Vers, próza / Az emberevők

Szabó Róbert Csaba
Az emberevők

[Látó, 2010. április]




„Semmi holttestet meg ne egyetek.”
(Mózes 5/14,21)



(Részlet A közeli erdő című rémtörténet-gyűjteményből)


Ha jól emlékszem, csütörtök délután volt. Poian rendőr nemrég fejezett be egy udvariaskodó telefonbeszélgetést. Kánikula tombolt odakint, de bent sem volt túl nagy hűvös, az iroda a feje tetején állt, épp meszeltek. A telefonhívás mélyen felzaklatta Poian rendőrt, egyszerre döbbenten és felháborodottan ült székében, miközben az egyik munkás átnyúlt feje fölött, és a meszelőjével kenni kezdte a sárgára cigarettázott falat. A hívás a megyei felügyelőtől, Pogaceantól érkezett, Poian felettesétől, aki az egyik rokonát tisztességes, nyugodt állásba szerette volna segíteni.
Poian, bár az utóbbi időben megháromszorozódott a munkája, és nemcsak azért, mert a nagyvárosi gyárbezárások hazaűzték a cigányokat, ahogy ő hitte, hanem nyilvánvaló öregedése miatt is, rettegett attól, hogy a nyakára küldjenek valakit. Az öregedéssel együtt járó gondok meghosszabbították az elvégzendő munkát, kétszer-háromszor annyit dolgozott ugyanannyi ügyön, mint néhány tíz éve, de nem, mégsem szerette volna, hogy munkatársat küldjenek. Jól tudta, ha egy kis taknyost neveznek ki, akkor könnyen meglehet, a körzetparancsnoki rangot is neki adják. Poian tíz osztályt végzett csupán, akkoriban az elég volt ahhoz, hogy rendőri, sőt, némi utánajárással nyomozói oklevelet is szerezzen. A mai fiatalok azonban meg sem állnak az akadémiáig, és ha kikerülnek, mindegy, milyen eredménnyel, kijár nekik a vezető beosztás. Főleg, ha vidékre helyezik őket, Poian körzete pedig maga volt a megtestesült vidék. Poiannak két, véresen komoly oka volt félni. Ott volt először is a malom, amit rég be kellett volna záratnia, mert két év alatt hárman haltak meg áramütéstől munka közben, ő azonban mindannyiszor szívrohamot sugalmazott a tisztiorvosnak. A malom a sógoráé volt, nem lehetett csak úgy bezárni. Ezenkívül a falopásokból is jócskán részesült, minden tizedik fuvar után egy az ő udvarára került.
Csütörtök délután a gyomra is émelygett Poian rendőrnek, mégpedig a múlt éjszakai filmtől, reggeliben már hányt egyet, alig állt meg benne az ennivaló. Ekkor állt elé a birkapásztor, hogy a tanyán valami nézeteltérés akadt a Vilhelm házaspár között.
Nocsak, mondta Poian utálkozva, tán összeverekedtek?
A csobán olyan észrevétlenül lépett be az irodába, hogy Poian először mázolónak hitte, csakhogy a szaga elárulta. A csobán ugyanis bűzlött a birkatrágyától és a hátán hozott sajttól. Ezek állatvizeletben mosakodnak, sajnálják a vizet, meg messzi is a kút. Inkább nem tisztálkodnak.
Az öreg Vilhelm azt mondja, a felesége nem főz rá, mondta az alávaló.
Nem főz rá?!, csodálkozott Poian fintorogva.
Irigy vén dög lett belőle, fösvény. Tavaly elzavart a Felső-kúttól, panaszkodott a trágyadomb, miközben alattomosan leste a rendőr minden rezzenését.
És akkor most hol itattok? Poian visszafogta a lélegzetét.
Kipucoltuk a déli kutat, mondta álszenteskedve, és mutatta kérges tenyerét, hogy ezzel, az ő két saját kezével.
A régit? Kérdezte, majd kis idő múlva megint: Mikor üzent?
Három napja, de lehet az négy is, lódított amaz.
Ahogy mondtam, a rendőrőrs a feje tetején állt, Poian az év elején felújítás címén festést irányzott elő, és most, hogy nekifogtak a munkának a mázolók, semmit nem talált a helyén. Nem is maradt bent hosszasan az utóbbi három napban. Bár máskor bosszantóan jelentéktelennek tartotta volna a Vilhelmékhez hasonló piszlicsáré ügyeket, most úgy felvillanyozódott a lehetőségtől, hogy kiteheti a lábát innét, hogy rögtön indulni akart. A csobántól ajándékba kapott túrót becsomagolta egy újságpapírba, és a fordítottbőr táskájába rakta, a havi jelentések mellé, és kitessékelte az ajtón a gazfickót, aki, ahelyett, hogy tiszteletét tette volna a közfürdőben, a kocsma felé vette az útját.
A tanya alig órányi járásra esett a falutól, persze, aszfaltnak se híre, se hamva sehol, de a földút, kivéve a nagyobb disznódagonyákat, viszonylag egyenletesnek volt mondható. A hidat is rendbe tették a múlt évben, amikor a megyétől kiküldtek egy területrendészt. Egy mérnököt, ha úgy tetszik. Bár, emlékszem, alig értett valamihez, és a műszereit is cipelni kellett utána. A híd után következett némi erdős rész, puha talajú, faágakkal beszórt út. A cigányok szórják szét, a hátukon hazahordott rőzséből hull ki lépten-nyomon, a fatolvajoknak nem kell a gally, azt el lehet vinni háborítatlanul. Legalább a nyomok is eltűnnek.
Poian úgy délután hétre olajat cseréltetett a szolgálati Daciájában, a szerelőnek nem fizetett semmit, csak kezet fogott vele, bár nem szívesen olajozta össze a kezét. Majd meghálálom, de lehet, ezt sem tette hozzá, és különben is, már a kormánynál ült, és kiengedte a kéziféket. Jó, jó, mondta a szerelő, és hátrább lépett, jól is tette, mert Poian szívesen áthajtott volna a lábfején. Legalábbis utólag, hogy olyan szar munkát végzett.
Kifelé menet, a kígyóként tekergőző hegyoldalon kétszer félre kellett állnia, egyszer Majorék nyavalyás felborult szénásszekere akadályozta a továbbhaladásban, másodjára meg egy rönköt vontató traktort kellett kivárnia, míg a maga után szánkázó, óriási fatörzsekkel elhaladnak mellette. Majorék kifogták a lovakat, amelyek a hámban kapálózva hevertek az árokban, az egyiknek lába tört, azt elaltatták, és a nagy, rendezetlen kazalban álló szénát átrakták a segítségükre érkező szomszéd szekerére. Nem mondhatni, hogy nagyon sietett volna. Poian rendőr, ahogy továbbhajtott, láthatta, ahogy a futólépésben érkező lónyúzó cigányok letérdelnek a döglött állat mellé, és gyors igyekezetükben, hogy a húst is mentsék, átvágják a ló torkát, és hátsó lábainál fogva kínlódva emelgetik, hogy a vér kicsöpögjön a nagy testből. A rendőr megpróbálta felismerni a cigányokat, de nem láthatta jól az arcukat, mert a tetemet behúzták a gyepűn túlra. A rohadt mocskos cigányok, gondolta, és kiköpött a lehúzott ablakon. Tíz évvel ezelőtt alig volt belőlük a faluban, mostanra meg úgy elszaporodtak, mint a tetvek. Főként persze a temesvári meg a giarmatai elbocsájtások miatt jönnek, hogy nem rogyna azokra is az ég, csakhogy míg annak idején egy vagy két cigány utazott le délre dolgozni, most visszatérőben hozza magával az egész rongyos pereputtyát. Elhatározta, hogy néhányat bevisz a következő napokban, agyba-főbe veri őket, persze, csak hogy ne sántuljanak, azok meg majd elhíresztelik, micsoda kemény legény a rendőr. Rend lesz, döntötte el, ahogy az utolsó letérőnél jobbra fordult. Innen már látszott az erdő, a nap még jócskán tűzött, ilyenkor nyáron alig akar lemenni az égről.
Míg döcögve haladt, lefogadom, megint eszébe jutott a film, mert majdnem elhányta magát. Nem szerette az ilyen véres filmeket, nem volt gyomra hozzá, de a múlt éjjel az istennek sem bírt elaludni, arra gondolt, egy film jót tenne. Elkezdte hát nézni a trancsírozós jelenetekben gazdag alkotást, és addig bírta is, amíg egy szerencsétlent föl nem faltak a szomszédai. Megsütötték és megették. Ez már sok volt neki, kikapcsolta a készüléket, de aludni továbbra sem tudott, most már a látottak miatt. Hogy miket nem gyártanak manapság, és hangosan szidni kezdte Amerikát.
A Vilhelmék háza régi építmény volt, uradalmi cselédház, rendesen kőből építve, és bár a hátsó fertály kissé roggyantan meredt az egykori baromfiudvaron halomba hordott tűzifára, jól látszott, kibír még egy negyed évszázadot. A róka Vilhelmet otthon találta, a konyhaküszöbön üldögélt, és krumplit hámozott, amikor Poian rendőr autója begördült a tárva-nyitva hagyott kapun, de Vilhelmnét, a vén kurvát nem látta sehol. Hátulról nagy, lomha kutyák jöttek elő, és farkcsóválva megszagolták a járművet, Poian rendőr lábszárát és az udvar porába lökött krumplihéjat, aztán visszahúzódtak az árnyékba. Az öreg Vilhelm abbahagyta a krumplihámozást, de nem állt föl a küszöbről, széles kezével jelezte, nem a régi már se a lába, se a dereka. Poian rendőr sem jött közelebb, csípőre tett kézzel szétnézett az udvaron, ahogy a múlt vasárnap látta az egyik western-filmben, amiket mostanában vetítenek a tévében, és amikben előbb-utóbb mindenkit, néha a főhőst is, agyonlőnek.
Petrila küldött?, kiabálta a nyomorult, és Poian biccentett, aztán lassan elindult a ház irányába. Micsoda pofátlan vénember, gondolta, még hogy Petrila! Még hogy küldött! Te üzentél, te szarzsák!
Hát az asszony, Emre, szólította meg a vén bugrist a becenevén, és szélesen elvigyorodott.
Az erdő felől a ház felé araszoló hűvös folt egy arasznyira elérte a ház falát, a szolgálati autót máris a lemenő napot eltakaró fák megnyúlt árnyéka takarta, hűlt a motor. A házból pörkölt hús illata csapott ki, ami megenyhítette a cowboyfilmek hatása alatt álló rendőr szívét is. Legalább zabálok egy jót, gondolta, és egy komótos mozdulattal végigsimított fején, mintha nem létező kalapját vette volna le. A háta mögött felgyülemlő csönd is kellemes érzéssel töltötte el Poian rendőrt, aki el is feledkezett arról, hol van, hogy mindenhol erdő veszi körül a Vilhelm-házat. Jó lehet itt lakni, vajon, ha elpatkolnak, kire marad a ház, gondolta, és megjegyezte magának, hogy hétfőn nézzen be a telekkönyvi hivatalba. De még mielőtt teljesen átadta volna magát a boldogságnak, Poian orrát megcsapta a levegőben terjengő rozsdaszag. Mintha valami óriási gépek enyésznének a környéken, jutott eszébe, mintha azokból csapna fel. Szinte ugyanabban a pillanatban látta meg a falnak támasztott baltát is, amitől maradék jókedve is elpárolgott. A fejsze éle piroslott a vértől, a vasra haj vagy szőrcsomó tapadt, olyan pofátlanul kirívóan, annyira kendőzetlenül, hogy a rendőrnek reszketni kezdett a lába. Nana, mi folyik itt?!
Az az igazság, a kutyák elkaptak egy jerkét, Poian, vallotta be az öreg. A déli oldalon kezdték el kergetni, nagyon csalafintán a kút felé terelték, és ott leteperték. A kutyák, ha erdő közelében élnek, farkassá válnak. Abban különböznek csak, hogy hazahordják, amit megfognak, szeretik a vackukon megenni a zsákmányt. Az öreg kiköpött maga elé, a nyála sárgán virított, ráadásul alig pár tíz centire csapódott be Poian cipőjétől, Poian igyekezett nem oda pillantani, ahová annak a faszszopónak a szája sercintett.
Hogy tudtad elvenni tőlük, kérdezte Poian rendőr, és szemével megkereste a kutyákat.
Hát nem is jutott sok, nevetett a vén gyilkosa, épp egy lábosra való, azért is két napig harcoltam.
Nem nagyon ettél az utóbbi napokban, mi, bökte ki Poian élvezettel.
Emre hangtalanul felnevetett, legyintett, és iszonyú lassan feltápászkodott, miközben mindvégig az ajtófélbe kapaszkodott. Nyögdécselve beszélt. Hát, ez van, a feleségem, hát vén szar lett, zsugori, ha érted, mire gondolok, besavanyodnak, az a típus, sajnálja az ételt, nem tudom, láttál-e már ilyet, Poian.
Poian rendőrnek nem sokat kellett emlékeiben kurkásznia, pontosan ismerte ezt a típust, a nagyanyja minden ennivalót elrejtett, sajnálta a polcról a fonnyadt almákat a gyerekek elől, úgy kellett ellopniuk. Nem szívesen gondolt erre, de most már menthetetlenül eszébe jutott nagyanyja kínos halála, ahogy saját ürülékébe fagyva találták meg az udvar végi árnyékszék előtt, amint éjszaka egy zsák krumplit próbált elrejteni a farakások mögé. Arra a bűzre most is emlékszik, és hányinger fogja el.
Az egyre közelítő árnyékkal a hátukban léptek be a házba, ahol a tűzhelyen a pörkölt rotyogott, de Poian egyáltalán nem érezte már annyira ínycsiklandozónak, mint pár perccel korábban az udvaron, hanem egyenesen édeskésnek, romlottnak, cukrozottnak, amit az ő gyomra nem bírna megemészteni. Istenemre, hirtelen az az érzése támadt, hogy emberhús fő a fazékban. Abban a filmben is így csinálták. Igaz, ott sütötték, de akkor is. Ahogy belekukkintott a fazékba, látta, hogy a húsdarabok vörösek, vagyis kifejezetten őzhúsnak tetszenek, de mégsem tudta elhessegetni idétlen gyanúját. Csodálkozott, hogy hát így egyszerre ez jutott az eszébe. Aztán újra bevillant neki a balta képe, rajta a hajcsomókkal. Lehet, hogy hajcsomók, lehet, hogy az asszonyé! Meghőkölt. Ahogy a fedőt visszatette a fazékra, esküdni mert volna, hogy egy ujjperc fordult át tengelye körül a fortyogó lében.
Emre, mordult rá rémülten az öregre, hol van hát a feleséged?
A róka ráhunyorított Poianra. De hiszen ezért üzentem. Van vagy három napja, hogy nem láttam. Bevette magát az erdőbe, azt mondta, gombáért megy, azóta. Van följebb egy kis kunyhónk, abban szoktunk meghúzódni. Lehet, hogy ott van. De azóta nem jött haza. Nem tudok rendesen járni, ki tudna odáig felgyalogolni már.
Poian rendőr kinézett a készülődő sötétségbe, és mivel elég félénk természetűnek ismerte magát, amit általában a benne lakozó óvatosság számlájára szeretett írni, úgy döntött, semmiképp nem indul el már az erdőbe.
Reggel, csak reggel, közölte Emrével is. Itt alszom, mordult rá a gazemberre.
Emre helyeselt, és meghajolt, mint egy hotelszolga, és egy üres priccs felé bökött. Láthatólag nem volt sürgős neki sem a felesége előkerítése.
Az öreg megfőzte a krumplit, evett az emberhúsból. Poian rendőr behozta szolgálati táskáját, kivette a túrót, azt vacsorázott.
Éjfél után két órával rázta fel az öreg.
Tüzet, tüzet látok az erdőben.
Poian feltápászkodott az ágyról, végignézett gyűrött ruháján, eltámolygott az ablakig. Valahol nagyon messze, mélyen bent az erdőben egy éles pont táncolt.
Felakasztalak mindannyiotokat, mondta a vén szarosnak, és megnézte a fegyverét. Az asztalról elvett egy nyúzókést, és kiment a házból. A vénember eltakarta valami bőrrel az ablakot, amögül kukucskált kifelé, leste, hogyan veszítik el Poian rendőrt. Azt várja, hogy leüssenek, hogy megehessen, káromkodott Poian, és az autóból elővett egy elemlámpát. Száradna meg a hús a csontján!
Úgy haladt előre, hogy a terepet is figyelte, meg a pontot is követte. Egy ideig toronyiránt haladt a fény felé, utána kissé eltért jobbra. Reszketett a lába, nem nagyon tudott uralkodni rajta. A rohadt kurva anyjukat, gondolta, biztos vadorzók, de akkor nekem mi az isten közöm van hozzájuk. De nem tehette meg, hogy ne vizsgálja ki, nem a vénasszony kuksol-e az erdő mélyén. Hátha mégse ette meg az öreg fene nagy éhségében. Fél óra múlva hallotta meg az első mondatfoszlányokat, valóban vadorzók táboroztak a tűz körül. Hogy a retkes picsájú anyátokat, szidta őket Poian, és megpróbált közelebb lopakodni. Hárman voltak, ketten nyúzták az elejtett zsákmányt, a harmadik a tüzet táplálta. Nem, ezekkel nem húzok ujjat, döntötte el, és visszafordult. Ezúttal toronyiránt haladt, csak éppen visszafelé, és hát félúton belelépett egy csapdába. A szerkezet rácsattant a bokájára, rögtön összerogyott, nem bírt ráereszkedni a bal lábára, majdnem összehúgyozta magát, ráadásul erősen vérezni kezdett a vaskarmoktól a lába. A földön ülve megpróbálta szétfeszíteni a csapó két szárát, azt hiszem, körülbelül negyed órájába telt, mire megszabadult bilincsétől, és dühösen, sántikálva elindult a ház felé. A vénember az ajtóban várta, Poian megmutatta neki a lábát, vizet forraltatott, és alaposan kimosta a sebet. A lábfeje lüktetett. A vénember ott sertepertélt körülötte, berezelt a nyavalyás, mindenáron a kedvében akart járni.
Majd reggel meglátjuk, meglátjuk, átkozódott a rendőr. Valld be, hogy csapdákat raktok le, ripakodott rá a szarosra, de azok a jómadarak kilopkodják a zsákmányt, te meg velem akarod elijesztetni őket. A kurva anyátokat! Zilált. Hová tűntek a kutyák, hová tűnt a feleséged, kiabált tovább. Holnap reggel lelövi a kutyákat, előkeríti a vén kurvát, és az öreggel együtt beviszi őket az őrsre, a házat pedig megveszi magának, fenyegetőzött. Dögöljenek meg! Vadorzásért, hivatalos közeg elleni támadásért, félrevezetésért kapnak vagy három évet. Kiabálta. Ott szépen elpatkolnak, mindenki él boldogan, míg meg nem hal, viszontlátásra.
Félrebeszélt, lázálmok gyötörték, nem akart elaludni, de az álom mégis elnyomta. Hétágra tűzött a nap, mikor felébredt. A lába már nem is lüktetett annyira, mindazonáltal a lábfej feketedni kezdett, azt hiszem, a vérellátás alaposan visszaszorult. Rettentő szomjúság gyötörte. A házban mélységes csönd honolt, csak a kinti madárlárma háborította. Nem látott senkit, és míg ivott, megkereste fegyverét is, ami pontosan ott hevert, ahol előző nap hagyta. Csak éppen nem előző nap, hanem másodnapja hagyta ott. Erre hamar rájött, mert kiütközött az idő a borostáján, meg aztán érezte, hogy túl sokat alhatott. A kutyák a lépcsőn aludtak kivetett nyelvvel, a hőség még nem érte el ugyan a házat, mert az erdő feltartotta valamelyest, de tudni lehetett, nemsokára iszonyú erővel fog lecsapni. Poian gyengének érezte magát, de azért cipőt húzott, megmosakodott egy lavórból, és kitántorgott az autójához. Beült, és elfordította a kulcsot, de a motor nem indult. Többször próbálkozott, még a motorháztetőt is felnyitotta, de semmi eredményt nem ért el. Egy darabig üldögélt még a kormány előtt, cigarettázott, hagyta, hadd térjen vissza az ereje. Délig ücsörgött, a vén szarost azonban hiába várta, köddé vált. Délben feltápászkodtak a kutyák is, és lassan, sunyin besomfordáltak az erdőbe. Poian kiszállt a kocsiból, és utánuk indult. Csak éppen lassabban tudott haladni, amazok meg egyenesen rohantak, korgó gyomruk vitte őket. A kutyák oda vezették, ahová remélte. A kunyhó, amiről az öreg beszélt, alig állt a lábán, egészen neki volt támaszkodva egy vén tölgyfának, az tartotta. Poian nem lépett rögtön be. A kutyákat próbálta megkeresni, és ki is akarta fújni magát. A sípcsontja és lejjebb a bokája rettentően sajgott. Megkerülte a kunyhót, és akkor vette észre a kutyákat, amint egy gödör mélyén lakmároztak. Az iszonyú bűztől egy pillanatra elakadt a lélegzete. Az árokban lenyúzott állatok tetemei hevertek, belsőségek és csontok vegyesen. Az élők a holtakon taposva faltak, tépték a húst, és sandán tekintettek az öklendező rendőr felé. Szívták és cuppogtatták az alattuk elterülő húsmezőt. Odébb a fákon kifeszített bőröket talált, talán több száz is lehetett. Káromkodni sem volt kedve, és levegője még kevesebb hozzá, leült a földre, mert ráeszmélt, hogy a lába beledagadt a cipőbe. A hőség elérte csúcspontját, Poian rendőr izzadt, szédülés fogta el. Azt hiszem, minden összegyűjtött energiája oda lett, iszonyú gyengeség fogta el. Végignyúlt a füvön, megpróbált kikeresni magának egy felleget, de egy sem volt az égen. A szeme előtt homályossá vált a kékség, egykettőre napszúrást kapott, fel sem bírt tápászkodni. Hirtelen azt vette észre, hogy pusmognak körülötte. Nem mozdult, de észrevétlenül megkereste a fegyverét. Két kivehetetlen, homályos arc hajolt fölé, a lábszárát kezdték el piszkálni. Úgy érezte, hogy belehasítanak a lábába, tépik, mintha egy karom tépné a lábszárán a húst, később meg egy fogsor harap belé. Ezek felzabálnak, megesznek, gondolta rémülten. Felordított, és kétszer egymás után elsütötte pisztolyát. Óriási csönd lett, és persze még nagyobb homály.
A kórházi ágya fölött az az idétlen Pogacean ezredes vigyorgott rá. Mellette állt egy fiatal, egyenruhás rendőr, Poian rögtön kitalálta, az unokaöcs lehet, és hát nem is tévedett.
Épp az autódat kutattuk át, amikor meghallottuk a lövéseket, számoltak be lelkesen. Rögtön elindultunk a hang irányába, és ott találtunk titeket. Az öregasszony túléli, de a vénember sajnos meghalt. Tüdőlövés, tudod, hogy van ez. Lefoglaltuk az egész prémkészletet, nyugtatgatta. Elkaptuk a három másik vadorzót is. A lábfejedet sajnos nem tudták megmenteni, lelőtted azokat, akik segíteni próbáltak rajtad, bár ők sem tehettek volna sokat. Betegállományba fogsz vonulni. Önvédelem volt, kedves Poain, önvédelem.
Poian tekintete átsiklott az elégedetten vigyorgó fejeken, és észrevette a háttérben matató orvost. Kinyújtotta a kezét, mintha függönyt akarna kétfelé húzni. A két rendőr utat is nyitott neki, és az orvos előrébb lépett kettejük között. Poiannak nem jött ki hang a torkán, hárman is biztatgatták, de nem tudta megkérdezni, pedig mindenáron tudni szerette volna, hogy végül ettek-e a lábából, vagy épen, érintetlenül amputálta a főorvos úr.













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.