacag Lídia. – Ma ugyanis elindulni a Balti-tengeren, az elsüllyedt város keresésére, felér egy öngyilkossággal, mint mondottam, életveszélyes lenne egy utazás ma az északi tengeren, a gyanakvó fasiszta és bolsevista hatóságok előbb-utóbb elkapnának, és kémeknek néznének bennünket!
–Ezt mindentől függetlenül én is így látom – mereng el Mora. – Jobb, ha mi csak képzeletben utazunk, barátaim, ahogyan Álvaro fiatalon, kitűnő Opiáriumában megírta.



Hiába jártam végül Keleten.
Hiába láttam Indiát és Kínát.
A föld kicsiny, hasonló minden ország.
Egyforma mindenütt az életem.



De most egyelőre még hagyjuk az örökös tervezgetéseket, térjünk vissza a versekhez. Bernardo Soares prózaverse, mintha a régóta készülő nagy mű, A kétségek könyve egy kitépett lapja volna, végre arról beszél, ami benne van a témában, jelesen az örök visszatérésről. Erről az elmúlt napokban többen is vitáztak itt, ahogy hallom, Bernardo mindenesetre Nietzsche mondatait idézve, variálva kibontva és kontextusba helyezve, gyönyörű vízióval ajándékoz meg a lélekvándorlásról. Az egyelőre névtelen, de általa szintén Alberto Caeironak nevezett alkimistát is, Alberto Caeirót, a nyájak őrizőjét is ugyanazon én más és más alakváltozatának láttatva az időben. Ezek után számomra a legteljesebb mértékben megdöbbentő volt Cross kihívó verse, ő ugyanis egy rendkívül merész húzással, mintegy időlegesen feltámasztja, és a mai Londonba viszi az alkimistát, akivel el is beszélget, hogy kiderüljön, a világ a férfi önkéntes vízbemerülése óta sem változott, ezért nem tehet mást, visszatér Vinetába, a mai emberiség sem érdemli meg a vágyott örök életet.



– És ezek után következett számomra legalábbis – mondom az elpiruló Guedesre pillantva – Vicente prózaverse. Ami egyfelől bizonyítja, hogy milyen károkkal s felbecsülhetetlen veszteséggel is járt az irodalomra nézve, hogy szeretett mesterünk, Fernando, számomra érthetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szeszélyből mellőzte őt, másfelől mintegy Bernardo párversét alkotva meg, bizarr, de gyönyörű történetben jeleníti meg az alkimista utolsó prágai napjait, pontosan megvilágítva a különös döntés hátterét, nem feledkezve meg arról sem, hogy a vízbe merülő férfi ingóságaival együtt, a varázstükör is eljuthasson a Danzigban hagyott, s az ismerős által a messzi Lisszabonba küldött csomaggal, hosszú, kalandos vándorlás után (ami akár külön történet is lehetne!), a Caeiro családhoz. A varázstükör tehát, sugallja, itt marad nekünk. Rajtunk áll, mihez kezdünk vele és szabadságunkkal, valamint azzal a szabadsággal és védelemmel, amit kétségtelenül nyújtani tud!



– António verse ezek után – folytatja elismerően Borges – csak az i-re tette fel a pontot, levonva a kilenc szövegből adódó tanulságokat, méghozzá egy személyes vallomásban, ahol egyetlen indázó, szeszélyesen kanyargó, bravúrosan megszerkesztett mondatban (engem ez egyszerre képesztett és bűvölt el!) a mai világ pusztulásának képét jeleníti meg, s a gyötrő látomás, mintegy az egymásnak ellentmondó és egymást kiegészítő versek és prózaversek mementójaként, méltó befejezéseként, a víz alatti városban minket sirató alkimista megjelenítésével zárul.



– Önök, uraim – szólal meg ámultan, csodálkozását nem is leplezve Mirandolina –, meglehetősen pontosan világították meg egymás verseinek közös pontjait, s értelemszerűen az eltéréseket is, viszont higgyék el, és remélem, ez előadásom után ki is derül majd, hogy ezeknek a gyönyörű szövegeknek még számtalan olyan árnyalata és rejtett üzenete van, ami fel fog izzani a tolmácsolás során. És Vineta legendáriuma is gyönyörű volt – fordul elismerően Borges és Mora felé. – Külön köszönöm. Önök egyenként is, együtt is fantasztikusak, uraim, a tudásuk egészen egyszerűen lenyűgöző…



– Most már csak azt kellene eldönteni, hogy mi is ez a rejtélyes szerkezet, ez a varázstükör?



Mindannyian döbbenten meredünk Morára, s legnagyobb meglepetésünkre Noah és Tehura válaszolnak, rendkívül izgatottan, egymás szavába vágva. Ezek szerint, meredek rájuk, végig figyeltek, követték a verseket is, a vitát is, s a maguk módján megpróbálták értelmezni…



– Olyasmi, mint a sámánok dobja vagy varázsbotja…
– Segíthet kapcsolatba kerülni az alsó vagy a felső világgal!
– Ez nagyon könnyen lehet, de azért engedjék meg, drága kis asszonykáim, hogy néhány más hipotézist is megosszak önökkel. Varázstükör, hát persze, ugyanazt a funkciót is betöltheti, mint a sámánok varázslathoz használt eszközei, a titokzatos sámándob például. Igen, ez nyilvánvaló. De csak a dolgok egy részére ad magyarázatot. Csak látszat, kedveskéim. Ez egy különös, igen-igen különös szerkezet. Eszköz, de csak azok kezében, akik ismerik mechanizmusát, és tudják irányítani... Ebből következően varázstükörnek csak azok nevezik, akik hisznek a varázslatokban. Mély meggyőződésem, hogy egy olyan szerkezettel állunk szemben, amely nem földi eredetű, amit a piramisépítők korában, a földet már a próféták közlései szerint is fölöttébb gyakran látogató idegen civilizáció, angyaloknak is nevezett lényei hagyták vagy felejtették itt, s ha merésznek tűnő feltételezésem igaz, velük is fölvehetjük a kapcsolatot, ha ugyan léteznek még valahol, a világűr végtelen útvesztőjében.



– Ha terveink szerint megidézzük az egyik régi tulajdonosát, a titokzatos alkimistát, megtudhatunk esetleg valamit a tükör eredetéről s általunk eddig nem ismert tulajdonságairól is.
– Ezzel egyetértek, kedves Lovecraft. Egy azonban bizonyos, ezt a különös, általunk jobb híján varázstükörnek nevezett szerkezetet olyan lények készítették, akik legalább olyan szellemi színvonalon állottak, mint a dicső faj vagy a mérhetetlen vének, ezért is védelmezte Lídia kisasszonyt, kivonva a láthatatlan szárnyas polipok telepatikus hatása alól, s lényegében ezért nem sikerült a véneknek véglegesen és végzetesen birtokukba venni szellemeteket.
– Ez minden bizonnyal így van – sóhajt Lovecraft. – Éppen ezért nagy baj, hogy nem ismerjük a tükör tulajdonságait, s nem vagyunk képesek irányítani…



Nem tudja befejezni a mondatot, mert váratlanul kopognak, s az ajtóban ott áll, bőrig ázva Titi, és mögötte feltűnik Pomare is. Noah tiszta törülközőket hoz nekik, törülköznek, körülöttük tócsává nő a víz.
– Már azt hittük – nevetek –, hogy elraboltak benneteket…
– Bizonyos szempontból ilyesmi történt – sóhajt szomszédom, és reszkető kézzel dönti magába az Álvaro által kezébe adott nagy pohár whiskyt. – Ugyanis azóta alszunk, amióta hazamentünk, számítsátok ki…
– A tegnap este óta alszunk – suttogja riadtan Titi és ő is egy hajtásra issza ki a poharát. – Egy egész napot átaludtunk. Rosszabb volt, mintha elraboltak volna.
– Kávét kértek? – fordul feléjük Lídia, s amikor szinte egyszerre bólintanak, kimegy a konyhába, hogy megmelegítse.
– Olyan erős, hogy a halottat is felébreszti – kacag Tehura.



– Én nem is merek inni – nevet Vaitua is –, mert ha iszom ebből a fekete léből, egész éjjel csak forgolódok, nem hagyom aludni a drága tanémat – csókolja arcon a meglepett Crosst. – Mivel én se bírok elaludni…
– Ezt hogy magyarázod? – ül le mellém a még mindig didergő Pomare, és szokása ellenére, egy hajtásra issza ki a második pohár whiskyt is. – A bálvány hatása?
– Az angol tengerészeknek, nagyon jól tudod, hiszen láthattad őket, tényleg álomkórt okozott, de nem aludtak egyfolytában egy egész napot! – töprengek. – A ti esetetek azonban más, hiszen ti nem most láttátok először. S eddig tudomásom szerint soha nem volt rátok ilyen hatással.



– Álmodtak is? – fordul feléjük érdeklődve Lovecraft, s az eddig a vállán szunyókáló és a hirtelen mozdulattól felriadó Henrik, észrevéve a kedves és az általa már régebb megismert vendégeket, víg ugatásba kezd, majd megszállottan kezdi ismételni a nemrég tanult szót: – Vineta!… Vineta!… Vineta!…
– Ráadásul mindketten ugyanazt – mered maga elé kétségbeesetten Titi. – Mintha egymás álmában vendégeskedtünk volna!



– Egy víz alatti városban voltunk, de nem fulladtunk meg, ugyanúgy lélegeztünk a tenger alatt, mint te – magyarázza Pomare. – Ide-oda sétáltunk a kacskaringózó utcákon, aztán kiértünk egy főútra, melynek végén egy hatalmas templom volt, egy legalább akkora katedrális, mint a londoni, a Szent Pálról elnevezett nagytemplom, amelyet fényképen láthattam. Félelmünkben, mert az álom alatt egyfolytában féltünk és rettegtünk, valami ismeretlen veszedelemtől, betértünk ebbe a kongó hodályba, ahol a szentképek előtt kis és nagyobb halak úszkáltak, és imádkoztunk, hogy ébredjünk már fel, mert mindketten tudatában voltunk annak, hogy álmodunk. Egy magas férfit láttunk, résztvevően nézett minket, és anélkül, hogy megszólalt volna, megvigasztalt, noha arcát se láttuk, mert fekete kámzsa takarta… – Szavai viszont, melyeket ki sem mondott, a fejünkben öltöttek alakot! – sóhajt Titi, és megköszönve Lídiának a kávét, cukrot téve csészéjébe és a Pomare csészéjébe is, felváltva kezdi kavargatni.



– Ne féljetek, visszhangoztak szavai a fejünkben – magyarázza Pomare, megrendülten, láthatólag még mindig az álom hatása alatt. – Másra nem emlékszem.
– Én sem – szürcsöli Titi a forró kávét. – De vége lett ennek is. Egyszerre csak felébredtünk, ott feküdtünk egymás mellett, s el-elcsukló hangon, dideregve, mintha fáztunk volna a hőségben, vagy mintha váltóláz gyötört volna, kezdtük mesélni egymásnak az álmunkat, s kiderült, ugyanazt álmodtuk.
– Ezt az egészet érdemes lenne leírni – mondom tűnődve –, és elküldeni Jungnak, a nagy pszichológusnak. Kíváncsi vagyok, mit szólna a ti közös álmotokhoz? Egy házaspár ugyanazt álmodja, s mindketten jelen vannak a másik álmában. Különös, nem? És arra is kíváncsi lennék, hogy mit szólna a kiváló Jung ehhez az egészhez, amit mi itt, megérkezésetek óta – pillantok Borgesre – átéltünk?!



– Ezt megtudhatjuk – mosolyog Álvaro. – Leírjuk az élményeinket, és levélben elküldjük neki, Amerikába, ahol azóta már rájöhetett, hogy a repülő csészealjak a kollektív tudatalatti, mondhatni visszatérő motívumai… Mindenkivel nagyjából ugyanaz történik, elrabolják, megvizsgálják, néha különös orvosi beavatkozásokkal kínozzák, majd szabadon bocsátják őket, s a delikvensek nem tudnak szabadulni a gyötrő élménytől…
– Akárcsak mi – bólintok.
– Nem vagytok éhesek? – fordul feléjük Noah. – Mindjárt kezdődik a szellemidézés, addig – néz a társaságra – ehet, aki akar…
– Milyen szellemidézés? – kérdezi óvatosan, forró kávéját fújva és nyalogatva Pomare. – Kit idéztek meg?
– Azt a férfit, aki titeket szavak nélkül vigasztalt meg a tenger alatti város mérhetetlenül nagy katedrálisában!
– Miért – néz rám ijedten Pomare. – Te tudtál a mi álmainkról?
– Nem – nyugtatom meg, s én is iszom egy korty whiskyt, most érzem csak, hogy mennyire valószerűtlen, mennyire ijesztően bizarr és rettenetes ez az egész szituáció, amelybe feltartóztathatatlanul csúszunk bele. – Én is álmodtam vele. Sőt, verseket is írtunk róla.
– Miért?
– Mert ő volt a titokzatos fekete varázstükör egyik régebbi tulajdonosa, és meg szeretnénk kérdezni, mit tud a tükör rejtélyes tulajdonságairól... Meg akarjuk tudni, megvédelmezhetne-e bennünket ez a fekete tükör, ha a mérhetetlen vének mégse feledkeztek volna meg rólunk, és ismét kísérletet tennének szellemi hatásuk alá vonni?
– S mit keres a férfi abban a víz alatti városban?
– Ott lakik – mondom. – Az a tenger alá süllyedt ősi város, Vineta az ő lakóhelye, öt évszázad óta!



Elképedve bámul rám, nem mer kérdezni semmit, óvatosan kortyolgatja forró kávéját, és arca lassan pirul ki, testét valami belső remegés rázza, talán a felébredése óta, az álmából elkísérő félelem. Amely, veszem észre döbbenten, úgy tűnik, nem költözik ki házunkból többé már soha...



– Ezt nem értem, doktor úr – didereg Titi, kezét melengetve a bizonyára forró kávéscsészével. – Hogy-hogy a tenger alatt?
– Vineta – rikácsolja önfeledten Henrik, Lovecraft válláról átröppenve Pauline vállára, s én félrehajtott fejjel, az elnémuló társaságot hosszan bámulva döbbenek rá, mintha a kétely, Cross által megénekelt kutyáinak sziluettjeit látná a papagáj is a szobában, az eszelősen kerengő eb-árnyakat, minden előkészület nélkül hoszszan felvonít, majd ugatni kezd.
– Akkor lassan elkezdhetjük a felkészülést! – jelenti ki ünnepélyesen Lovecraft, és felém fordul. – Van valami konkrét terve, doktor úr?!












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bogdán László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.