Vers, próza / Búcsú az angyalitól (Öt vers Dsida Jenőhöz)

Kovács András Ferenc
Búcsú az angyalitól (Öt vers Dsida Jenőhöz)



„Ó, nagy Urania gyermeke te!
Szent Helikon magasán lakozó,
búgj lakodalmi, tüzes dalokat,
és a sötét levegőbe röpíts,
rázz lobogó fenyüfáklyát!"

(Catullus – Dsida)




Hymenaios



Antik metrumokat telít,
S görget vénen a görbe gond:
Megszólítani hogy lehet
Bűbájt, éteri szellemet,
Ifjat, szépet idézni?


Vágyakban lakozót nehéz
Megnevezni, elillanót
Méltón hívni, ha lepkeként
Röppen, szóba időtlenül
Lelkes, légies árnya.


Elszáll – már örök ismerős,
Mint egy távoli, hű rokon:
Üdvözlégy Dsida, jó Jenő,
Légy szent, friss tünemény, derűs
Álom játszi halálban!



Bocsánat, égi költő…



Düböngő szívvel, könnyedén, humorral,
Hozzád illően illenék ma írnom
Művészi esszét, bölcs, finom tanulmányt,
Cifrán cukrozva bő citátumokkal,


Sok tarka-barka véleményt, utószót
Szép verseidhez, melyeket kötetbe
Tavaszra várón, tétlen válogattam.
Olvastalak, s a téli holtidőkben


Iramlásod csodás, varázslatos volt:
Ezerszer érzett, titkos, ismeretlen!
S megifjított, erőt adott megint
Veled lehetni, verseiddel élni,


De megbocsáss – lírádról bármit írni
Idétlen volna, hetyke vakmerőség,
S mit írhatnék, ha tán nem is tudok már
A költészetről semmit, semmit írni?


A földi lázas életáhítatból
Kibomló, fuldokoltató örömről
S az édesült, fölhabzó félelem
Tündökletéről inkább hallgatok.
Mélyebben, mint egy foghatatlan angyal.




Derűs, játékos éjben



Jótét lélek, alázatos poéta,
Testvér, pajkos eretnek és keresztény,
Franciskánusi misztikus, te pajzán
Gyermek, szent szeretet s remény bohóca –
Elrévedt, pirulós mosoly dereng át
Arcodon, s eleven határtalanság
Rezzen szét, ha te szólsz, a halk beszédből.
Boldog hajnalozásban élsz, merengőn
Nézdegélsz ki a menny repedt üvegjén,
Kávéházi barátok, új szeráfok
Köréből, s szeretőkkel évelődvén
Túlédes feketéket elkavargatsz –
Őrült sok cigaretta gyúl, parázslik,
Fölcsillagzik a füst, kereng a csillár,
S látod, hogy körül egyre több a vendég:
Bolygók habzanak űr sötét levében…
Ó, költő, könyörögj az Úrhoz értünk!



Elérhetetlen ének



Arcod mind ragyogóbb: fényteli, földi, más.
Nyíltabb, mint nagy egek tükre tavasz felé,
Sétatéri tavon hogyha sugár remeg,
S tékozló, rokokós, dús
Felhők futnak a rét füvén.


Díszes tájakon át jársz, csavarogsz, kutyás
Vándor, tűnt alakod fess, elegáns, vidám,
S lényed lágy lebegés, nagyheti látomás,
Megváltó, muzsikáló,
Víg legenda – magasba leng.


Isten tudja, miért lendület, áldozat,
S mért lesz mindig a vers adni tudás, öröm,
S mért kálvária is, mért Helikon hegyén
Túli várakozás, mért
Nagycsütörtöki tört magány?


Egy mértékre szabott, gyors, közönyös világ,
Szatmár gyönge, naiv gyermeke, szép neked?
Egy hibátlan, igaz, szebb, gyönyörűbb ütem
Könnyűsége – egy angyal
Sóhajtása hová sodor?


Unt, romlékony anyag, lelki kacat, csiszolt
Apróság, csupa szó, s mégis a tiszta lét
Borzongása – a vers mozgat a fény felé,
Formát ad, s maradandón
Pörget minden örök fohászt.



Kantikum alkonyi fényben



Köztes árnyakkal nyüzsög ős magasság!
Arcod áramlik mezején a mélynek,
Fák suhognak túl – fiatal maradtál,
Mint a felejtés.


Agg acsargások soha föl nem érnek,
Friss öcsénk, elszállsz örökifjan ismét!
Szellemes, boldog lakomákra hívnak –
Nem köt öregség.


Fénnyel omlós menny kenyerét, a csendet
Törd meg, osszad szét: ez a teljes élet.
Dallam, éjtajték… Hazahív a hűs ég,
Hullt gyönyörűség!



Marosvásárhely, 2007. április 12–18.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kovács András Ferenc


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.