[2010. június]

Zitának

A cirkusz bejáratánál a kezét méregette. Mennyire szép, nagy kéz, az ujjak vastagsága mint egy tölgy gyökeréé. Ekkora kezeket utoljára Szegeden, a rakparton látott, hatalmas, kisebesedett kezek pakolták az árut a fedélzetre. Mint egy gyilkos keze fojtogatás után. Egy szerelmes férfié.
A levegőben cukrok illata, érezték mindketten, a cirkusz melletti vattacukorárus keverőjéből jött. A férfi korábban alkalmi munkák sorát járta végig, míg végül egy barátja javaslatára szerződött a cirkuszhoz, erőművésznek. „Nem kell csinálnod semmit, csak emelgess és kész, semmi több.” Mondta neki az igazgató, és ő betartotta az utasítást: emelgetett bármit, ami a kezébe került, súlyokat, férfiakat és nőket, kicsit, nagyot, soványt, kövéret, akármit és akárkit. A közönség élvezte a mutatványt. Ő nyugodt arccal, mit sem törődve az emberekkel, tette a dolgát.
A lány ott ismerte meg, a kulisszák mögött, a testgyakorlatok végzése közben. Elsőre feltűnt neki a kéz, a férfias termet, attól fogva vonzódott hozzá, nem tudott vele kapcsolatosan másra, mint arra gondolni: egyszer majd lefekszenek. Hogy a hatalmas tenyerébe mind a két melle belefér, ha akarja. A férfi nem árulta el a nevét, úgy érezte, azzal leleplez magából valamit. Emiatt mindenki csak erőmű­vésznek szólította. Az igazgató is. A lány is.
A vándorcirkusz a harmadik várost lepte meg a maga sajátságos, meghökken­tő előadásaival, és már az állatok jelenléte izgalmat keltett minden egyes emberben. Az erőművészt általában utoljára, a fináléra hagyták, a nagyobb hatás kedvéért. Jól ment a cirkusz, mondjuk, az erőművészt különösebben nem érdekelte.
Álltak ketten a sötétedésben, arcukon lámpafény, szemközt egy bérház második emeletéről kisgyerek bámult le rájuk, mintha kifejezetten az ő kedvükért jött volna ki az erkélyre. A középpontban érezhették magukat minden este tíz-tíz percig, közel a mások számára nehezen megfoghatóhoz. Hittek Istenben, ez számukra a természetes, magától értetődő dolgok közé tartozott, mint ahogy az igazgató nem létezett a társulat nélkül, úgy ők nem léteztek a hitük nélkül. A lány kicsit jobban a hitére volt utalva, a magasban végzett gyakorlatok bármikor végzetes tragédiába fulladhatnak, tisztában volt ezzel.
A lány a férfi vállára tette a kezét, aki ettől egy pillanatra zavarba jött, majd mosollyal a lány felé fordult. A lány arra kérte, ne menjen még haza, az ideiglenes szálláshelyére, menjenek még el valahova, üljenek be és igyanak, ünnepeljék meg az újabb jól sikerült napot, koccintsanak a szerencséjükre. A férfi nem ellenkezett, tudta, a lány rosszul viselné, ha nemet mondana. A lányon kívül a többiek­kel nem igen törődött, még a legsértőbb megjegyzésre is csak a vállát vonogatta, nem szólt semmit. Tudta mindenki, egy mozdulatán múlik az élete annak, aki provokálásával a haragját kiváltja. A lányhoz fűződő viszonya a barátság és a szerelem között ingadozott, minden egyes találkozásuk alkalmával sejthető volt az érzelmek bizonytalansága, testből felszökő és szétáradó melege, a hűvösség, ami ilyen esetekben a józan gondolkodás szerepét töltötte be. A férfi ötvenéves volt, a lány tizenkilenc.
Az erőművész előéletéről alig, jobban mondva semmit, a lányéról viszont annál inkább, szinte mindent lehetett tudni. Az apja ivott, verte az anyját, az egész család rettegett tőle, mikor egy nagy verés következményeképp a lány elszökött otthonról, néhány barátnője anyagi támogatásának köszönhetően hónapokig tengődött egy albérletben, egyedül, majd a városba érkező cirkuszhoz szegődött, ahol az igazgató szimpátiáját azonnal elnyerte teste rugalmasságával és ügyességével. Mind­ez másfél éve, egy áprilisi napon történt, I. városban.
Elindultak, megfelelő helyet keresve, ahová beülhetnek. A férfi fenntartotta a távolságot, a lány ennek ellenére minden egyes lépésnél közelebb ment hozzá, mintha oldalról sodorná valami. A férfi ezt észrevette, de nem szólt semmit. Általában nem beszélt sokat, mindig annyit, amennyi szükséges volt.
– És mennyi volt eddig a legnehezebb, amit felemelt?
– Kétszáz kiló.
– Tényleg?
– Igen.
Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel faggatta a közönség az előadások után, amikre szűkszavúan, unott arccal válaszolgatott. Tudta, nem érdemes sokat be­szél­ni. Az emberek az életük nagy részét átfecsegik, neki semmi szüksége erre, marad a súlyoknál, azok legalább nem kérdeznek hülyeségeket, és nem is várják el a hülye válaszolgatást, nem ámuldoznak attól, hogy felemeli őket. Felesleges és időpocsékoló cselekedet volt számára a beszéd, a teremtés egyik elhibázott része. A cirkusz állatait szerette, velük érezte jól magát, órákig képes volt a ráccsal szemben ülni velük, élvezte a hallgatásukat.
A lánnyal néhány perc gyaloglás után ráakadtak a város egyik nem túlságosan igényes kocsmájára, ez jó lesz, állapították meg, majd beléptek az éjjeli lámpákat idéző helyiség ajtaján. Nem sokan, alig néhányan üldögéltek a pultnál, bámultak az italukba. Senki nem reagált az új vendégekre, legfeljebb nagyot kortyolt a po­harából. Szesz- és dohányszag csapta meg őket, nem törődtek vele, a rengeteg uta­zás során megszokták már a hasonló helyeket. Két felest kértek, majd az ablaknál telepedtek le, az üvegen keresztül jól látható volt a kocsmához tartozó teraszon vihogó társaság, a két férfi és a három nő poharainak percenkénti magasba emelkedése. A férfi egy pillanatra azt hitte, az ő vérébe kerül és áramol az a sok alkohol, amit odakint isznak, lassan azt vette észre magán, hogy részeg, pedig a kikért felesen kívül nem ivott semmit.
Éjfél körül jöttek el, három felessel a gyomrukban, a lányon meglátszott, a férfin alig valami a megivott italból. Nem dülöngélt. A teraszon még mindig zajlott a mulatás, az erőművész megvető pillantása az egész társaságnak szólt, szerencséjükre nem vették észre, különben nagy baj lett volna.
– Hova menjünk?
– Nem tudom. Haza.
– Kérlek, kísérj el, nem ismerem ezt a várost, félek, megtámadhat valaki.
– Jó.
A férfinak mindegy volt, nem sürgős a mielőbbi hazamenetel, majd alszik később, különben is, két-három óra elég neki, hogy kialudja magát. A lány örömében a férfi nyakába ugrott volna, megköszönni a segítőkészségét, noha mindketten jól tudták, miről is van szó. A férfi a némaságával nyomatékosította a lány kívánságát.
Negyedóra alatt érkeztek meg a lány szállására, egy romos bérház elé.
– Nem jössz fel egy kicsit?
– De.
– Gyere, menjünk.
A szállást a cirkuszigazgató intézte, ez még a jobbak közé tartozott, a többiek a helyi munkásszállókon húzták meg magukat éjszakára. A lakás kicsi volt, az ablaka az udvarra nézett. Amikor beléptek, a lány az ablakhoz ugrott, egy szempillantást vetett a körvonalaiban látszó udvarra, majd egy gyors mozdulattal behúzta a függönyöket.
– Kérsz egy kávét? Csinálok neked.
– Nem. Nem kérek. Köszönöm.
A férfi zavartan állt a szoba közepén, a lány kérlelte, üljön le, kezével a szoba sarkában álló kanapéra mutatott. Egy ideig bámulta a férfit, a köztük lévő távolságban vizsgálta a kezét, az ujjai méretét. A férfi nem szólt, a kikopott padlóra szegezte a tekintetét. A lány a villanyhoz szaladt, eloltotta, és az erőművészre dobta magát. A férfi sietősen húzta le magáról és róla is a ruhát, szinte már szakította, a sötétben a lány nevetése hallatszott, az erőművész nem adott ki semmi hangot, a kézcsattanás volt ő, a lány testén végigszaladó durva érintés. A lány nevetése idővel sikollyá vadult, a szelídséget felváltotta az erőszakból menekülés kiáltása, késő volt már, nem volt kiút többé. Hajnalra a lány teste holtan feküdt a padlón, az erőművész némán térdelt előtte, és a sápadt arcát simogatta, a zöld foltokat a testén néha meg-megtapogatta, hogy jobban meggyőződjön a történtekről. Nem értett az egészből semmit, nem hitte volna, hogy képes lesz ilyesmire. Az ő szeretete fájdalmat és halált hoz, gondolta magában, nem képes gyengéden szeretni. Nem tudott mozdulni, a testét elnehezültnek érezte, mint akit ismeretlen erők a padlóhoz szögeztek. A lélegzés nehezére esett, nem mert hangosan.
Utoljára a város pályaudvarán látták, a kezén vastag kesztyűt viselt. A történtekhez hozzátartozik a lány teste mellett talált négy ujjperec, a nyomozó hatóság a tettes testrészeként írta fel a jegyzőkönyvbe a lány halálát követő délelőttön.
Erősen sütött a nap. Sajgott a lelkiismeret és a hiányzó ujjak helye.