Vers, próza / Biblikus borkóstoló

Adorjáni Zoltán
Biblikus borkóstoló



Ki bort megissza, ura legyen! – tartja szólásmondásunk, és nem kétséges, hogy az intelembe foglalt szentencia a többszörös és többek által megélt tapasztalások nyomán tisztult józan tudássá, s mint sok más tapasztalati bölcsesség, ez is generációk hosszú sorának meg-megtántorodásával vált egyre igazabbá.



Kíváncsiság, tudás utáni vágy, megpróbálás, felismert képességeink és felsőbbrendűségünk kibontakozása az ősteremtést leutánzó és folytató alkotásban – mindezek elválaszthatatlanok emberi mivoltunktól (1Mózes 1–2). Amint „A szőlőtaposók" kezdetű ének dallamára szerzett, dávidi zsoltár is megfogalmazza, éppen ezek által vagyunk csak egy kevéssel kisebbek Istennél (Zsoltárok 8,6); de éppen az ezekben megnyilvánuló istenképűségünk tesz minket, a dicsőséggel és méltósággal megkoronázott, eleven Isten-ikonokat a legtörékenyebbekké minden teremtmény között.



Aki az ősi felismerés nyomán haladva magát és környezetét műveli, borotvaélen jár. Nem ítéltetik eleve elbukásra, sem nem kárhoztatik valami végső lesüllyedésre; de keskeny és veszélyes útján mindig vele jár a kísértés és az elbotlás veszélye. A dicsőséggel és méltósággal megkoronázott ember, ha ember akar lenni, nem kerülheti el az istenképűség kötéltáncát. De amikor a magasságban próbál lépkedni (és itt kell lépkednie, mert egyedül ő a teremtett világ „artistája"), hinnie, tudnia kell, hogy „fentről" is függ. Hinnie, tudnia kell, hogy önpusztítás volna leoldoznia magáról azt a szinte láthatatlan szálat, melytől élete függ. A felső, mindig megmentő jellegű rend és útmutatás lehetőségére s ugyanakkor parancsára kell figyelnie és ennek engedelmeskednie, mert ő Atyja és Mestere „artistatanítványa".



Az istenképű, magát és környezetét művelő embernek tehát „felső" és felsőrendű, óvó és megmentő Szövetségese és Mestere van. Ádám és utódainak őstörténete után az elbeszélés új szakasza, Noé története ezt újra hangsúlyozza. Rajta és három fián keresztül van folytonosság az özönvíz előtti és özönvíz utáni új korszak között. Ő a régi korszak igaz, Istennel járó embere, de ugyanakkor az új korszaké is. Ő a családjával együtt megmentett ember. A viszontagságok után megnyugodhat, s mert megmentett, ezért új életet kezd. Az olvasó számára ez megnyugtató. Noé új életvitelét pedig ez jellemzi: földművelésbe kezd, s ezzel – egy másik, immár átkozott, azaz tövist és bogáncsot is termő földön – az ősi felső rendnek engedelmeskedik: fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. (1Mózes 2,15; 9,20) Szőlőt is ültet. Immár szilárd talajon megtelepedve, biztonságot ígérő egzisztenciát teremtve, megnyugodva, megbékélve és örömök közt lehet élni. Ezt Noé neve és a szőlőültetés is sugallja. Új lehetőség, új föld, új élet a lezárt múlt emberének. Új, földművelő életforma; és új, hozzá illő kihívás – újabb veszélyekkel. Mert az igaz és Istennel kötéltáncot járó ember mindig veszélyes magasságban lépdel.



Noé szőlőt is művel az új korszak kezdetén. A szőlőművelés őskezdete és a borkészítés is az ő nyugalom, vigasztalás jelentésű nevéhez kapcsolódik. Noénak három fia született: Sém, Hám és Jáfet. Ők a földet ismét benépesítő nép- és nyelvcsaládok ősatyjai; és itt az Írás azonnal közbeszúr egy olyan lényeges megjegyzést, amivel már felkészíteni akar egy fontos közölnivalóra (1Mózes 9,18–19).



Noé tehát az új korszakot nyitó ember és az egész föld lakosságának ősatyja. Így a vele kötött frigy az egész emberiségre vonatkozó szövetség. Az új korszak hajnalán pedig, bár ez számunkra inkább csak különösnek, illetve mellékes közbeszúrásnak vagy éppen kultúrtörténeti adatnak tűnik, igen fontos esemény a szőlőművelés és a borfogyasztás őskezdete. (Noé is a tapasztalás útján juthatott el arra a bölcs felismerésre, hogy ha borát issza, ura kell lennie.)



A borfogyasztásra vonatkozó első bibliai történet tehát az egész emberiségnek üzen. És már itt feldereng az, ami az egyetemes emberiség és a teljes Biblia összefüggésében tény, hogy tudniillik a szeszes ital, a szőlő és a bor már ősidőktől fogva a földi élet, a vidámság és a vigasztalás szimbóluma; másrészt pedig a szőlő és a bor kapcsolatban áll a transzcendens világ valóságának érzékelésével. Noé történetének e különös részlete pedig ezen a két szinten üzen.



De hadd lássuk, milyen bonyodalmak származnak Noé tapasztalatlanságából és lerészegedéséből? A mámorában magából és ruháiból is kivetkőző Noé bódultan feküdt a maga sátrában. Tapasztalatlansága miatt ez ugyan még nem jelentett „elbukást", de botránkozás tárgyává lett.



A mezítelen apát Hám látja meg. A közbülső fiú a hamiták, s ezáltal Kánaán lakosságának is ősatyja. A botrány észlelése még csak véletlen szerencsétlenség. Viszont azzal vét, hogy semmit sem tesz: apja meztelenségét csupán elújságolja két testvérének. Nem igyekszik azonnal megszüntetni apja megbotránkoztató mezítelenségét, s így mulasztással vét az atya iránti tisztelet na¬gyon szigorúan megkövetelt parancsa ellen. Végül Sém és Jáfet hozza helyre a megbotránkoztató dolgot egy számunkra szinte megmosolyognivaló óvatossággal.



Mi az elbeszélésből azonnal az individuális erkölcsi tanulságot vonnánk le: a tapasztalatlan borivó bonyodalmakba keveredik, és bonyodalmakat okoz; a részegség káros, és a borivásra is a józan mértéktartás szabálya érvényes. De ez az elbeszélés még csak expozíció, bevezető a továbbiakban olvasható áldás-, illetve átokmondáshoz: Sém és Jáfet áldott, és uralomra, magasabb méltóságra érdemes; Hám, a hamiták és kánaániak ősatyja viszont szolga legyen (1Mózes 9,25–27), tudniillik mulasztása miatt.
Noé verssé csiszolódott mondásai rangsorba állítják a népcsoportokat. Mint láttuk, a bibliai író már előbb megjegyezte, hogy Hám a kánaániak ősatyja. Így a későbbi kor írója, aki mögött már ott áll a Kánaán földjén való letelepedés történelme és annak mindenféle jelenbéli kísértése is, nem tud eltekinteni a maga és az előtte élt generációk tapasztalataitól. (Egy történet újabb elbeszélése során valójában sohasem tudjuk mellőzni jelenünk tapasztalatait és felismeréseit.) Tehát a kései író a maga felülről kapott, „szent" meggyőződése s a maga jelenének tapasztalata alapján beszél el újra egy ősi regét. A régmúlt olyan történetére tekint, ami az áthagyományozás által mindenki előtt ismeretes, s azt a maga sajátos szemléletével és tanítási módjával, mert tanítani akar, jövendöléssé formálja kortársai számára. Miért? Azért is, mert a tradíciót kötelező módon át kell adni. Alap ez a jelenhez és a jövendőhöz. De legfőképpen azért, mert kortársai előtt köztudomásúak és nyilvánvalók a kánaáni pogány kultusz borgőzös orgiái, melyekben a bálványoknak hódolók a bor mámorában vélték megtapasztalni az istenséggel való közösséget.



Így Noé megdöbbentő, manapság kollektív bűnösséget kimondó és durva diszkriminációként hangzó átka, illetve a két másik népcsoport ősatyjának megáldása tulajdonképpen olyan mondás, melyet a szent író egy szűkebb körre, a felső Kijelentést nyert közösség helyzetére aktualizált. Sém sátra szimbólum: az új kezdet, a letelepedett Izrael földje (vö. 1Mózes 11,10 és köv.). Hám leszármazottjai, Kánaán őslakossága és annak maradéka pedig, amint ezt a történelem is tanúsítja Izrael előtt, megcsappant és szolgasorsra jutott; de azért – szól az intelem Izraelhez –, mert féktelen orgiáival nemcsak tévelygett, hanem saját vesztét is okozta: a kultusszá emelt orgiák miatt megszűnt ura lenni borának és önmagának. Az aktualizálás Izraelt akarja óvni a hasonló lecsúszástól, mert a letelepedett szőlőt is termel, és a kísértések ostroma alatt áll. (A Kánaánba küldött kémek hatalmas szőlőfürttel tértek vissza.)



A szőlő és a bor ősidőktől fogva a földi élet, a vidámság és a vigasztalás szimbóluma; de ugyanakkor ősidőktől fogva kapcsolódik a transzcendens világ valóságának megtapasztalásához. Ezek tények, a Szentírás pedig nem vitatja ezeket, viszont szigorúan elhatárolódik attól, hogy a transzcendens világgal való kapcsolat a bor mámorában valósuljon meg – pogány módon. Ezt az ősrégi pogány felfogást őrizte meg a Bírák könyvébe foglalt Jótám meséje, az óhéber elbeszélő költészet egyik legszebb emléke (9,12–13).



Majd a szőlőnek mondták a fák:
Jöjj te, és légy királyunk!
De azt mondta nékik a szőlő:
Talán elvesztettem mustomat,
amely örömre derít isteneket és embereket,
hogy menjek hajladozni a fák fölött?


A részegség megítélése a Bibliában nem a puszta tapasztalati bölcsesség és nem a puszta erkölcsi norma alapján történik. (A bibliai erkölcs alapja mindig a Tízparancsolat preambuluma: Én az Úr vagyok, a te Istened. A megkövetelt magatartásformák mindig Isten milyenségéből, szentségéből és Úr voltából következnek; és ez csak a rabszolgatartó rendszer felől érthető igazán, ugyanis a Biblia akkor csak ezzel a szemléltetéssel tehette érthetővé a maga üzenetét.) A Biblia mindig-mindig Isten elvárása és a pogány életvitel összefüggésében látja a részegséget. A szent írók, legyenek azok akár ószövetségiek, akár újszövetségiek (Lukács 21,34; Róma 13,13; Galata 5,21; Efézus 5,18; 1Korinthus 11,21; 1Péter 4,3), mindig a felülről nyert Kijelentés alapján állnak, és egymással bámulatos összhangban, s ugyanakkor csodálnivaló következetességgel figyelmeztetnek: Isten életet, vidámságot és vigasztalást akar adni a maga képére formált gyermekének; a saját képére formált embernek pedig az ő felső, kizárólagos, mindig megmentő jellegű rendje és útmutatására kell figyelnie és ennek engedelmeskednie.



A Biblia nem határolódik el a bortól. Sőt, úgy beszél róla, mint ami – a gabona és az olaj mellett – Isten áldása. Nyelvezetében állandósult kifejezés, hogy Isten megadja és megáldja a gabonát, a bort és az olajt (5Mózes 7,13; 11,14; 18,14; Jeremiás 31,12; Jóel 2,24; 4,18). Ha az emberek maguk szőlője és fügefája alatt lakhatnak, ez a biztonságos létet jelenti (1Királyok 5,5), és büntetés alatt vannak, ha nem művelhetik szőlőjüket, és nem ihatják annak borát (Ézsaiás 5,10; Mikeás 6,15). A szőlőtaposók víg csujogatása békéről tanúskodik, és csapás az, ha nem hallható (Ézsaiás 16,10; Jer 25,30; 48,33). A bornak ott kell lennie az ünnepi terítéken, és hozzátartozik az útravalóhoz is (1Mózes 27,25; Bírák 19,19; 1Sámuel 25,35; 2Sámuel 13,28; 1Krónikák 12,19 és köv.; Ézsaiás 5,12; Lukács 10,34; János 2,1–11).



Az Isten által jónak ítélt bor felvidámítja az embert, derűsebbé teszi gondolatait (Zsoltárok 104,15), s a szerelmes együttlétből sem hiányzik (Énekek éneke 8,2). A Prédikátor szerzője, a bölcs tanító is él vele, de úgy, hogy eszét ivás közben is a bölcsesség vezesse (Prédikátor 2,3). A Példabeszédek könyve nem fél kimondani, s verssé fabrikálja (31,6–7), noha számol a mértéktelen italozás felettébb káros voltával:


Adjatok szeszes italt a veszendőnek,
és bort az elkeseredett embernek.
Igyék, hogy megfeledkezzék szegénységéről,
és ne gondoljon tovább nyomorúságára.


Ezért a Példabeszédek tanítója egyben féltő szeretettel is óvja gyermekét és tanítványát, amikor a részeges szájába adott keservvel így oktatja (23, 19–21. 26–33):


Hallgass rám, fiam, légy bölcs,
és irányítsd szíved a helyes útra!
Ne tarts a bor mellett dőzsölőkkel,
se a falánk húsevőkkel!
Mert a dőzsölő és a falánk elszegényedik,
és rongyokba öltöztet a sok alvás.
…………………………………………
Kinek jaj? Kinek fáj?
Kivel veszekednek? Kinek van gondja?
Kit vernek véresre hiába?
Kinek zavaros a szeme?
Azoknak, akik bor mellett mulatnak,
és a fűszeres bort kóstolgatni járnak.
Ne nézd a bort, hogyan vöröslik,
hogyan gyöngyözik a pohárban.
Bizony simán lecsúszik az!
De végül megcsíp, mint a kígyó,
megmar, mint a vipera.
Szemed zavaros dolgokat lát,
te magad pedig össze-vissza beszélsz.
És olyan leszel, mint aki tenger közepén fekszik,
vagy mint aki az árbockosárban fekszik.
Ütöttek engem, de nem fájt,
vertek, de nem tudtam róla!
Amint fölébredek, folytatom, ugyanezt keresem.


A részegség és az ital rabsága torzzá teszi az Isten képére teremtett embert, s ezt a Biblia akár naturalisztikus képekkel is nyomatékosítja: a részeg beletámolyog okádékába (Ézsaiás 19,14). A Talmud által rögzített régi hagyomány arról beszél, hogy „a hegy levében" négy állat tulajdonsága rejtőzik, ugyanis a Sátán négy állat vérével öntözte meg tövét. Így aztán a részegségnek is négy fokozata van: aki többet iszik a kelleténél, előbb a disznóra hasonlít. Ha ezután is folytatja az ivást, hasonló lesz a dühöngő oroszlánhoz. A következő lépésben megszeppen, és magába zárkózik, akárcsak a nyúl; és végül majomként viselkedik (Midrás Tánchumá, Noách, 13).



A részegség különösen súlyos bűn azon személyek esetében, akik vezetői megbízatást kaptak. A papi szolgálat alatt tilos volt mámorosnak lenni (3Mó¬zes 10,9; Ez 44,21). A pap és a próféta meghazudtolja speciálisan odaszentelt mivoltát és olyanná lesz, mint a pogány eksztatikusok, holott a bálványozás ilyen gyakorlataitól teljesen el kellene határolódnia (Ézsaiás 28,1. 3. 7–8; és ez a követelmény tovább élt az Újszövetségben is: 1Timóteus 3,3.8; Titusz 1,7):


Jaj a büszke koszorúnak, melyet Efraim részegei viselnek,
és a hervadó virágnak, amely ékesen díszíti őket,
akik bortól mámorosak
a termékeny völgyre néző hegycsúcson!
…………………………………………
Lábbal tiporják majd
Efraim részegeinek büszke koszorúját…
…………………………………………
Papok és próféták tántorognak az italtól,
megzavarodtak a bortól!
Támolyognak az ital miatt,
tántorognak, amikor látomásuk van,
ingadoznak, amikor döntést hoznak.
Minden asztal tele van undok hányással,
nincs sehol tiszta hely!


A részegség lármássá, csúfolódóvá és háborgóvá tesz (Példabeszédek 20,1), együtt jár a tobzódással, feslettséggel és irigységgel (Róma 13,13), kicsapongásra, bujálkodásra és fajtalanságra vezet (Efézus 5,18; 1Mózes 19,33), és – a tolvajokkal, ragadozókkal és telhetetlenekkel együtt – Isten országának örökségétől is megfoszt (1Korinthus 6,10).



A borhoz kapcsolódó bibliai hasonlatok és metaforák kettős szerepűek. Pozitív értelemben utalhatnak az áldásra és kegyelemre (Példabeszédek 9,2.5; Ézsaiás 55,1), de bódító hatása miatt Isten büntető haragjának kiáradása olyan, mint az átkos részegség (Zsoltárok 60,5; 75,9; Jeremiás 13, 12–14; 25,15; 51,7; Jelenések 14,10; 16,19).



A bortól és egyéb szeszes italoktól való teljes tartózkodás inkább csak elszigetelt és sajátos jelenség az Ószövetség korában. Ez része volt a különös megbízatást kapott karizmatikusok, nazírok törvényének (4Mózes 6,3–4; Bír 13,14), s később Keresztelő Jánosnak is (Lk 1,15; Mt 11,18). Az izraeliták között lakó rékábiták alkoholmentes életmódja a nomád életvitel tradíciójához való következetes ragaszkodás jele volt (Jeremiás 35).



A borfogyasztásra is kiterjedő aszketikusabb magatartásforma a hellenista korban kezdett előretörni, nyilván az egyre erősödő hellén hatások ellensúlyozására. De az aszketizmus felé való hajlás jelei ekkor már a pogány hellén világ kebelében is megmutatkoztak. Ez látható például a pitagoreusok köreiben.



Jézus kortársa, a hellenista zsidó Alexandriai Philón például már úgy ír Mózesről, mint aki főpap is, aki számára az aszkézis a legfontosabb és nélkülözhetetlenül szükséges az erény. „Ennélfogva annyira szerette Istent, mint kevesen mások, és Isten is szerette őt; s mert áthatotta az égi szerelem, kiváltképpen tisztelte a mindenség Urát és viszont, az is tisztelte őt. A bölcshöz illő tisztelet: szolgálni az igazi létezőt – a papság feladata pedig Isten szolgálata. Erre a megtiszteltetésre lett méltó tehát, melynél nagyobb jó nincs a kinyilatkoztatás útján, a szent szolgálat minden részletéről felvilágosítást kapott. Előbb azonban mind testét, mind lelkét meg kellett tisztítania, tartózkodva minden szenvedélytől, sőt, érintetlenül őrizve meg magát mindentől, ami halandó természetű: ételtől, italtól, valamint a nemi kapcsolattól. Bár ez utóbbival már régóta nem gondolt, jóformán azóta, hogy először kezdett prófétálni, és esett átszellemült állapotba…"



Philón De vita contemplativa (Az elmélkedő életmódról) című könyve, mely egy Alexandria melletti, zsidó aszketikus remetetelep életvitelét ismerteti, részletes és korhű rajzot mellékel e therapeutáknak nevezett aszkétákról szóló tudósításához. A therapeuták egyáltalán nem fogyasztottak bort, noha a korabeli, úgynevezett lakomákhoz, szimpóziumokhoz hasonló, kultikus együttléteket ők is rendszeresen gyakorolták. Különös ez éppen egy zsidó, kegyességi irányzatban, amely nyilvánvalóan ószövetségi tradíciókra építette a maga életvitelét, főleg akkor, ha szemünk előtt tartjuk azt is, hogy a bor hozzátartozott az ószövetségi áldozatokhoz és az áldozati lakomákhoz is (2Mózes 29,40 és köv.; 4Mózes 15,5; 28,7. 9. 14; 1Sámuel 1,9. 14). Később a pászkabárány elfogyasztásakor is éltek vele, amint ez Jézus utolsó vacsoráján is történt, és úgy, amint azt a keresztyénség is átörökítette az úrvacsora szertartásában.



De hadd tekintsünk bele Philón pogány lakomákat bíráló leírásába, mert ez egyúttal jól tükrözi a Jézus korabeli pogányság feslettségét, lakomás dáridóit, s azt is, hogy a kialakuló keresztyénség milyen méretű erkölcsi süllyedések között nyújtott tiszta és mérsékelt életmódot:



„(5.) De szólni kívánnék [a therapeuták] közös gyülekezéseiről is, továbbá a lakomáikon való vidámabb időtöltésről, szembeállítva ez utóbbit mások lakomáival. Egyesek ugyanis, amikor valami erős italt fogyasztanak, dobogtatnak, és fékezhetetlen kutyák módjára dühöngnek. Mintha csak nem is bort innának, hanem valami ajzó- és bódító szert, netalán valami hevesebb, a józan elmét eksztázisba hajtó mágikus szert. Egymás ellen törve marakodnak, és orrot, fület, ujjat s a test egyéb tagjait harapdálják, miként ezek a Küklopsznak és Odüsszeusz társainak mondájában is valóságos „falatoknak" bizonyulnak. A költő azt mondja ezzel: embereket ettek meg. Ezek viszont még a Küklopsznál is kegyetlenebbül marakodnak. Némelyik ugyanis ellenségeskedést gyanítva áll bosszút. Mások, noha jó ismerősök és barátok, sőt, megtörténik, hogy még rokonok is, noha egy asztalról sóznak, és egy asztalközösséget alkotnak, megbékélés helyett kibékíthetetlenséget tanúsítanak. Azokhoz hasonlóan viselkednek, akik versenyküzdelemre állnak, és meghamisítják a testgyakorlást; mint ahogy a jó pénzt szokás hamisítani. Ezek a szerencsétlenek az atléták ellenpéldái; mert csak ilyeneknek nevezhetők. Mert az atléták józanságot tanúsítanak a versenypályákon a görög világ nézői előtt, s ezt a győzelemért és az [olimpiai nyertesek] koszorúiért teszik nagy jártassággal. De meghazudtolják ezt a versenynap elteltével, az éjszaka leple alatt tartott lakomáikon: lerészegednek, ittasan garázdálkodnak, a bor hatása alatt otrombán és fondorlattal sértegetik egymást, s emellett megvető gőggel tettlegességig elmenő, durva bántalmazásokkal is illetik az alulmaradtakat. Ha pedig játékvezető sincs jelen, hogy közbelépve szétválasztaná őket, még nagyobb erővel törnek egymásra, el odáig, hogy gyilkolni vagy éppen meghalni is képesek; mert kisebb ütést nem akarnak elszenvedni annál, mint amekkorát a másikra mértek. Ezek az őrültek azt sem ismerik fel, hogy a bort – amint a komikus költő mondja – úgy merészelik inni, hogy nemcsak felebarátjaik, hanem a maguk rontására is törnek. Így aztán, akik röviddel azelőtt épségben és barátokként mennek a lakomákra, kicsivel később ellenségekként távoznak és sebesült testrészekkel, noha előbb egymás védelmére kelnek és igazságot szolgáltatnak, kötözgetnek és gyógyítgatnak, s egymástól kérnek segítséget.



Mások pedig, akik magukat a mértéktartóbb lakomázók közé sorolják, vízzel fel nem hígított bort isznak, s mintha csak mandragórát innának, odáig jutnak, míg végül öklendeznek, maguk elé ejtik bal könyöküket, és nyakukat rézsút fordítva okádják le a serlegeket, majd pedig mély álomba merülnek. Semmit sem látnak, semmit sem hallanak, mint akiknek egyetlen időtöltésre van érzékük: a legaljasabb rabszolgaélvezetre. De olyanokat is ismerek, akik miután egy kicsit megittasodtak, de még nem részegedtek le teljesen, abban az igyekezetükben, hogy még máskor is ihassanak, előre beosztják a pénzt. Egyik részét az éppen esedékes vigadozásra fordítják, a másik rész pedig egy remélt, jövendőbeli lerészegedésre marad. Ezt az életmódot folytatva család nélkül és hontalanul töltik napjaikat. Szülők, feleség és gyermekek ellenségei; de ellenségei a szülőföldnek is, sőt önmaguknak is ellenségei. Mert a könnyelmű és kicsapongó életvitel alattomosan leselkedik mindenkire.



(6.) A lakomák megrendezése felől pedig bárki tanúsíthatná, hogy ez mostanság mindenütt az itáliai fényűzés és tobzódás igénye szerint lett divatossá. Ezt buzgón leutánozták a görögök és a barbárok is, miközben sokkal inkább a pompázásra rendezkednek be, mint magára a lakmározásra. Három és ennél több személyes, teknőc- vagy elefántcsontból és értékesebb fákból készült asztalok, amelyeknek legtöbbjét drágakövekkel ékesítették; bíboros kerevetek aranyszálas szövéssel; másokat pedig mindenféle, szemet kápráztató színnel festettek be; felsorakoztatott más-más formájú serlegek sokasága, vagyis ivókürtök, valamint csészék és kelyhek, és sokféle más ivóedény, mesteremberek aprólékosan kidolgozott s a lehető legművészibb domborműveivel.



A felszolgálásra alkalmas rabszolgák a legformásabbak és minden tekintetben a legszebbek. Nem is annyira a szolgálat miatt rendelik oda őket, mint inkább arra, hogy gyönyörködtessék a bámulók szemét. Némelyikük bort töltöget, mivelhogy még gyermek. A serdülő ifjak vizet hordanak, mosdatnak és felmosnak; ők törölgetik és festik az arcokat, hajat fésülgetve fonogatnak. Ugyanis hosszú hajat viselnek, vagy pedig egyáltalán nem nyiratkoznak; vagy csupán a homlokfürtjeik végét vágatják vissza, olyan formán, hogy azok körvonalat kövessenek. Leheletfinom szövésű és patyolatfehér tunikákat öltenek magukra. Elülső részük térden alul ér, hátsó részük pedig a térdhajlatnál kicsivel lejjebb. Amikor pedig kétrét fogják ezeket a tunika összefogásának módja szerint, mindkét rész sűrű ráncokban hull alá a kebel egyik és másik oldalán, s kiszélesedik a csípő felett. Mások pedig ülnek. Ezek virágzó ifjak, akik még növesztik első szakállukat, s akik nemrég pederaszták enyelgőtársai lettek. Őket igen nagy gonddal készítik fel a legnehezebb szolgálatra: hogy amennyire csak tőlük telik, megbizonyítsák a gazda vendégszeretetét a mulatozók irányában, akikkel nekik kell foglalkozniuk; de igazukat is kinyilvánítsák, amikor a gazda megsérti őket. Emellett gondoskodniuk kell afelől is, hogy a sokféle sütemény, nyalánkság és csemege, melyet a sütőmesterek és szakácsok nagy igényességgel készítenek elő, tisztességes kinézetű legyen, s ne kóstolgassák azokat, csupán ízesítésük alatt, amikor is ez elengedhetetlen. Ide-oda forgolódnak, szemük azon van, hogy az eledel kiadós és bőséges legyen, és megszagolják, hogy milyen illatot árasztanak. Mikor aztán mindkettő, a látvány és az illat is tökéletessé lesz, evésre ösztönöznek nem keveset magasztalva a fényűző gazdát.



Legalább hét, sőt ennél több asztalt hordanak be, amelyek telis-tele vannak mindenfélével, amit csak föld, tenger s folyóvíz, meg levegő terem. Minden szárazföldi, vízi és szárnyasféle válogatott és kövér. Fűszerezésük és elkészítésük mind-mind különböző. Hogy pedig semmi fajtája ne hiányozzék azoknak, amelyek a természetben léteznek, ezenfelül még gyümölcsökkel roskadásig telerakott asztalokat hordanak be, külön a lakmározáshoz és külön az úgynevezett csemegézésre. Némelyiküket aztán üresen hordják ki a jelenlevők telhetetlensége miatt, akik vöcsök módjára nyelnek, habzsolnak annyira, hogy mohón lerágják még a csontokat is; a félig elfogyasztott eledel pedig elrondítva és szétmarcangolva ott marad. Mikor aztán teljesen kimerülnek, s hasukat úgy megtömték, hogy csakugyan torkig vannak, kívánni pedig képtelenek, abbahagyják az étkezést.



De mit is kell nyújtani ezeket? A mértéktartóbbak közül már sokan elítélték az effajta ismételten feltörő érzéki vágyakat. Lebecsülésük csak haszonnal jár. Bárcsak lenne kívánatosabb akár a legátkosabb éhezés és szomjazás is, mint az ilyen dáridókon felpazarolt eledeleknek és italoknak a bősége!"



Az Újszövetség tanítása az ószövetségi, kiegyensúlyozott állásfoglalást követte a borfogyasztás tekintetében. Jézust ugyan meg-megvádolták s megbélyegezték azok, akiknek szemét szúrta nyílt közösségvállalása: Íme a falánk és részeges ember, a vámszedők és bűnösök barátja! (Máté 11,19) De Jézus, akárcsak kortársai, az ószövetségi hagyományokat követte, melyek szerint a bor a békesség, az öröm, az ünnepi közösség, a majdani mennyei lakoma, Isten országának szimbóluma. (A hithű zsidók közt mindmáig él az a gyakorlat, hogy míg a hétköznapi étkezést mindig kenyér megszegése nyitja, addig az ünnepeken és szombatnapon, amely a majdani mennyei tökéletes és teljes, örömteli és üdvözült együttlét periodikus előképe, a kenyér (kalács) megszegését a boráldás, a kiddus előzi meg. A házigazda magasba emeli a borral telt serleget, hálát ad Istennek: így köszönti az ünnepet. Mivel a 23. zsoltár csordultig tele pohárral szimbolizálja Isten gazdag áldását, az ünnepi serlegnek teli kell lennie, s ebből a család minden tagja iszik egy keveset. A Talmud így rendelkezik: a bor kiemelt jelentőségű, ezért áldása is különbözzék. – Berachot 35/a.



A józan és mérsékelt zsidó felfogást jól tükrözi a következő hagyomány is: 70-ben, amikor Titus elpusztította a jeruzsálemi Szentélyt, sokan kétségbeestek. A farizeusok elhatározták, hogy többé nem fogyasztanak sem húst, sem pedig bort. Jósua rabbi elment hozzájuk, és megkérdezte tőlük:



– Fiaim, miért nem esztek húst, miért nem isztok bort?
– Tudhatnád, mester – válaszolták –, hogy a Szentély elpusztult, megszűnt az áldozatok bemutatása. Nem ehetünk húst, ha többé nem mutathatunk be égőáldozatot az Örökkévaló oltárán. És vége minden örömünknek, mert nem ihatunk bort sem, hiszen végleg megszűnt az italáldozat.



– Akkor kenyeret sem ehettek többé – válaszolt a rabbi –, hiszen a Szentélyben megszűnt a lisztáldozat is. Vizet sem ihattok ezután, mert nem lehet többé vízmerítő ünnep sem. Hanem tanuljátok meg végre: soha nem szabad olyan rendeletet hoznotok, amelyet a közösség többsége nem lesz képes megtartani. – Baba Batra 80/b).



A kenyér és bor, s ezeknek ünnepi bősége a Messiásra emlékeztetett. Jézus kánai borcsodája egyértelműen messiási jel volt. Annak jele, amit az első három evangélista ezzel a kijelentéssel is nyomatékosít: elközeledett a mennyek országa. Hasonló üzenete volt kenyérsokasításnak is. Ezért – János evangéliuma szerint – rögtön messiáskirállyá akarták kikiáltani (6,15). Az utolsó vacsora alkalmával pedig, a hagyományos szertartás szerint vette a poharat, s a bornak újabb szimbolikus jelentést adott. Megáldotta, és Isten új szövetségének jelképévé tette, a helyettes áldozat, felmentés és új életlehetőség örök jelévé; és megígérte, hogy az Atya országában együtt fog örvendezni mindazokkal, akik részesednek belőle (Mt 26,26 és köv., illetve a többi hasonló párhuzam). Kezében a bor a nekünk hűségszövetséget esküdő Immánuel titokzatos önközlésének lett jele. Nemes cseppjeiben a hit titkának valóságát ízlelhetjük. A keresztyénség pedig, miként a zsidóság is, a mennyei öröm előképét látta nemcsak az ünnepi szent kenyérmegtörésben és boráldásban, hanem minden asztal mellett, melyre kenyér és bor került. A Biblia és az arra épülő keresztyén hagyomány tehát nemcsak kultikusan szent kenyérről és borról tud, hanem mindenkor megszentelendő kenyérről és borról. Mert az ember istenképűségét helyreállító és szövetséges Isten mindig gyermeke felett őrködik.



A dicsőséggel és méltósággal megkoronázott ember, ha ember akar lenni, nem kerülheti el az istenképűség kötéltáncát. De amikor a magasságban próbál lépkedni (és itt kell lépkednie, mert egyedül ő a teremtett világ „artistája"), hinnie, tudnia kell, hogy „fentről" is függ. Hinnie, tudnia kell, hogy önpusztítás volna leoldoznia magáról azt a szinte láthatatlan szálat, melytől élete függ. A felső, mindig megmentő jellegű rend és útmutatás lehetőségére s ugyanakkor parancsára kell figyelnie és ennek engedelmeskednie – a kultikus szempontból ugyan közönséges, de Isten és az ember áldásától mennyeien gyöngyöző, nemesen illatozó bor mellett is. Mert a bor – szent és profán szimbólumként is – áldó, gondviselő, megmentő és örökké éltető Istenére emlékezteti.


JEGYZETEK



1. A Héber Biblia eredeti szövegében összecseng az elhelyezni (megnyugtatni, letelepíteni) ige (núach) és Noé neve (Nóach). Tudniillik Noé neve és az elhelyezni ige ugyanabból a szógyökből származik.



2. Itt nincs lehetőségünk a bővebb kifejtésre. Ezen a helyen, mint például Káin és Ábel történeténél is, a bibliai szöveg igen szűkszavú. Bizonyára tudatosan, talán azért, hogy az adott ponton azt érzékeltesse: itt nem szükséges értelmezésekbe bocsátkozni, hanem a rövid, számunkra igen-igen hiányosnak tűnő közlést tényként kell elfogadni. Így tehát az, hogy Hám – talán – nevetgéléssel űzött volna gúnyt apjával, merő feltételezés, vagy éppen belemagyarázás a szűkszavú elbeszélésbe.



3. Vö. De vita Mosis II, 66: „Nos, ama legfőbb és nélkülözhetetlenül szükséges erény, melynek meg kell lennie egy főpapban…" Lásd még: Legum allegoriarum III, 129–132.



4. Alexandriai Philón gyakran nevezi így Istent.



5. Alexandriai Philón: Mózes élete. Fordította Bollók János. A fordítást az eredetivel egybevetette: Kapitánffy István. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994, 99–100. (A dőlt betűs kiemelés tőlem.)



6. De vita contemplativa 40–56 a szerző fordításában. A fordítás forrása: Philo about the Contemplative Life or the Fourth Book of the Treatise Concerning Virtutes. Cri¬tically edited with a defence of its Genuineness by Fred. C. Conybeare, M. A. Late fellow of University College, Oxford. With a facsimile. Oxford at the Clarendom Press by Horace Hart, Printer to the university, 1895.



7. A dőlt betűkkel szedett szavak az értelem szempontjából odakívánkozó fordítói betoldások.



8. Szó szerint: vegyítetlen, vízzel fel nem hígított bor (akratosz). Ugyanis a görögök a bort vízzel elegyítve itták. Nagy híre volt többek között a khioszi és leszboszi bornak. A görög oinosz mindig a vízzel felhígított boritalt jelentette. Ezért a színbor megnevezésére mindig az elegyítetlen (bor) – (oinosz) akratosz kifejezést használták. A vegyítés arányai a következők voltak: 3 rész víz 1 rész borral; 2 rész víz 1 rész borral, illetve 3 rész víz 2 rész borral. A fele-fele arányt már erősnek tartották. A vegyítést az erre megbízott ifjú rabszolgák a kratér-nek nevezett üstben végezték (vö. az 50. §-sal). Innen aztán merítő korsókkal töltötték (50. §) serlegekbe.



9. A lakomai borivásért külön személy felelt, az arbiter bibendi vagy rex, illetve magister bibendi. Ezt a lakomázók választották kockavetéssel. Ő határozta meg a bor vegyítésének arányát, ő szervezte meg a mulattató jeleneteket, a poharak nagyságát, a kiürítendő poharak számát, és kiszabta a büntetéseket. Ugyanis a feltett tréfás vagy találós kérdésekre válaszolni nem tudó mulatozónak büntetést kellett kiróni: a serleg egy hajtásra (apneüszti – lélegzetvétel nélküli) való kiürítését, az elszabadultabb ivászatok alkalmával pedig egy nagy serleg felhajtását (ivás az életre, az egészségre). A rómaiaknál az ad numerum bibere is divatban volt. A rex bi¬bendi annyi pohár bor kiürítését rendelte el, ahány betűből állt annak a személynek a neve, akinek egészségére kellett inni. Az első pohár bor ivásánál egy kevés bort a földre öntöttek ilyen szavakkal: agatthú daimonosz – a jóságos istenségre. Az utolsó poharat ezzel ürítették ki: Hügieia! (Hügieia istennőre!) (Hügieia vagy Hügeia Aszklépiosz, a gyógyítás istenének leánya és az egészség istennője.)



10. A küklopsz (cyclopes, cyclops) jelentése: kerekszemű. Az ókori mitológia előbb a viharok három démonjának (Brontész, Steropész, Argész) tekintette őket. Hatalmas óriások egyetlen szemmel. A föld alatt laknak, ők kovácsolják Zeusz villámait és mennydörögnek, illetve ők Héphaisztosz (Vulcanus) kovácslegényei. A küklopszok népéről Homérosz regél az Odüsszeiában. Az általa leírt küklopszok (Odüsszeia 2,17–20; 9) hatalmas erejű, durva és nyers óriások, akik valahol távol, nyugaton laknak, csupán marhatenyésztéssel foglalkoznak, s minden rend, állam (9,95–135) és vallás nélkül élnek (9,272–278). Sem egymással, sem pedig gyermekeikkel nem törődnek. Jellemző képviselőjük az emberevő Polüphémosz (9,403, 408, 446). Amikor Philón a bódítószert fogyasztók magatartását ecseteli, és azokat az emberevő küklopszokhoz hasonlítja, a Kilencedik ének 373–374. sorára gondolt: „álom nyomta el őt; gégéjén dőlt ki a sok bor / s emberhúsdarabok; s ökrendett kábulatában." (Devecseri Gábor fordítása.)



11. Az eredeti szövegben háromszavas szójáték áll.



12. A néfó – józanul élni; böjtölni, mértékletesnek, előrelátónak lenni ige mindenekelőtt a bortól való tartózkodás kifejezésére szolgál. A sportjátékokra jelentkező atlétáknak nemcsak a verseny napjaiban kellett józanságot tanúsítaniuk, hanem már a versenyt megelőző tíz hónapban is. Az olimpiai játékok első napjának áldozatbemutatása után a versenyzők Zeusz szobra előtt tettek esküt arra, hogy be fogják tartani a játékszabályokat. (Vö. a 44. §-sal.)



13. A kritikai kiadás által javasolt betoldás.



14. A brabeütész az olympiai játékok versenybírója. Kezdetben csak ketten voltak, később nyolcat, majd tízet, illetve tizenkettőt választottak Elisz előkelő polgárai kö¬zül. Számuk utóbb tíz személyben állandósult. Tízhónapos kiképzésben részesültek, ez után pedig esküt kellett tenniük hivatalukra. Ők fogadták a versenyre jelentkező sportolókat, ellenőrizték a verseny előtti életmódjukat, és gondoskodtak a játékok előkészítése felől. A játékok alatt bíboröltönyben jelentek meg, a díszemelvényről követték a vetélkedőket, s átnyújtották a pálmát illetve az olajkoszorút. A győztes kijelölésére vonatkozó határozatukat meg lehetett ugyan fellebbezni, ez azon¬ban ítéletükön nem változtatott. Ha viszont tényleg tévedtek, pénzbírságot kellett fizetniük.



15. Itt Philón egy ismeretlen költő művére hivatkozik. Gyakran szokott idézni a szerzők megnevezése nélkül.



16. A görög világban általánosan elterjedt nézet volt, hogy a rabszolgai életmód az alacsony származással, műveletlenséggel, buta gondolkodásmóddal, durvasággal és erkölcstelenséggel egyenlő. Mivel a rabszolgák nemigen köthettek házasságot, úgy tartották róluk, hogy közöttük természetellenes nemi kapcsolatok dívnak. Ezért a rabszolgaélvezet, rabszolgaöröm erkölcsi megbélyegzések a lehető legdurvábbaknak számítottak.



17. Az asztalok behordása felől egy erre rendelt felügyelő gondoskodott. A lakoma első részében a szolgák annyi asztalt hordtak be, ahány kerevet volt előkészítve két-két vendég számára. Philón hét vagy akár több asztalt említ, de ez már nem az eredeti görög szokás, hanem a korábban már említett, itáliai fényűző és tobzódó lakomák gyakorlata. Az asztal a reá helyezett étket, vagyis a fogást is jelenti. Így hát az első asztal behordása az első fogást jelentette. A rómaiak természetesen messzemenően túltettek a korábbi, inkább szerénynek nevezhető és mindenekelőtt a társalgásnak szentelt görög szokáson.



18. Természetesen a hajdani zsidó bölcsek is tudták azt, hogy a bor megnyitja a szájat: a részeg kifecsegi azt, amit józanul titokban tartana; és képletes válasszal adnak magyarázatot erre: a héber bor szó, a JAJIN szó számértéke 70 és a SZOD, a titok szó számértéke is ugyanannyi. Vagyis: lecsúszik a bor, kicsúszik a titok. Ezt a Talmud egy érdekes történettel illusztrálja: Jehuda és Chizkija, Rabbi Chijja két fia¬talkorú fia részt vettek a híres és szent Rabbi Jehuda, a Fejedelem által adott lakomán. Ültek és egy szó nem sok, annyit sem mondtak. Akkor Rabbi Jehuda így szólt a szolgákhoz: Adjatok a gyerekeknek több bort, hogy mondjanak valamit! Az ifjak végül lerészegedtek, s megszólaltak: „Addig nem jön el a Messiás, amíg véget nem ér két uralkodóház uralma." Rabbi Jehuda, a Fejedelem sértődötten válaszolt nekik: „Gyerekek, ki akarjátok szúrni a szememet?!" Erre apjuk, Rabbi Chija ezt mondta fiai mentségére: „Rabbi, ne haragudj. A bor számértéke 70 és a titok számértéke hetven. Bement a bor – kijött a titok (Szánhedrin 38,a). A latin mondással mi ezt így mondhatnánk: Borban az igazság.
A Talmud másik helyén viszont ez olvasható: ha valaki iszik, de képes józan maradni, ez olybá vétetik, mintha a 70 öreg (Szánhedrin tag) értelmét bírná. Ugyanis a 70=70 alapján fecsegő részeg lehetne, és ha nem az, ez azt jelenti, hogy esze és értelme helyénvalók (Eruvin 65a).








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Adorjáni Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.