Vers, próza / Az utolsó trolihajtó

Váradi Nagy Pál
Az utolsó trolihajtó

[Látó, 2010. január]




A homlokomra ezt a sebet még trolihajtóként szereztem, a birodalomban. Piszkosul hideg volt azon a hajnalon, mert akkoriban még voltak telek, és minden tagom meggémberedett. Szerencsére a csacsik már jól tudták az utat meg a megállókat, nem nagyon kellett irányítanom őket, és gubbaszthattam. Csak sajnos a jelzőlámpákat is megtanulták, úgyhogy a megtrappolt sárgán mégsem mertek átmenni, talán mert a gyalogosok mocorogni kezdtek a zebra két oldalán. Hirtelen álltak meg, hogy a troli alaposan fenékbe billentette őket, engem meg a kényszerű fék úgy meglepett, hogy a járdán tértem magamhoz, ezzel a sebbel a homlokomon, négy törött bordával körítve.
Kaptam három szabadnapot lábadozni. Nem henyélésre kitalált portéka volt a trolihajtó, ha éltünk, hajtanunk kellett, szóval nagy luxus volt ez a három nap. Különben gyakori volt a baleset, és sokszor nem mentő, hanem egyenesen kukásautó jött a helyszínre. És hozták a váltást is. Mondjuk, az egész azzal kezdődött, hogy takarékossági okokból a birodalom lekapcsoltatta a felsővezetékből az áramot, amin persze a tömegközlekedés nem akadhatott fenn. Tanakodtunk, mit lehessen csinálni, és végül csacsikat fogtunk a trolik elé, mi pedig a volán mögül a busz tetejére költöztünk, a gyeplőhöz. Ha meleg volt, a nap szedett sok áldozatot. Napszúrás, a hajtó megszédült, leesett, sokszor tulajdon trolija alá került, máskor felnyársalódott egy oszlopra, vagy nemes egyszerűséggel kitörte a nyakát az aszfalton. Mesélnek két esetet, amikor a hajtók, amíg a végmegállóban várták, hogy kifordulhassanak, megolvadtak volna. Úgy mondják, végigfolytak a szélvédőn, és dolog volt lesikálni utánuk a csupa mázga üveget. Telente az úr a hideg volt. A csacsi, szerencsétlen, az húzott, mozgott, de a hajtó ült fenn magának, és tétlenségében nemegyszer csonttá merevedett, hogy csákánnyal kellett felverni. Mások leestek és szilánkokra törtek. Nekem szerencsém volt a gyalogosokkal, kifogtak, de van, akit a fedetlen kanálisok mentettek meg. A fedőket ugyanis akkoriban is szorgosan lopkodták, mesélik, hogy a Linnai Vízművek felirat több száz peták bónuszt jelentett a piacon.
Szóval így eshetett, illetve estem, hogy lett három teljes napom a szép kis ulicámban. Orvos nagy ritkán, kukásautó annál gyakrabban járt ki oda. Az elején macskaköves, befelé egyre sárosabb zsákutca volt, birodalom előtti rozzant kis vityillókkal. Tűrhető házikók, takaros ulica lehetett még a meseszép időkben; nehezen fűthető szobakonyhák, rongyokkal foldott ablakok – horpadt mellű penész lett mára. Zömében rosszul fizetett melósok, lepukkant maradékok lakták, és már egész messziről érződött az az érdekesen savanykás, orrba kunkorodó szag. Elég kedvetlenül vánszorogtam hát hazafelé. Frissen stoppolt homlokom a hideg dacára is nedvedzett még kicsit, csurgott a szemembe, és amíg hunyorogva zsebkendőért piszmogtam, hát megbotlottam a kosárban, és kiterültem a jeges járdán. Igen, abban a kosárban botlottam meg.
A szomszédok szegénykosárnak vagy terülj-terülj-asztalkának mondták. Jóval azelőtt megvolt már a kosár hagyománya, hogy én odakerültem volna. Hallomásból, amit tudok. Úgy beszélték, hogy mióta a birodalom, a kosár minden este megjelent azon a helyen, megrakva eleséggel. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Néhány tojás, egy friss vekni, túró vagy sajt, retek, paradicsom, alma, aminek éppen szezonja volt, telente valami befőtt vagy lekvár, ünnepnapokon egy szál kolbász vagy tenyérnyi szalonna, olykor még darabka sonka is. Amíg még mindenki odavolt, senki sem tudja, honnan, de előkerült a kosár, aztán elkezdtek hazaszállingózni az emberek, és ott találták megrakottan. Végül is az vitte be a terülj-terülj-asztalkát, aki a legjobban rászorult, és ezen sosem civódtak, mert olyan a derék maradék. Hajnalban, munkába menet a kosarat üresen visszatették oda, ahonnan felvették, és amikor mindenki elment dolgára, a kosárral történt, ami történt estig. Nyögtem még párat a földön, aztán elhatároztam, hogy ha már volt rá három napom, kilesem azt a kosarat.
Mintha nyugdíjat várnék, könyököltem az ablakban. Szopogattam a törött bordák érzését, köphetnékem volt. Néztem a kosarat, hogy ki nyúl hozzá, netán lába kél-e, és úgy slisszol-e el utántöltésért. Egy árva lélek sem járt az utcában. Apraja iskolában, nagyja melóban, az egerek a jobb házaknál, a macskák egerészni, a kutyákat meg lelte az isten hidege, és nem mozdultak ki a vackukból. Pislogni is alig mertem, nehogy amíg csukva a szemem, felszívódjon a kosár. Aztán gondoltam egyet, lebuktam az ablakból, és a borotválkozó-tükrömmel lestem ki.
Volt egy nagy, aránylag magas, egykor bizonnyal fényes időket látott lakatlan ház az ulica legvégében, vagyis lakatlannak gondolta mindenki. Még az utca átlagához képest is romosnak számított, megroggyant kapu, mindenütt repedezett falak, egyik bedőlve, foghíjas, düledező tetőzet, hogy manapság ilyen házakkal nyugati közönségnek forgatnak filmeket.
Megjelent a tükörben, a kosár mellett egy babonás kandúr, szamicskolta a kosár fülét, és nagyon enyelgett hozzá. Fekete macska volt, ahogy azt elvárja az ember egy babonás kandúrtól, kicsit torzonborz és félszemű, talán csorba fogú is. Öreg jószág volt, az biztos, talán még a birodalom előtti időkből. A nagy figyelemtől megint nedvedzeni kezdett a homlokom, elfordultam törölgetni, és csak akkor kaptam fel megint a fejem, mikor egy, a csendben erősnek ható csattanást hallottam. Forgattam a periszkópomat, és az állam majd leesett, amikor az utca végi ház felől a kosár irányába szökdécselő kislány bekerült a látómezőmbe. Vakítópiros ruhájú, aranyhajú angyalka, csak éppen nem énekelt. Megsimogatta a kandúrt, felvette a kosarat, és visszaszökdécselt az utca végi házhoz, a kandúr előtte lépdelt, és csapódott utánuk a kapuajtó. Hűlt meg a vérem, hisz az a ház lakatlan volt – úgy tudtuk –, az utolsó lakóját, a házsártos öregasszonyt, aki (úgy mondják) mindenről mindig mindent tudott, mintha röntgenszeme lett volna, bőven a hatalomváltás előtt temették, erre mindenki emlékezett. És akkor a kislány. De ez nem minden. Megint nyílt a kapuajtó, ezúttal komótosan, és egy vénséges vén, erősen hajlott anyóka botorkált elő, hogy az orrát a földön tolta. És valamit a rokolyájába szedegetett a földről. Nem láttam a tükörben, hogy mit, csak hogy az iménti kislány lábnyomán járt. Hát egy óvatlan pillanatában felbukkantam, és újból meghűlt a vérem. A hóban a kislány taposta nyomokból valutát szedett fel. Nem akármilyet, erősvalutát, nagy címletekben. Visszabújtam, de zajt is csaptam, és a vénség megneszelt. Legendás röngtenszemével pásztázhatta végig a házakat, mert egy pillanatra a szoba szemközti falán felvillanni láttam a csontvázam képét. De kis idő múlva csapódott a kapujuk. Talán nem vett észre.
Ennek fele sem volt tréfa. Délutánra kiagyaltam, hogy feljelentem a kislányt öreganyóstól-mindenestől, mert az erősvaluta nem játék. És amúgy sem szerettem túlságosan ezt a nyakas maradék népséget. Bementem a rendőrségre, elmondtam, mit láttam, és kiröhögtek. Csak azért nem vertek meg, mert látták, milyen állapotban voltam, és a trolihajtó nem pazarolni való portéka volt.
Sötétedés előtt megint lesben álltam. A kislány előszökellt a tiszta vászonnal letakart teli kosárral. Pont, ahogy vártam. Közben lépte a bankjegyeket. Leért a talpa a puszta földre, és amikor felemelte, ott maradt a ropogós erősvaluta. Miután újra eltűnt a lakatlan ház kapujában, hallatszott, a kislány angyalian felkacagott. Az anyóka megint előbotorkált, szedte felfele a pénzt, és csukta a kaput. Ugyanabban a pillanatban, egy féllel sem hamarabb, mintha varázsütésre, elkezdtek tömegével jönni az emberek a munkából, a keményebb kötésű macskák a szomszédos utcákból, a megmaradt egerek a jobb házak kamráiból, a gyerekek az esti iskolából. Egyik apuka, három gyereke követte, felkapta a kosarat, bólintott a szomszédoknak, többek vállon veregették, és hazamentek. Ezzel be is sötétedett.
Mi tagadás, féltem aludni. Tartottam attól, hogy az anyóka röntgenszeme csalhatatlan, és az éjszaka folyamán elővesz. Vagy a kandúr. Meg aztán a rendőrség is kiröhögött. Éjfél felé kopogtattak is. Összerezzentem, hogy az öregasszony az. Vagy rosszabb, a kislány. Még rosszabb volt. Két ügynök volt, hosszú kabátban. Az dolog miatt jöttek, kivizsgálni azt. Adtak előlegbe három csomag bagót, pár kajajegyet, a kényelmetlenségekért, és ha valóban van kislány meg erősvaluta, mondták, akkor itt hagyják nekem a többit is, és a fogas alá tettek egy szatyrot. Ha nincs kislány meg erősvaluta, akkor viszont bajban vagyok. Mondták. Amíg egyikük kifelé figyelt, a másikkal fogalmazni kezdtük az első jelentést.
Hajnalodott. Apraja iskolába indult, nagyja melóba, az egerek a jobb házak kamrái felé, a macskák meg egerészni. A kutyák még nem mutatkoztak. Az apuka ment utolsóként, letette a kosarat a helyére, és megállt egy pillanatra. Szétnézett, szerette volna valakinek megköszönni, aztán elment ő is. Ezek ketten meg a sötétítőre vágott lyukakon át leselkedtek, egyik fényképezett mindent, ami mozgott az ulicában, a másik jegyzetelt. Bajusz alól került a jegyzetfüzetbe, hogy elég hitvány az a babonás kandúr, de stimmel azzal, amit a rendőrségen jelentettem. Ha már adták, rágyújtottam. Hallatszott a kapu. Szökdelő, piros ruhás kislány, nem énekel, ez is stimmel. Kellene szerezni abból a pénzből, amit odalép a földre, hogy tényleg erősvaluta-e, nem hamis-e. Hajlott hátú anyóka, szedegeti felfele az odalépett bankókat, ez is stimmel. Délig még nálam maradtak, ferdén nézegettek, íratták velem alá a papírjaikat, aztán diszkréten távoztak.
Nem lepett meg, ami este történt. Sötétedés előtt előkerült a babonás kandúr, szamicskolt az utcán, ahogy előtte. Csapódott a kapu, és előszökdécselt a kislány a kosárral, ahogy előtte. Mikor letette volna, fekete autóval odahúztak melléje, kosarastól belökték a hátsó ülésre, és elhajtottak. A babonás kandúr fel-alá rohangálni kezdett utcahosszában, és kegyetlenül nyávogott. Egy másik fekete autó befarolt az ulica végéig, kidobtak valamit a házra, és az kigyulladt. Padlógázzal távoztak, a ház leégett, és a macska sem hallatott magáról. És itt hibáztam: kimentem az utcára.
Megtaláltam a fagyott kerékvágásban a babonás kandúr maradványait. Nem elhallgatott tehát, hanem elhallgattatták. És jöttek haza a népek, és ott találtak engem, a még füstölgő romokat, és látták, hogy nincs kosár. Dohogtak az emberek, nem tudták, hogy mi van, de engem megnéztek. Jobbnak láttam nem megvárni a hajnalt.
Sokan tagadják, hogy volt kislány meg öreganyó meg kosár. De az tény, habár csak sokára hallottam, hogy az eset után pár nappal felkapcsolták az áramot a felsővezetékekben, és a trolihajtók visszaülhettek sofőrnek a volán mögé. Azt is hallottam, hogy jól tettem, hogy időben eljöttem.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


A szerzőtől még

   Lacrima Linnae


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.