Klikkrec / Bölcsődal Belzebubról. Edna O'Brien Kis piros székek c. könyvéről

Amik Annamária - György Andrea
Bölcsődal Belzebubról. Edna O'Brien Kis piros székek c. könyvéről[Látó, 2019. február]



EDNA O’BRIEN: KIS PIROS SZÉKEK. FORDÍTOTTA
LUKÁCS LAURA. PARK KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 2018.


GyA: Napjaink fiktív írországi kisvárosában játszódik a történet, ahol buja a vegetáció, a folyók gyors folyásúak, az emberek pedig lassú észjárásúak, és ahol nem történik semmi. A konfliktus, az epikus hagyományoknak megfelelően, egy titokzatos idegen megjelenésével bontakozik ki, akinek már a megjelenése is színpadias: hosszú, fekete kabátot, napszemüveget, fehér kesztyűt visel. A magát Dr. Vladimir Dragánnak nevező férfi névjegykártyája alapján természetgyógyász és szexuálterapeuta, aki hosszú, ősz hajával és szakállával szent embernek hat ugyan, ám a szöveg szinte az első mondattól kezdve sejteti, hogy valójában nem más, mint maga a Gonosz. Így, amikor az egyik szereplő profetikusan Raszputyinhoz hasonlítja, akkor az olvasó már érzi, hogy találó a kép, bár semmi olyan esemény nem történt még, ami ezt alátámasztaná, a doktor még nem forgatta fel a kisváros közösségét.
AA: Karizmatikus, különleges egyéniség, jó emberismerő, rátapint mások gyenge pontjára, dicsér, dorgál, lenyűgöz, kinél mi válik be. Minden találkozás a hódításával, a sikerével zárul.
GyA: Cseppet sem átlagos, ezért ütköztem meg, amikor egy könyvis­mertetőben Hannah Arendt-féle gonosz banalitását hozták összefüggésbe vele.
AA: Az elején értelmesnek tűnik, de a történet vége felé, ahogy a perspektíva szűk vonzáskörén kívülre, az igazságszolgáltatáséba kerül, úgy alakul át banális bolonddá. A per alatt láthatóvá válik, hogy eszement. Akárcsak a náci ideológus, Rosenberg, Yalom ábrázolásában.
GyA: Vlad doktor karaktere Radovan Karadžicra, a volt boszniai szerb elnökre utal, aki a háború alatt elrendelte az etnikai tisztogatásokat. Edna O’Brien az ő bujkálásának és elfogásának a fiktív történetét írta meg. A Gonosz ábrázolásában Krasznahorkai és Sándor Iván utolérhetetlenek. Úgy érzem, hogy Edna O’Brien csupán csacsog róla.
AA: Noha a regényben a gonosz mechanizmusainak ábrázolása igencsak atóniásra sikeredett, azért volt egy-két hátborzongatóan hatásos fogása az írónőnek. Például amikor a hotelban azt mondja Vlad Fidelmának: „Kezdjük hát a kenyérrel és a borral”, egyértelmű az utalás az eucharisztiára. Azonban itt a gonosz testével való egyesülés valósul meg.
GyA: A szerző folyamatosan, többnyire fejezetenként váltogatja az el­beszélői nézőpontokat. Az egyes szám harmadik személyű korlátozottan mindentudó narrátor váltakozik a szintén harmadik személyű, de valamelyik szereplő tudásával rendelkező vagy éppen az egyes szám első személyű narrátorral. Nagyon poétikus és megrázó például a doktor álmában megje­lenő barátjának a monológja Szarajevó ostromáról, majd a srebrenicai etnikai tisztogatásról, a négy napon és négy éjszakán át tartó „véres tivornyáról”.
AA: Az álom-jelenet fontosságát abban látom, hogy a doki kimondja önmaga felett az ítéletet: „minden rossz tett elnyeri kozmikus büntetését”. A váltott nézőpont technikája a regényben mesterkélt, nem gazdagítja a történetet. Csupán a tagolásában érzékeltem hatásosan kivitelezett írói szándékot: a leghosszabb a tragédiát kiváltó események és azok helyszínének a bemutatása. Ezt követi arányaiban az új, londoni életéről szóló rész.
GyA: Az elbeszélői szólamok váltogatásának a játéka izgalmas szöveget hozhatott volna létre, az eredményt azonban inkább zavaróan töredezettnek érzékeltem.
AA: Minden, amit bemutat, villanásszerű, a történet lineáris, de nem folytonos. Ezt terheli a témák túlontúl ambiciózus gazdagsága: bevándorlás, menekültkérdés, beilleszkedés, az ír természet, a házasságtörés, a kisközösség dinamikája, a történelem borzalmai. Novellafüzérként jobb, mint regényként.
GyA: Olvasási stratégia dönti el a műfaji besorolást, ahhoz azonban túl kompakt a regény, hogy novellafüzérként olvassuk. De novellaként is megállná a helyét például az a sziporkázó humorú fejezet, amely a helyi (és a mindenkori) olvasóklub paródiája, az ennek megfelelő bohózatba illő eseményekkel.
AA: Az intertextualitás gazdagon átszövi a regényt, de a számos idézetet, verset nem találtam relevánsnak. Az olvasóklubos jelenet viszont fantasztikus volt! A humorán túl a Vergiliusból vett Dido-idézet igazi metafikciós húzás is, hiszen tökéletesen leírja Fidelma epekedését. Aki, amint a neve is mutatja, nagyon hiszékeny. De akkor is indokolatlannak tűnik, hogy beül három gyanús, ismeretlen férfival az autóba.
GyA: Hacsak nem úgy fogjuk fel Fidelmának ezt az irracionális döntését, mint büntetése elfogadását. Bűnhődni akar, és a szerbekben jogos büntetésének a végrehajtóit látja, ezért ül be velük az autóba, bár ösztönei azt ordítják, hogy meneküljön. És újra a tragikumnál vagyunk, ugye erről mindig én beszélek.
AA: Az én olvasatomban ennél kevésbé magasztos a szereplő. Fidelma nem reflektál önmagára, pedig első személyű megszólalásai ezt lehetővé tették volna. Nem azt bánja, hogy gyerekgyárnak használta a férfit, egy kis titokzatos romantikával megspékelve, hanem azt, hogy a másik múltja miatt nehéz helyzetbe került. A doki előéletének nincs köze Fidelma házasságtöréséhez, mivel ő nem egy tömeggyilkos ágyába bújt – ahogy a regény alapfelvetése sugallja –, hanem egy hús-vér férfiéba, akitől gyengédséget remélt. Bár döntése következményeit ő is megszenvedte, szinte groteszk, ahogy a hágai bíróságon ül olyan nők mellett, akik elveszítették a fiaikat, míg ő a háborús bűnöstől gyakorlatilag csak élvezeteket kapott.
GyA: Mégsem mellékes körülmény az, hogy Fidelmának egy pszichopata tömeggyilkos bűneinek a következményeit is hordoznia kell, például a menekült bosnyák nőnek a mérgező szavait, aki egyértelműen Vlad cinkosának tekinti. De így néznek rá a szerbek is, akik egy feszítővassal végzik el rajta a magzatelhajtást. Az erőszak annyira barbár, hogy azt gondoltam: Fidelma biztosan megőrül, ha túléli. De ez nagyon egyszerű lett volna. Ennél sokkal súlyosabb büntetést kap: életben marad. Kiszabadul a jómódú férje által felépített üvegbúrájából, és ő, aki egész életében szégyellte és cserbenhagyta szegény sorsú családját, ott találja magát a társadalom peremén élő menekültek között. „Olyan, mintha ki sem vették volna a feszítővasat”, mondja. A vezeklés egy egész életen át tart.
AA: Talán mégsem egy életen át. Fidelma szenvedése – ami emberi mércével talán túlzott volt az elkövetett bűnéhez képest – meghozza számára a Vladtól való érzelmi szabadulást.
GyA: Azon gondolkodom, hogy Fidelmában mégis van némi önreflexió. Például megfogalmazza azt, hogy a velünk megesett borzalmak kimondhatatlanok. Amint megosztja a támogató csoporttal a saját történetét, máris nagyon pontosan érzékeli, hogy az szükségszerűen torzult, valamiképpen hazuggá vált. Nem véletlenül néma az a bosnyák szereplő, aki egy megsemmisítő tábor túlélője.
AA: Történetének fontos eleme a kihűlőben lévő házassága mellett a gyermek iránti vágyakozása. Vlad megfogalmazza, talán önmaga mentegetése végett, az áligazságot: a férfi lelke mélyén éppúgy ott a gyilkolás ösztöne, ahogy a nőében a gyermek utáni vágy. Fidelma tényleg annyira belegabalyodik saját nyavalyájába, hogy nem veszi észre, mellette egy tömeggyilkos futkározik szabadon, akit az ágyába fogad?
GyA: Az igéző hangú doktor hol a prédikátor, hol az érzéki szerető, hol pedig a gyógyító szerepét játssza. Edna O’Brien nagyon hitelesen adja vissza a diktatúra nyelvét, és jellemzi általa a diktátort. Vlad irritálóan patetikusan beszél, közhelyeket puffogtat, az általad idézett mondathoz hasonlókat, mégsem gondolják hiteltelennek, mindenki bedől neki.
AA: Társadalomkritikát is megfogalmaz az írónő. Őshonosból Fidelma maga is menekült(féle) lett, amikor Londonba került. Talán ezért is fektetett a szerző nagy hangsúlyt a természetábrázolásra, a környező világ részleteire: csak ezek állandók. A díszlet. De a szerepek bármikor megfordulhatnak.
GyA: Vakok és süketek, naivak, bambák, nem tudom eldönteni, talán itt is társadalomkritika szólal meg, az elpuhult, ellustult, jólétbe süllyedt Nyugat-Európát ábrázolja a szerző, ahol már elfelejtették a háború gyötrelmeit. Annyira szépnek, nyugalmasnak ábrázolt a helyszín, hogy a borzalmas brutalitású magzatelhajtás jelenete teljesen váratlanul éri az olvasót, szinte lázálomnak tűnik, amint a Depeche Mode üvöltő zenéjére megtörténik az agresszió.
AA: A Piros kis székek utolsó fejezete ismerős a Boszorkánymagzatból. Atwood Shakespeare-átiratának a nyitójelenetében még az előadás alatt felmerült technikai hiba elemét is viszontlátjuk.
GyA: A színházterápia beleillik a sztoriba.
AA: Az áthallások kölcsönösek, például átveszi az Atwood A szolgálólányában hamis latinsággal szereplő híres mondatot: „ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek”.
GyA: A katarzis elmarad, úgy tűnik.
AA: A regény felteszi ugyan a számomra legrelevánsabb kérdést (nem érezte Fidelma, hogy valami nincs rendben az idegennel, akinek szerető­jévé lett?), és Fidelma mintha érezne némi felelősséget („azáltal, hogy vele voltam, cinkosa lettem a gaztettekben”). Ugyanakkor azt állapítja meg, hogy „erőszaknak csak erőszak vethet véget”. Megfertőzte a gyűlölet, ezzel kizárja a gyógyulás lehetőségét, marad a túlélés.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi




Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.