vers, próza / Az utolsó név

Sárfi N. Adrienn
Az utolsó név[2017. június]



Újabb nevet írt a gyorsan gyarapodó listája végére. Még egy hét, és minden és mindenki benne lesz, csukta be és paskolta meg a füzetborítót, aztán újra felcsapta, olvasgatta a beírásokat, gyönyörködött saját zseniális ötletében, amelynek segítségével újjáépítheti elhasználódott életét az alapoktól, mintha egy düledező házat dózerolna le, hogy a helyére egy környezetébe ugyan nem illő, de önmagában legalább tündöklő palotát emeljen.
A lista legelején a felesége szerepelt a gyerekkel. Évekig nem bírta megemészteni, hogy elhagyták. Gyűlölt, aztán őrlődött és hibáztatta magát, egyik szeretőtől sietett a másikig, hogy enyhítse a kínt, de mindhiába. A szeretők neve is a listára került, már akire emlékezett. Utánuk jött még jó pár név, a bátyja, az anyja, ismerősök és barátok, legalábbis olyanok, akiket barátnak tekintett anno, de valahogy mindegyikről kiderült, hogy nem is az, nem is olyan, mint akinek ő képzelte. Érezte, be kell végezni ezeket a múltjához tartozó kapcsolatokat. Persze a főnöke neve is ott virított a füzet gyarapodó névsorában, az a nyomorult, féltékeny tekintetű, véres szájú hárpia, aki minden szexuális deficitjét a cég alkalmazottainak nyilvános megalázásában éli ki. Hülye picsa – könyökölt az asztalra, megszállta a nyugalom és a béke, amiért megszabadult tőle is, ahogy a munkahelytől és a kollégáktól, akiket szintén név szerint írt a listára. Aprólékos gonddal vetette papírra a munkahelyi körülményeket, a napi általános és az időszakos sérelmeket, az utálatos tárgyakat. Vibráló monitorok, élettelen, rideg irattartók, a nyomtatók festékszaga; aztán ott van a kollégák arcát görcsbe rántó feszített tempó, a homlokokra barázdákat mélyítő teljesítés kényszere. Mindezeken túl a csendes-aljas, halálos örvénybe húzó küzdelmek a cég jeges vadvizének felszíne alatt.
– Bálint, maga arra is képtelen, hogy a projekt egy ilyen kézenfekvő problémáját megoldja! – füstöltek a főnökasszony szavai a hétfő reggeli értekezleten, és az asztalfőről szabályosan elé hajította a projekthez tartozó dossziét.
Rohadj meg, dőlt most hátra a széken, amerikaiasan tágas házának nappalijában, és egy hosszú, mély lélegzettel távozott belőle a felidézett jelenet miatt támadt szorongás.
Tiszta lappal kell indítani.
Felírta a listára a szomszédokat, a boltost, a postást, a banki ügyinté­zőjét, hogy őket is elengedve a lehető legjobban sikerüljön a megszabadulás a múlttól, mert neki mindenképpen tovább kell most már lépni, hiszen kereken ötvenéves. Ebben a korban már többek között célszerű volna megvilágosodni. De ahhoz még azért sokat kell letenni az asztalra. Azaz írni serényen a listát a füzetbe, hogy ezáltal fellazuljanak élete mások és beláthatóan persze saját maga által is agyonszűkített keretei.
Számba vette eddigi, most egészen szánalmasnak ható magas igényeit. A sok-sok jól szabott öltöny, vacsorák drága éttermekben, terepjáró, laptop, telefon, elektromos kapunyitó, kuncogott meghasonlottan, teniszbérlet, jakuzzi, selyemfüggöny, körmölte sebesen, hogy el ne felejtse a múlt kacatjait, a végtelen függőségek gyarló névsorát, amiket ezután nélkülözni fog az „újraépítkezés” során.
Felemelte a fejét a füzetből, körülnézett, úgy szemlélte a drága és felesleges dolgokat, mintha nem volna már semmi köze hozzájuk. Micsoda elképesztő pazarlás történt itt évekig. Belemart a szívébe ideje elvesztegetésének kínzó érzése.
Megszabadulni, suttogta, és erőltette az agyát, hogy a kacatokon túl elérjen a dolgok lényegéig, és megnevezve őket fel tudja venni ezeket mint legfontosabbakat a listára.
Birtoklási vágy. Kapzsiság. Tulajdonképpen ide írhatná az összes fő­bűnt. Hét van? Vagy mennyi is? De ha az ember nem hagy nekik levegőt, bizonyára megfulladnak.
Körülnézett a házban, miről lehetne még lemondani. Sebesen folytatta az írást.
Na és maga a ház? Szinte megijedt, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.
Igen, a ház.
Eladott egytől egyig mindent. Az autót, a laptopot, a bútorokat, a függönyt, és a házat is.
Hirtelen rengeteg pénze lett. A pénzt is felírta a füzetbe. Ezzel most mi legyen? Ha odaadja valakinek, rosszra sarkall, birtoklásra és kapzsiságra ösztönöz másokat, ha elkölti tárgyakra, nőkre, ugyanott lesz, ahol eddig volt.
Elutazom – csillant fel a szeme. Elkezdte tervezgetni, hová menjen: Hawaii, Mauritius, Kanári-szigetek, bárhová, hiszen most aztán megteheti, nincs senkije és semmije, nincs kötöttség, szabad, mint a madár. Azért kell majd az útra néhány cucc. Bőröndnyi holmi. Egy pár jó cipő, rövid gatya és hasonlók.
De lelkesedése egyik pillanatról a másikra alábbhagyott: hiszen nem is szeret utazni. Sosem szeretett. Részben ezért is hagyta el az asszony, mert vele sosem lehetett kimozdulni. És valójában most sincs kedve utazgatni. Az ember ilyen dolgokban nem változik.
Sokáig töprengett, hogy akkor mi legyen.
Olvasgatta a füzet végtelen listáját, hátha eszébe jut még valami. De semmi. Így a legutolsó szó a pénz maradt. Ezzel meg nem tud mit kezdeni? Hihetetlen. Milyen idétlen befejezés. Mintha ez volna a dolgok alapja. Az utolsó dolog, ami megmarad, amikor már semmi sincs. Ekkora állatságot, vágta a sarokba a füzetet ingerülten. Lehet, hogy a pénz örök, a pénzt nem lehet megfojtani? Lehet, hogy igaza van a gennyes kapitalistáknak?! Akkor most mi a büdös franc legyen?
Csapkodott, káromkodott az üres lakás közepén, amit legkésőbb holnap délig el kell hagynia, miután átadta a kulcsokat az új tulajdonosának. Belenézett a függöny nélküli, csupasz ablaküvegen át a napba. Igen, bólintott, világos, a pénz semmiképp nem lehet az utolsó. Mert akkor azok győz­nek: a versengők. A kapitalisták, a főnökasszony meg a szorongató világ.
Felvette a füzetet a földről, nézegette, újra és újra átlapozta. Egy idő után összefolytak a szavak, a betűk a szeme előtt. Zsibbadtság öntötte el, ami nem volt éppen kellemetlen, csak idegennek hatott. Tudta, ez most a megvilágosodás pillanata, ennek ellenére nem érzett semmiféle pátoszt, de a felismerés okozta örömet sem. Valahogy olyan egyszerű és átlátható lett hirtelen minden.
Enyhén megremegett a toll a kezében, amikor a pénz után megformálta a ténylegesen utolsó dolog első betűjét, aztán, ugyan kissé elgyengült ujjakkal, de azért egyre bátrabban kanyarította a betűket, amelyek valóban az utolsó dolgot jelölték, ami után már nem jön, nem jöhet semmi, csakis a várva várt megszabadulás. Most kivételesen kiírta a teljes nevét, pedig utálta a Kázmért, csak a Bálint keresztnevet használta gyerekkora óta, de ezekben a pillanatokban nem lehetett eltagadni a másikat sem, hiszen az is ő volt, hozzá tartozott, ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Nyomtatott betűvel írta le először, majd odafirkantotta az aláírását, és tett egy erőtel­jes, lapokba fúródó pontot.
Letette a tollat. Néhány másodpercre behunyta a szemét, arra figyelt, hogy laza legyen a teste. Aztán nekiállt keresgélni az üres lakásban a maradék holmijai között. Széttúrta a nejlonzacskónyi megmaradt ruháit, nyitogatta a konyha fiókjait, a fürdőszobai tükrös szekrénykében kotorászott, felrohant a padlásra, le a garázsba, kiszaladt a kertbe, majd dühödten toporzékolt a nappali függönytelen fényárjában.
Egy nyomorult kötél vagy legalább egy kés sincs ebben a kurva házban!





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sárfi N. Adrienn


A szerzőtől még

   Herculaneum
   Fehér


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.