Vers, próza / Betelt a pohár s a verőér

Keszthelyi György
Betelt a pohár s a verőér[2017. november]



Szinte naponta csapódnak fel
a ketrecek fekete rácsai.
Ó, de gyakran fürdöm oroszlánvérben!
Sebeimet, mint az utcák ebei
kitárom boldog-boldogtalannak,
hadd lássátok ti is, széltoló császárok:
életem mégiscsak főprodukció,
áldozatomért vastaps csap fel valahonnan,
nem halvány nyüzsgés, székek recsegése.
Elmúlásom csak bennem nyöszörög.

Kik azok, akik folyton kincset keresnek
felajzott ujjakkal lavórnyi zsebükben,
és csak ott találnak sikító kielégülést?
Vajon kik azok? A gladiátor tudja, ismeri
őket, mert ő az, aki más dimenziókban
nyeli a port, görbíti húsban a kést
addig, amíg az egy felejthetetlen,
századokba nyúló másvilágot karcol
egy kockás füzetbe. Nem gyolcsos szerelmeket,
hanem a porond vérző testiségét.

Nem páholyban ül, ott áll az arénában,
tíz vadállattal is végez, míg alkonyodik.
Kiábrándultan nyögnek az uralkodók:
Ó, Zeusz vagy ki a frász, tedd már el
láb alól, mert lám, már kinövi ruháit,
bennünket meg törpékké zsugorít.
De válasz sehonnan nem érkezik,
marad az ujjak, a tenyerek játéka,
pár mohó szerelem néha körbefont.
Napi elmentett halálom viszont
az élet harmincharmadik fogása.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Keszthelyi György




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.