Fórum / Bodor Ádám köpönyege és egyéb apokrif példabeszédek (Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót c. könyvéről)

Berszán István
Bodor Ádám köpönyege és egyéb apokrif példabeszédek (Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót c. könyvéről)

[Látó, 2006. március]




Bergyajev szállóigeként elhíresült kritikai meglátása szerint, az egész modern irodalom Gogol köpönyegéből bújt elő. A kishivatalnok Ákákij Ákákievics nyomorúságos világának túlságosan is prózai – s épp ezáltal megdöbbentő – perspektíváját akár Bodor Ádám szikár, szenvtelen elbeszélésmódjával is összefüggésbe hozhatnánk, legalábbis annyiban, amennyiben a tárgy minimuma felszabadítja az ábrázolást az illúziókeltés eszményítő vagy realista feladatától. Nem azt kívánom sugallni, hogy a kortárs erdélyi próza szőröstül-bőröstül elfér Bodor Ádám köpönyegében, még azt sem – bár Az éjfekete bozóton kívül még tudnék meggyőző példákat sorolni, különösen Vida Gábor „hegyi" elbeszélései és „körzet"-regényei közül –, hogy ugyanaz a stílus érvényesülne ezekben a narratív beszédekben. Inkább csak belevarrják a másik elhíresült köpönyegének egy-egy foltját a saját szövésű történetbe: ezért van olyan érzésünk, hogy nemcsak Vidánál találkozunk újra meg újra Bodor-motívumokkal, hanem Papp Sándor Zsigmondnál is olvashatunk egy-egy Vida-mondatot. Avagy a fordított irányt követve: Vidánál is feltűnik olykor egy-egy Papp Sándor Zsigmondra emlékeztető fordulat, az Éjfekete bozótot pedig szó szerint beborítja Bodor Ádám fekete köpönyege.



A körzet, mely ezúttal külvárosi kerületre zsugorodik, ugyanolyan por-, bűz- és nyomorlepte vidék, amelyről a könyv első mondata (akár Bogdánski Dolinára is ráillő) sommás leírást nyújt: „Átkozott hely volt, szemmel vert, elfeledett környék." (Az éjfekete bozót) Ugyanakkor mégis egy kiismerhetetlen, a tér- és idődimenziók bonyolult szövevényétől talányos világ ez, mint a Bodor-regények hiperbolikus színhelyei. A borbély ugyanolyan váratlanul és érthetetlenül vág bele nullásgéppel a vendég hajába (Csapott breton), s a borkánok is ugyanolyan lefordítatlanul maradnak a nagy műgonddal megírt szövegekben. A hol kiválasztott, hol meg szintetizált hangzásnevek (Hăşmăsanu rendőrparancsnok, Poloskár néni, Fodolyán tiszteletes, Rattkay bácsi, Zalbács néni stb.) kolozsvári (Republika mozi, Nagyposta, Garibaldi híd) vagy Kolozsvár környéki helynevekkel (Tarnica, Csemergi-tető alias Felek, ahonnan az alázúduló kamionok a városba érkezve gyakran halálos baleseteket idéznek elő) elegyednek, miközben a vidék helyrajzát is az emberek neveihez hasonló hangzású patakkal, erdővel, hágóval egészítik ki (Petkes patak, Rebra erdő, Gebin-hágó). Ezek a támpontok, a jellegzetes kerületi színhelyekkel együtt (ládagyár, a Két mészégetőhöz címzett kocsma stb.) olyan módon épülnek ki, mint a mítoszok topográfiája. Egy névvilág kerül bevetésre újabb és újabb történetekben, amelyek nem úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint egy folytonos cselekményű regény fejezetei, hanem inkább úgy, mint a hétköznapi időtapasztalatunk emlékei: sokféle kiszámíthatatlan és a legtöbbször nem egymásból következő történést rögzítünk ugyanahhoz a névvilághoz. De nemcsak a kapcsolatoknak ez az áttekinthetetlensége teszi, hogy – amint az a mítoszokhoz illik – gyakran csodás események keveredjenek a kerület mindennapi életébe: harmadik füle nő egy malacnak, elharapódzik a „hamis levél" járványa, aranyat csinálnak a fürdőkádban, felüti a fejét a városi kannibalizmus. Mindezek – a térségről szóló példabeszédek változó poétikai igényei szerint ágyazódnak a mikro-, illetve a makrotörténet textúrájába.



Ahogy a palásttal együtt a mester lelkének kettős mértékét is szokás örökölni, Papp Sándor Zsigmondnál is rendkívül kifinomult formáit találjuk a Bodor által kidolgozott „sűrű leírásnak". A leghétköznapibb cselekmény az elbeszélésben megteremtett váratlan kapcsolatokkal van behálózva; a legképtelenebb esemény pedig olyan prózai gesztusokkal átszőtt, hogy szinte magától értetődővé válik. Furcsa kettősség teremtődik így, melyben a jelentőségükben megkopott, figyelmünk „kültelkein" zajló történések hallatlan intenzitású ritmusokkal itatódnak át, s ezáltal kitágítják vagy ritualizálják az olvasás mozgásterét. Olykor az önkéntelen gyónás és megtisztulás pillanatait keverik egy, a bűnbak szerepébe kerülő, tisztátalan áldozati állat kultuszának szentségtöréseivel (Ábrahám gyertyái); máskor a rítus egy eleve kudarcra ítélt, mindinkább baljóslatú előjelekkel terhes „családi vállalkozás" gyötrelmes erőfeszítéseiként bontakozik ki (Az átok); esetleg ellenállhatatlan, mégis görcsös gátlások szimptómáit mutató járványként (írás-képtelenség, dadogás) harapódzik el a városban (A káosz). Olyan érzésünk támad, mintha a bagatell csak attól lenne az, hogy nem jut rá elég figyelem (lám, a kerület is „elfeledett környék") – mihelyt észrevesszük, bonyolult asszociációkat és rezonanciákat kezd maga köré gyűjteni, amelyek váratlanul érdekessé, jelentőségteljessé, olykor pedig lenyűgözővé teszik: a legeldugottabb kerületi könyvtárban is ott sorakoznak a polcokon a nagy klasszikusok, s a tanulságkeresés iskolás törekvése vagy a lényegek összefűzésének kétes ambíciója is elvezethet a „bábeli könyvtár" borges-i szédületéig, mint ahogy Zalbács néni albérlőjének a regény elolvasása utáni beteges folytatás-igényében is ott lappang a calvinói frenetikus kíváncsiság. Papp Sándor Zsigmond közönséges történetei leginkább egy negatív menipposzi szatírához hasonlítanak, melyben nem az elrugaszkodó fantázia révén koholt, sosemvolt helyzetek teszik próbára az éppen forgalomban levő eszméket, hanem ennek a fordítottja: a legközönségesebb malacságoknak is valahogy három fülük van.



Magamra vállalva a gyanútlan hermeneutika ódiumát, vázolni fogom Az éjfekete bozót példabeszédeinek néhány sajátosságát és – uram bocsá’ – bizonyos mértékig az értelmüket is. A transzszilvanizmus ideologikus allegóriáihoz képest – Tamási Jégtörő Mátyásának nyomvonalán tovább haladva – Bodor Ádám Erdély átpoétizált látomásait honosította meg, melyek újabb változataik tekintetében rendkívül termékenyeknek bizonyultak. Az ide tartozó elbeszélések mindig egy térbeli, illetve időbeli „körzet" hajszálpontos ismeretére alapoznak, ami lehetővé teszi, hogy a tipikust a legegyedibb valóságreferenciák szintjén ragadják meg (pl. a megnyúzott kutyákat a sarkokon bárányként árusító kupecokban, a pénztárként használt reklámfeliratos sportszatyorban stb.), hogy aztán ezeket a „sorstársak" számára jól felismerhető elemeket a vidék, az idők vagy a helyzet finoman kidolgozott és többnyire groteszk torzítás révén stilizált látleletei közé keverjék. Így áll össze az a narratív puzzle, amely egyszerre tud értelmezésre provokáló talányként és konkrét utalásként működni.



Papp Sándor Zsigmond olykor a gyermekszem perspektívájára bízza a poétikus torzítást. Ilyenkor a kerület egyfajta macondói egyetemesség dimenziójába emelkedik. A fényképéről mindenhová néző Poloskár bácsi, a rontó maszlag titkát kutató gyermeki alkímia vagy a szerelem érthetetlen szenvedélyét kileső kisfiú gondolatai úgyszólván antropológiai látleletét nyújtják a kerület és környéke eseményeinek, vagy hirtelen kiegészítik a mindennapinak „álcázott" világot a gyermeki képzelet archetipális álomképeivel: „Azt már Csutkának mondtam el, hogy a Föld tulajdonképpen egy nagy üveggolyó, amelyre megtévesztésül homokot szórtak, és ha az egyszer lekopik, lecsúszunk a csillagok közé. És én ott szeretnék lenni vele akkor. A kezemet fogta, mintha csúsznánk máris." (Az éjfekete bozót) A stilizáció egy másik hatékony módját azok „a szerző által sugallt egyéb összefüggések" (Zalbács néni albérlője) képezik, melyeket a kizárólag megható mozzanatokra figyelő olvasók, akik még Kafkát is kisírt szemmel viszik vissza a könyvtárba, örökösen elszalasztanak. Mindenekelőtt azokról az asszociációkról van szó, amelyek az elbeszélőnek jutnak eszébe a történet részleteiről. A már kiszenvedett Rattkay bácsi elszállításakor „a mentős csak tessék-lássék matatott a testen, valahogy úgy, ahogy a jó szabó igazít a már elkészült ruhán." (A maszlag) A postáskisasszonyok döbbenete a nem szabályosan megcímzett borítékok láttán pedig ilyen „összefüggéseket sugallnak": „A medréből hirtelen kilépett rend káröröme, a káosz Gorgó-arca vigyorgott azokon a fecniken!" (A káosz) Ha ezeket a reflexiókat nem puszta szólásokként olvassuk, amelyek akár egyetlen határozott jelentésű szóval is helyettesíthetők (pl. a mentős tehetetlen volt, a kisasszonyok megijedtek), akkor az éppen történő események furcsa, sejtelmes vagy képtelen megvilágításba kerülnek, egyszóval átpoetizálódnak. Izgalmas feladat lenne az összes elbeszélői asszociáció összehasonlító vizsgálata azoknak a változatos és mégis egybevágó stratégiáknak a szempontjából, amelyek a torzítást vezérlik. Líra prózában – mondhatnánk, mert a köpönyegbe öltöztetett feljegyzések képezik a történetek vázát abban az értelemben, hogy a bennük megragadható kapcsolatok alakítják a cselekményszálak, kitérők és fordulatok logikáját is.


Harmadik jellegzetességként azokat a motivikus kapcsolatokat jelölhetjük meg, amelyek behálózzák Papp Sándor Zsigmond elbeszéléseit, vagy még pontosabban, keresztül-kasul szelik a kötet egészét szinapszisszerű egymásra kacsintásaikkal. Talán a sötétségnek a tér közeit kitöltő pépes anyagszerűsége a leggyakoribb, mely köd, füst vagy korai esteledés formájában minduntalan visszatér. „Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait" – olvassuk a könyv első lapján, hogy aztán újra és újra felbukkanjon a későbbi leírásokban: „Az éjszaka árnyai lassan befurakodtak a porcelánok ás a bútorok mögé, kitöltötték a réseket." (58.); „Így történhetett, hogy azon a télen, mintha mészároslegények füstölnék módszeresen a kerületet, mindent elborított a senyvedő romok átható bűze, ez a sunyin gomolygó, a test hajlataiban fehérfejű pattanásokat és keléseket növesztő köd." (155.) Lehetne folytatni, illetve közbeékelésekkel dúsítani a sort, de elég számba vennünk a címeket ahhoz, hogy felbukkanjanak a motivikus háló legfontosabb csomópontjai: Az éjfekete bozót, A maszlag, A káosz, Az átok, Füst.



Nemcsak ezek a célzatos címek, hanem az epizódok egy hiányzó közép körüli koncentrikus elrendeződése is a példázatok utalási technikájára vall. Ezek az elbeszélések nem annyira egy-egy történetnek, hanem inkább egy-egy témának a megírásai. Igaz, a témát inkább zenei, mint nyelvi értelemben kell értenünk, még akkor is, amikor zavarba ejtően referenciálisnak tűnik, mivel az elbeszélések tárgyainak variációi szemantikájuk helyett a ritmusaik, vagy ha szabad így mondani, melodikus kompozíciójuk mentén bontakoznak ki, mert az elbeszélőt sohasem a magyarázatok, hanem az események textúrája érdekli.



A káosz a forradalomról szóló példabeszéd. A kiszámíthatatlanul és érthetetlenül zajló történet során, mintegy mellékesen rajzolódnak ki a társadalom életét felvigyázó adminisztratív, politikai, illetve rendfenntartó apparátusok és a globális egység szimbolikusan megjelenített ábrándja, mely a Nagyposta csarnokában egész falat beborító világtérképben öltött testet. Már a fontos közhivatal működését szavatoló szigorú renden áttűnnek a postáskisasszonyok, a trafikos néni, illetve a postamester személyes szokásainak és mindennapi kedvteléseinek civil színei. Az országos méretű változások azonban a dombormű formájában elkészült világtérkép egy darabjának leesésével kezdődnek el, majd nyomban utána egy nyugdíjas klienssel történt incidens következik, amely a következőkben érthetetlenül megsokszorozódik, s a feladók egyre szélesedő körét vonja be a „rendbontásba".


Hiába a nyomozás, a gyanús elemek (pl. a világtérképet mintázó művész) kényszermunkára fogása, végül pedig a hadsereget is bevető intézkedések: ami elkezdődött, azt már senki sem tudja megállítani, mint ahogy kézben tartani vagy irányítani sem. Nem tudni, ki vezényelte ki a katonaságot, csak azt, hogy rendezetlenül vonultak a terekre, a tűzparancskor pedig behunyt szemmel vaktában lőttek. A dolgok kiváltó oka – melyre a narrátor a magyarázatot és a megoldást nem találó elbeszélés végén kajánul emlékeztet – mondvacsinált, azaz szimbolikus esemény, melynek egyedül a postahivatal semmilyen autoritással nem rendelkező takarítónője volt a tanúja: megbomlott a nagy világkompozíció, s attól fogva, hogy egy darabja pozdorjává zúzódott a csarnok mozaikján, többé nem lehetett fenntartani a globális rend illúzióját.
Zalbács néni albérlője az olvasás esztétikai elszigeteltségének eszméjét felfüggesztő irodalomszociológiát – ugyancsak hiperbolikusan – egyúttal az irodalomfogyasztás fiziológiájára is kiterjeszti. A magányos könyvtárosnő történetébe a könyvtárlátogatók különböző olvasásgyakorlatokat megtestesítő epizódjai is beleszövődnek, s „az ember leginkább kimódolt és nagyvonalú találmányá"-nak titulált regényt a legelemibb életszükségletekkel hozzák kapcsolatba.


Különösen a gasztronómiai, illetve szexuális jóllakás vágyának cinkosaivá lesznek a könyvek, csak így vehetik fel a versenyt a változatos fogások konyhaművészetével. A Mester és Margarita hatása gyomorrontásra hasonlít, utána csak könnyű amerikai novellákkal ajánlatos kísérletezni, „míg a szervezet újra vissza nem szerzi régi ellenállását". Az ízlés és a stílusregiszterek problémái is csupa gasztronómiai, illetve a szexualitással kapcsolatos terminusokba íródnak át. A József Attila-, illetve Ady-idézetek afféle desszertként egészítik ki az ínyenc vacsora és az ölelkezés fogásait, olyanszerű társításként, mint a klasszikus irodalmi csemegék kontextusában felbukkanó populáris aranyköpések: „minden nő nő valahol, csak meg kell találni a nyitját". Kata, a rengeteg testű könyvtárosnő „párnája mellé egyre több klasszikust halmoz fel, mintha egyszerre akarna ágyba bújni valamennyivel". Miután pedig nem sikerül a mindig nyitva hagyott történeteket végleg lezáró folytatást megtalálni a könyvekben szétszórt lényegek egyetlen renddé összekapcsolása révén (pedig egy ilyen felfedezés nemcsak a folytatás elmaradásától depressziós olvasókon segíthetne, hanem jótékonyan hozzájárulhatna női sikereihez is), keserűségében világnak indul. De a tagjaira kötött klasszikusok példányain, melyeket a rendőrség elkoboz és visszajuttat a könyvtárba, ettől kezdve átüt a test összetéveszthetetlen melege.
Az átok a kapitalizálódó körzet babonás pénzcsináló hajszáját hiperbolizálja, az Apám reggelije pedig a moziban látott amerikai psycho ugyancsak példázat értékű kerületi változata a semmibe vett, lemorzsolódó kisemberről, aki kannibalizmussal kompenzálja megaláztatásait, s akivel fia végez, mielőtt a csavargókból álló „menüt" – derültséggel fogadott ígérete szerint – a kártyapartikon fölébe kerülő vetélytársakra is kiterjeszthetné. Megfojtása volt a tisztelet vele szemben megnyilvánuló egyetlen gesztusa: „Végre, életében először, valaki komolyan vette."



Ugyanakkor persze a példabeszédek titokzatosan köpenyegükbe burkolóznak, s a faggatásra mindannyiszor más-más fogódzókat kínálnak az olvasónak. Így távolodnak el a kanonikus Bodor Ádám-i, illetve erdélyi vonatkozásoktól, hogy tovább élhessék apokrif szabadságukat.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Berszán István


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.