Fórum / Az otthon igézete (Cs. Szabó László erdélyi útja 1940-ben)

Pomogáts Béla
Az otthon igézete (Cs. Szabó László erdélyi útja 1940-ben)

[Látó, 2006. február]




Cs. Szabó László erdélyi útja 1940-ben


Gondolom, Kolozsváron kissé elhalványult annak az emléke, hogy a magyar irodalmat, természetesen nemcsak az erdélyi, hanem az egész magyar irodalmat miként mozgatta meg Erdély északi és keleti részének 1940 őszi visszatérése a magyar állam közösségébe. El kellett halványulnia ennek az emléknek, hiszen a történelem igen hamar, rövid négy háborús esztendő múltán helyreállította a trianoni döntés által megszabott kereteket, az erdélyi magyar könyvtárak csak töredékesen őrizhették meg a visszatérés négy esztendejének irodalmi emlékeit, és évtizedeken át aligha lehetett nyilvánosan felidézni azt az örömöt, amelyet a Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és a Székelyföld fölött lobogó háromszínű magyar zászló okozott. Legfeljebb némi fájdalom jelezte, például az Erdélyi Helikon vagy a Pásztortűz régi számait lapozgató olvasóban, hogy minden korábbi és minden későbbi tapasztalat, nemegyszer rossz tapasztalat ellenére egy ünnepi pillanatban a történelmi igazságtétel felemelő élménye jelent meg a máskülönben többnyire mostoha köznapok fölött.



Nos, Cs. Szabó László 1940-ben a Nyugat könyvkiadójánál megjelent Erdélyben című vagy százlapos kis könyve ezt az ünnepi pillanatot örökítette meg. (A kis kötet szövege, kiegészítve az 1941 szeptemberében írott Székelyek című írással, 1941-ben Erdődi Mihály A felszabadult Erdély című fotóalbumának bevezetőjeként is a közönség elé került!) Erdély egy részének visszatérése máskülönben is nagy hatással volt az 1940–1941-es esztendő magyar irodalmára. A szinte egész antológiára való szépirodalmi anyagból csupán három költő művét szeretném felidézni: Babits Mihály Erdély című versét (különben a költő utolsó előtti művét): „Most versbe szállok Erdély, / az első hírre Erdély, / hogy varázsod határát / sorompók el nem állják…"; az 1940 őszén egy budapesti klinikán gyógykezelt Reményik Sándor Családi kör 1940 című költeményét: „A költőben a honvágy parazsát / Magasra szítja győztes fergeteg: / Erdély egén újuló csillagok – / A láng a szélben feléjük remeg, / Remeg s nyujtózik a szélben a láng"; végül Szabédi László Üdvözlégy, szabadság! című költői vallomását: „Üdvözlégy, magyar szabadság! én, élő, / temetőkertből jövök ím eléd, / onnan hozom a hiába remélő / holtak szentségtörő üdvözletét; / felövezem magam fekete gyásszal / s így állok a diadalív elé / és komor, rettenetes zokogással / ujjongok a szabadító felé."



Természetesen ennél jóval gazdagabb a visszatérés irodalma. Az Erdélyi Helikon 1940-es decemberi számát teljes egészében a visszatérés élményének szentelte, itt jelentek meg Kemény János, Kós Károly, Tamási Áron, Wass Albert, Asztalos István, Kovács László ünnepi köszöntői, Reményik Sándor, Kiss Jenő és Szabédi László költeményei, a Pásztortűz 1940 augusztus-szeptemberi füzetében Reményik Sándor, Ravasz László, Tavaszy Sándor, Maksay Albert és mások írásai. Erdély egy részének visszatérése természetesen a magyarországi irodalomra is ösztönzően hatott, a gazdag anyagból most csupán a Nyugat 1940 és 1941-es évfolyamában közölt Egységes magyarság című ankét anyagára hivatkozom, ezen az ankéton Babits Mihály, Illyés Gyula, Joó Tibor, Keresztury Dezső, Kovács László, Molter Károly, Schöpflin Aladár, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tolnai Gábor, Tompa László, Vass László és Wass Albert fejtette ki Erdély visszacsatolásához fűződő gondolatait. (Ezeknek a személyes jellegű tanulmányoknak a kötetbe gyűjtés tulajdonképpen időszerű feladatot jelent!)



Cs. Szabó László Erdélyben című könyve az imént jelzett irodalom részét képezi, és a kötet esszéi – az Erdély, a Kolozsvári gyermekkor, a Most jöttem Erdélyből, végül a Mindszentek a Házsongárdi temetőben – az erdélyi származású, gyermekkorát Kolozsváron töltő kiváló írónak azokat az élményeit és felismeréseit rögzítik, amelyek 1940 őszének történelmi eseményeihez fű¬ődnek. Később Hűlő árnyékban című, 1982-ben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában közreadott munkájában tért vissza kolozsvári gyermekkorának és erdélyi utazásainak tapasztalataihoz, ez a könyve az emigráns nézőpontjából és a visszatekintő író szemléletével eleveníti fel a több évtizeddel korábbi erdélyi emlékeket.



Az az Erdély (és az a Kolozsvár), amelyet Cs. Szabó László bemutat vagy felidéz, részben valóságos, részben mitikus tartomány: valóságos, hiszen az esszéíró mindent tud az országrész múltjáról és művelődéséről, és mitikus, hiszen az az Erdély, amelyet gyermekkorában (1905 és 1918 között) megismert, már az 1940-es őszi látogatás idejére is a múlt ködébe merült, a későbbiekben pedig csupán az emlékek és az álmok földje lehetett – az idős írónak ugyanis, bármennyire is szerette volna, már nem adatott lehetősége visszatérni arra a földre, abba a városba, amely személyiségének és kultúrájának kialakulására oly nagy hatást gyakorolt. Erdély a Budapesten, majd Rómában, végül Londonban élő író számára mindig megszentelt földet jelentett, amely szakralitását éppen történelmének viszontagságaitól és szellemtörténeti helyének – ezektől a történelmi viszontagságoktól nem független – egyediségétől kapta. Az Erdélyben című kötetet egy igen jellegzetes Bethlen Miklós-citátum vezeti be: „Ég, mint Mózes csipkebokra, de meg nem emésztethetik: sem napkelet egészen el nem foglalhatja, sem napnyugat egészen meg nem tarthatta." A mottót követő esszében pedig a következők olvashatók: „Erdély kicsi, bizonytalan és veszélyes ország volt, ecettel és vérrel etette a fiait, ápolni nem tudott s néha még eltakarni sem, szemfedőnek is keskeny volt. Aki ezt a szülőföldet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti."



Erdély Cs. Szabó László számára is földrajzi, történelmi és művelődéstörténeti fogalom, az azonban szinte mindig bizonytalan volt, hogy merre találhatók nyugati, északnyugati határai. „Hol kezdődik Erdély?" – teszi fel a kérdést az író a Most jöttem Erdélyből… fejtegetései között, és „Hol végződik Erdély?" – kérdezi Erdély című írásában. A másodikra könnyebb a válasz: „A Keleti Kárpátoknál. Ugyanott, ahol Magyarország." Az elsőre nehezebb: „Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey sírja még beletartozik – olvasom Cs. Szabónál –, Bessenyei testőrbarátai mind erdélyiek, maga is Erdély lábához húzódik remeteségbe, Kazinczy legnagyobb szellemi kalandja az erdélyi utazás, Bessenyei is, Kazinczy is sárospataki diák volt; Kölcsey anyja erdélyi lány, barátja s védence: Wesselényi Erdély vértanúja. Ady Mátyás király erdélyi íródeákjának álmodta magát. A Báthoryak féllábbal a szatmári lápvilágban, féllábbal Erdélyben, a Rákócziak féllábbal a Hegyalján, féllábbal a fejedelemségben éltek. Bethlen Gábor minden jel szerint Kassát az erdélyi Strasbourgnak tartotta. Hol van hát a nyugati határ?"



Cs. Szabó azt is jól tudja természetesen, több alkalommal írt is erről, hogy Erdély a nyugat-európai világhoz tartozik. „Mintha – fejti ki – a szellem földrajza fordítva tükrözné a fizikai földrajzot, az erdélyi ember, különösen a fejedelmek alatt közelebb volt a nyugati világvégekhez, mint a dunántúli, akinek Nyugat a veszélyes bécsi szomszédságot, Kelet viszont a dicső származást jelképezte."



Mintha Ady Erdély-szemlélete (Erdély-látomása?) tért volna vissza itt egy történelmi pillanatban, emlékezzünk csak az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című nevezetes programadó írására 1905-ből: „Shakespeare születésének esztendejében itt ír már drámát Karádi Pál. Itt szabad Krisztust megtagadni unitáriusoknak, Jeremiádok itt képviselik először a megfinomodott dallelket. A lantosoknak itt van vidám, szabad útjuk, innen adják az eseményeket Nagy-Magyarországnak, szegény sanyargatott szomorú földnek. Bethlen Gábor itt teremt az oláh pakulároknak irodalmi nyelvet. Itt siratja az első magyar kultúrember, Szenci Molnár Albert, hogy ő magyar, de nem lenne más egy világért sem. Itt terem az első asszonyíró, azután az erdélyi Mikes Kelemen példája annak, hogy nekünk futni kell a germántól s nyugatabbra menni eszmeházasodások céljából, és ugyanő az, aki megmenti a tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra. Descartes Erdély révén jut Keletre, Comenius Amost erdélyi asszony veszi észre. A székely balladák vetekednek ez időből a skótokkal, Rákóczi Versailles-ban is becsült nagyúr, Bogdán, Mányoki, Kupecki már festhetnek Erdélyben. Kell a zene, s nem udvari bolond a költő, Brillat-Savarin előtt már művészete van itt a konyhának. Itt születik Wesselényi, Kölcsey, s itt keresi a megvigasztaló, kultúrára legalkalmasabb magyart nagy magyar agitátora a civilizációnak: Kazinczy Ferenc. És mennyi minden nem jut az eszembe: egy kicsit Kazinczyak vagyunk mind, akik itt gondolkozunk és szomorkodunk."


Ady Endre azokra az erdélyi hagyományokra hivatkozott, amelyek egyszerre voltak európaiak és magyarok, rájuk hivatkozik a visszatért erdélyi városokat és vidékeket járva Cs. Szabó László is.


A Most jöttem Erdélyből… című beszámolójában olvasom: „Visszatért a hamu, amelyben Arany Jánoska írt; a szőlődomb, amely Juhász Gyulát vendégelte; a kert, amelyben a két Ady sírokat mért; az udvar, ahol Wesselényi a lovait szemlélte; az ablak, amelyből Petőfi a máramarosi bércekre látott; a tanácsterem, melyben Kölcsey félszeme borongott; a kopjafák, amiken Jézust várják a megszelídült tatár magyarok; a szembenéző két ház, amelyben Mátyás és Bocskay bölcsője ringott; a temető, amely kibékítette az elaszott Apáczait s az üldözött Tótfalusi Kis Miklóst; a templom, amelyben Dávid Ferenc zúgott; a könyvtár, ahol Kazinczy összerázkódott az elálmélkodástól; a hágó, melyen a hunok visszavonultak; a búcsúhely, ahol szent Ferenc megbocsát a székelyeknek; a falu, ahonnan a kis Csoma Sándort az enyedi főtanodába küldték; a tornác, amelyen Orbán Balázs írogatta a székelyek életét; a porta, amelyben egy képzelt nagynéni várta a bujdosó leveleit; a rét, amely Kriza szép »kápónavirágait« ter-met-te; a rengeteg, ahol Ábel az ördögre lövetett; a templom, amelyben pogány írással dicsérik Istent, s a kúria, hol Petőfi Segesvár előtt meghált."



Erdély – Ady és Cs. Szabó számára egyaránt – európai ország, egyszersmind az európai kultúra otthona, pontosabban annak az európai magyarságnak, magyar európaiságnak a mintája, amely mindkettejük számára orientáló értéket jelentett. Ennek az európai és magyar történelmi országrésznek, mi több, történelmi műhelynek a visszatérését köszöntötte Cs. Szabó abban a nagyobb lélegzetű, talán így mondanám: „kulturális hadinaplójában", a Most jöttem Erdélyből… címűben, amelyben beszámol a bevonuló magyar csapatok fogadtatásáról, és ennek személyes természetű élményeiről. Nagyvárad, Nagyszalonta, a Királyhágó, Csucsa, Bánffyhunyad, Kolozsvár, Dés, Szamos¬újvár, Szászrégen, Marosvásárhely ennek az utazásnak az állomásai, Cs. Szabó a Magyar Rádió haditudósítójaként kereste fel ezeket a városokat és falvakat. Mindenütt személyes emlékekkel, irodalomtörténeti és művészettörténeti hagyományokkal találkozott, Nagyszalontán Arany János, Csucsán Ady Endre, Nagyváradon a magyar polgárosodás, Kolozsváron a magyar történelem, Marosvásárhelyen a magyar szellem: Aranka György, a két Bolyai, Kemény Zsigmond, Petelei István, Teleki Sámuel, Tolnai Lajos emlékeivel. A beszámoló, miként Cs. Szabó László angliai, itáliai, párizsi útirajzai, nem pusztán úti-rajz, egyúttal művelődéstörténeti tabló is, amely imponálóan gazdag anyagismeret birtokában ad képet az erdélyi városok és vidékek múltjáról, kulturális értékeiről.
Sokan elmondták már, hogy Cs. Szabó László útirajzai vagy éppen emlékiratai mindig rendkívül gazdag művelődéstörténeti tablót festenek. Az erdélyi beszámolók is igen gazdag kulturális ismeretanyagot mozgatnak meg, ezt egészítik ki a személyes emlékezés és elkötelezettség motívumaival, az ismeretek gazdag tárházát a személyes élmény teszi szinte „líraivá". „Szép ez a könyv – írja Illés Endre is a Nyugat 1941. januári számában –, mert nagyon izgalmas líra feszíti.


A diadalmas út vissza Erdélybe nem diadalmas hazatérés egy férfi számára – talán nincs is igazi, gyermeki »hazatérés«. Csak szomorúan mosolygó, régi tájakat és árnyakat szólongató emlékezés van. Férfivá válni nem azt jelenti, hogy kinövünk valamiből, távol élve az otthontól, komolyabb és kegyetlenebb változást hoz: belenövünk egy új, idegen anyagba; fogcsikorgatva vagy makacs hallgatással, gyáván, vagy bárhogyan tudomásul kell vennünk: ezentúl már csak fogolyként – máshová kötötten – látogathatunk »haza«. A »férfi« földrajzát villantja meg Cs. Szabó ebben az új könyvben."



A személyes líraiság olyan pillanatképekben jelenik meg, mint a bánffyhunyadi bevonulás rajzában, midőn a kisváros népviseletbe öltözött lányai fogadják és táncba hívják a letáborozó honvédeket (mintha Kányádi Sándor Fekete-piros című költeményének előképe volna ez a jelenet!), vagy amikor Kolozsvár főterén szóba kerül Fadrusz János Mátyás király-szobra a szegedi bakák között. A „férfi földrajza" mindazonáltal több ennél, más, mint a hazatalálás önfeledt öröme, inkább mérlegelésre, az események távolabbi összefüggéseinek kutatására ösztönöz. Cs. Szabó nem rejtheti el örömét azon, hogy gyermekkora városa visszatért, mégis el kell tűnődnie Erdély kettéosztásának politikai jelentőségén és várható következményein. Wesselényi Miklósra hivatkozva méri fel a nemzetiségi kérdés jövendő kihívásait, annak következményeit, hogy a visszacsatolt Észak-Erdélybe egymilliós román lakosság került. „Erdély – írja – népek hazája, de nem Svájc. (…) A huszonkét kantonban négy nyugati nép találkozott. Szent Gallen és Genf: katolikus és kálvinista fellegvár, Bázel és Locarno: a német és olasz kapu egyaránt Róma örököse. (Róma alatt természetesen csak egy európai gondolkozásmódot és szellemi alkatot értek.) Erdélyben viszont Róma és Bizánc helyezkedik a falu két végére. Ez a hitbeli űr jobban elválasztja Erdély népeit, mint a reformációs hitszakadás a svájciakat."



A történelem, nem sokkal a diadalmas bevonulás után, jól tudjuk, messzemenően igazolta Cs. Szabó László akkori szorongásait. Hűlő árnyékban című 1965-ben kezdett és 1982-ben befejezett önéletrajzi visszaemlékezésében beszél azokról a baljóslatú félelmeiről, amelyek az 1938–1941-es területi revíziókat kísérték.


Érdemes idézni ezt a kései magyarázatot, amely mintegy „ellenpontként" szolgál a bevonulásról adott beszámoló elemi örömével szemben: „Van-e ellentmondóbb érzés, mint a szégyenkezéssel megmérgezett boldogság? Nemcsak ellentmondó, keservesen gyötrő is. »Honvédeink most verik a hidat az Ipolyon. (Szólt a rádió, folyt a könnyem, és közben megteltem szorongással.


1938-ban visszacsatolták a Felvidék színmagyar sávját, két év múlva fél Erdélyt. Útonállók leereszkedő ajándéka volt. Visszajárt mindkettő, utóvégre békeparancs szakította el egy háború végén, amelyből sohase kér¬tünk. De akár erkölcsi norma, akár politikai előrelátás meggyőzhetett minden józan eszű magyart, hogy egyszer még, talán nem is olyan sokára, drágán fizetünk azért a szent földért, amit a Nagy Rablók kockázatos kegyének köszönhetünk."



Talán ezzel a történelmi szorongással küzdött, midőn 1940-ben a kolozsvári diákszövetkezet estjén Kis népek hivatása címmel próbált programot adni a háború és egy újabb Trianon felé tántorgó országnak, pontosabban ezt az országot szerette volna (például Babits Mihályhoz, Illyés Gyulához és Németh Lászlóhoz hasonlóan) valamiféle lelki stratégiával megerősíteni. „A kis népek nagy része – mondotta volt – eljátszta az isteni irgalmat, új hivatást kell keresniök, magukhoz valót, magukhoz méltót. (…) Első hivatásuk a fennmaradás. (…) Másik hivatásuk az erkölcsös élet. A nagy népek sem fizikai erejüknek, sem hiúságuknak, sem dicsőségszomjuknak, sem megrészegítő múltjuknak nem tudnak ellenállni. Ők rendezik a történelmet. (…) Egy harmadik hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. Azt hiszem, ez a legszebb. A kis népekre hárul, hogy az emberi mértéket megtartva, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek. Erdély, érdem, dicsőség az, hogy Svájcban nincs piszkos falu, Svédországban nincs rossz ház, Finnországban nincs elhanyagolt gyerek, Magyarországon nem kallódik el népdal. Ezekből az apró teendőkből válasszák ki nagy hivatásukat."


Talán könnyebb lett volna a sorsunk, erdélyi és magyarországi magyaroké, ha az ország vezetői Cs. Szabó László tanácsait követik.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Pomogáts Béla


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.