Vers, próza / Az utolsó sátorozás

Váradi Nagy Pál
Az utolsó sátorozás

[2012. december]





Sátorozás, pont, mint a többi. Olyan a mi világunk, amelyben már nem érnek meglepetések. Néhány fizikus csiszolgatja még a részecskékre vonatkozó elképzeléseinket, de a lényeget már tudjuk.
A tanár úr elöl gyalogolt a diákjaival, a csomagokkal megrakott terepjárót gyógyszerész felesége vezette. A gyerekek mobiljait az egyezség szerint egy zacskóba gyűj­tötték, hisz a tábor a közösségről szól, nem az internetről. Tikkasztó volt a délelőtt, és a tizenévesekben csak az tartotta a lelket, hogy a következő tisztáson letáboroznak. Igaz, a sokadik tisztáson is túl volt az a bizonyos első tisztás, de a táborba eleve csak azok iratkoztak fel, akik szerették a tanár urat. A GPS tette a dolgát, és kora délutánig alig volt zokszó, amikor végre megérkeztek a műholdas felvételen kiszemelt tisztásra, nem messze a pataktól.
Ifjaim, szólalt meg a férfi, és a hegyoromra mutatott: jó lesz sietni a sátorveréssel, mert esőre áll. Rövidesen zuhogni kezdett, a fiúk kikapták a lányok kezéből a tartozékokat, és egykettőre formát nyert négy sátor. Ásták mögéjük a vízelvezető árkokat, és az ikrek, a két tizenhat éves suhanc tűnt fel a tanár úrnak, hogy milyen ügyesen megfogják a munka végét. Nem gondolta volna róluk. Vakáció előtt betört a szertár ablaka, és az esetnek nem akaródzott gazdája akadni – akkor döntötte el, hogy kezelésbe veszi a két jómadarat.
Kedvesének is jutott tennivaló. Az egyik srác addig ügyeskedett, míg belegabalyodott valami szederindába, és szeszelték a karját-lábát. Most legalább megtanulta, hogy a képernyőn lévővel ellentétben a valódi tövis fáj.
Szürkült, mire megcsendesedett az eső és újra megmozdult a tábor. A gyerekek egy része nyársért indult, főleg a lányok a zöldség szeleteléséhez láttak hozzá. A tanár úr még bőven a digitális kor előtt nőtt fel, és szerette ezeket a vadtáborokat, az erős hegyi levegőt, a csendet, a szalonna ízét, és talán a diákjaira is ragad valami ebből a szeretetből – ezzel a gondolattal ölelte meg a feleségét, és a világ tökéletes lett néhány pillanatra.
A tábortűz meggyújtása trükkösnek ígérkezett. Minden fa vizes volt, a tűzhely lucsokban állt. A tanár úr papírt gyűrt, rácsosan helyezett gallyakból töröktüzet rakott, de a papír elfüstölt, tűz mégsem lett. A felesége egy ügyes mozdulattal a zsebébe csúsztatta a tűzgyújtásra szánt vegyszeres üvegcsét, mire a férfi morgott egyet, hogy azt úgy nem. Egy öles fenyőhöz lépett, és vadászkésével vájni kezdte a kérgét, amíg gyantára bukkant. Az ikreknek felcsillant a szeme (nem mint az iskolában), ők is vájni kezdték a gyantát, és kenegették vele a lucskos gallyakat. Fél doboz gyufa is ráment. Feltűnt egy-egy csillag a sötétedő égen.
Míg sült a szalonna, a tanár úr a kés hegyét, a fenyőgyantát szagolgatta. Egy történetet juttatott eszébe, még a saját gyermekkorából, amikor egy felhőszakadás nyomán megcsúszott a domboldal, és a sátrak felét elvitte a patak. Közben szülők telefonáltak a városból, hogy ott ítéletidő tombol, a gyerekek jól vannak-e. Szóval kiöntött a patak, és a sátrak felét, és ugye akkoriban még nem volt mobiltelefon. Egyik osztálytársa egy szál gatyában és bicskával a kezében pattant elő a sátrából – szóval jó vége volt a dolognak.
Egy kajla mosollyal vette tudomásul az elmaradt közönségsikert, és hogy csináljon valamit, jól megrakta a tüzet, amit aztán a fiúkra bízott. A parázs szélére tett egy csupor vizet, és a felesége mellé húzódott. A füléhez hajolt, mintha mondana is valamit, bár csak dörgölőzött. Tizenheten ülték körül a tüzet. Az egymás mellett ülők csendben beszélgettek, hosszú volt a nap.
Talán egy kicsit el is bóbiskolt, mert a szalonnás tányérok időközben a terepjáró csomagterébe vándoroltak. Erős szél támadt, erre ocsúdott fel. Egy viharos lökés méteresre fújta a lángokat, mind felugrottak a rönkökről, szerencsére nem ért el senkit. A sátrakat szinte a földig lapította, hallatszott, amint töredeztek a pálcák. Az ikrek – biztosan egy régi történetéből emlékeztek – lapátért pattantak, és azonnal földet hánytak a tűzre. Kettőt dörrent, és már zuhogott is. Némi fejetlenség után, ki kevésbé, ki jobban elázva bebújt a sátrába. Nem mondtad a kullancsmustrát – kuncogott a nő a korai takarodón.
A csattanásból és az öblös robajból ítélve a közelben valahol lecsaphatott a villám. Az egyik sátorból azonnal a tanárékhoz futottak, hogy félnek, rájuk dől egy fa, ugye alhatnak a terepjáróban.
A tűzhelynél találta a hajnal a tanár urat. Egy zacskót tett a rönkre, azon üldögélt, miután körbejárta a tábort, és látta, hogy senkinek sem esett baja. Hallgatta a megduzzadt patakot, ilyenkor fatörzseket is el tud ám vinni, és nézte a kelet felől mind jobban derengő eget. Órájára pillantott, kocogtatta, majd vont egyet a vállán. Aztán a völgyben feljebb, jóval feljebb arra lett figyelmes, mintha a ködhöz füst is keveredne. Egy tuskó kapott lángra, vagy lezuhant volna valami? Elő­jött a felesége is, leült mellé a zacskóra. Átölelte, arcát a fülénél a hajába fúrta, szuszogott. Ilyenkor úgy helyezkedik, hogy fél szemével kilásson, nagyokat pislog, gondolkodik, és nemsokára meg fog szólalni. Lassan fel kellene hívni a szülőket, hogy minden rendben. A tanár úr mozdulatlan maradt, végül kibökte: megállt az órám, és szeme sarkából még egyszer a mutatókra sandított. Aztán hallgattak.
Maholnap nővé cseperedő lányok bújtak elő a sátorból, halkan jó reggelt. Pisilni. Nem messzire, oda. A felnőttek bólintottak. Erős volt a hajnali levegő, és minden csuromvíz volt esőtől, ködtől.
A férfi a csupra fülét nézte komoran, amint az kikandikált a göröngyök alól. Azt bizony behányták földdel az este. Állával odabökött, hogy kedvese is nézze meg. Nem múlik el tábor humor nélkül – ekkor hasított beléjük a lányok sikítása. A tanár úr szíján megmozdult a vadászkés. Felállt szétnézni, a lányok rohantak vissza, egyikük megbotlott, négykézláb iparkodott, hányt, a másik sikított, futott és sikított. Emezt felesége ragadta magához, a férfi pedig súlyos léptekkel indult meg a földön vonaglóért. Vigyori, itt-ott fogkrémmel dekorált arcok bújtak ki a sátrakból, aztán ráéreztek, hogy komoly a helyzet. A tanár úr, keze a kés markolatán, nézett jobbra, nézett balra, valamit látott, aztán felnyalábolta a földről a lányt, és ugyanolyan súlyos léptekkel vitte vissza a többiekhez. A tűzhely köré sereglettek, mire rájuk parancsolt, hogy senki sem mozdul a tábor területéről. Megölelte a feleségét, súgott neki valamit, aztán indult vissza a vízhez, ahol a valamit látta. Próbálták hívni a rendőrséget.
Egyfajta munkásköpeny lehetett, olyan régi kék, olajos, benne az egyfajta munkással.
Meglehetősen kényelmetlen testhelyzetben feküdt, nyitott szemmel, fél lábát mosta a víz, a cipőt már elvitte róla. Forgatta a fejét, mert a víz csobogásától nem hallotta az erdő neszeit. Méregette, kell-e tartania ettől a munkástól. Nagydarab szőke férfi, itt-ott megégve, mintha az égből pottyant volna az erdőbe. Feljebb a völgyben mégiscsak lezuhanhatott valami. A telefonja nem akart bekapcsolni. Közelebb lépett, megnézte, van-e az idegennek pulzusa. Nyugtázta, bólogatott. Elengedte a kését. Mély levegőt vett, és a köpeny zsebeibe nyúlt, hátha lesz nála valami irat. Fekete-fehér fényképes, cirill betűs igazolványt talált, rajta pecsét, amiből annyit kibetűzött, hogy ez a Nyikoláj masiniszta volt. Nézte a dátumot és az ország nevének rövidítését a pecséten. Rossz viccnek vélné, ha nem nyomatékosítaná a hulla.
Baleset történt, summázta, mikor visszaért a gyerekek közé. Az a nagy csattanás az éjszaka nem villámcsapás volt, hanem valami nyilván lezuhant arrafelé a völgyben. Elmegyek, megnézem, hátha valaki segítségre szorul. Mindenki haza akart telefonálni, kikérte a mobilját, és nyűgölődés támadt, mert nem működött egyik sem. A tanár úr a kedvese szemébe nézett. Nyilván a viharban tönkrement az átjátszó torony. Majd amikor lemegyünk az autóval a faluba, hazaszólunk. Nem lesz semmi baj. Az ikrek mozgolódni kezdtek, hogy a tanár úrral akarnak menni a felfedezőútra. A férfi végigmérte a két suhancot.
Kedvesére bízta a táborlakókat, és az ikrekkel elindult felfelé a völgyben, amerre hajnalban mintha füst mutatkozott volna. Ideje, hogy benőjön a fejetek lágya, dörmögte az ikreknek, és valamelyes kerülővel a hulla mellett vezette őket. Ezután úgy egy órányit gyalogoltak szótlanul a parton, a mart alatt, néha a köveken ugrálva. Aztán az egyik kölyök megszólalt: az adótoronytól még bekapcsolnának, legfeljebb nem volna térerő. A tanár úr sóhajtott, nem nézett rá. Sem a fényképe­zőgépek, sem a mobilok, sem a GPS; még a karórám is megállt. Lesznek még hullák? – kérdezte a másik. Nem tudom. Menjünk tovább, lássuk, mi történt itt az éjjel.
Csendben voltak, a fákon mókusok kergetőztek. A tanár úr egyszer megálljt intett, és néhány másodpercig szembenéztek az őzzel, hogy aztán elinaljon. Nehéz égett szag érződött, és néhány kőhajításnyira letarolt fákra lettek figyelmesek. Követték az irányát.
Fiúk, ez veszélyes lehet, maradjunk a fák között. Kerülgették a cserjéket, bokrokat, próbálták értelmezni a látottakat. Egymásra torlódott vasúti kocsik kezdtek kibontakozni, egy egész szerelvény. Itt-ott síndarabok csillantak, mindenféle vasak, elöl pedig még füstölt valami a teljesen kiégett mozdony roncsai között. A fiúk lázba jöttek, hogy hogyan került egy tehervonat az erdő közepére, és megrohanták a roncsot. A tanár úr a vagonok oldalát nézegette, a dróthálóval védett tábláról szedegette a papírfecniket. Rakományjegyzéknek tűntek. Egyetlen szót be­tűzött ki, Припять és a dátumot: 1986 áprilisa. Egy papírt zsebre tett. Maga mellé trombitálta az ikreket, rájuk parancsolt, hogy semmit, de semmit sem hozhatnak magukkal, még egy kavicsot sem, és visszafelé indultak.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.