[Látó, 2009. február]

A forma nem, a tartalom sem,
csak tűnő bőrön át a vér –
ez érdekel, nem a gyógyult seb,
a sír fölött a buja fű.

Mint a víz a felhőgyárban,
forgolódik önmagában
mindenki, ki magyarázza,
mi:
a vers,
a forma,
a téma, a fájdalmas ekcéma,
a cél,
az eszköz, az elveszett Etelköz.

Sustorog a domb tövén az ősz,
Bolond Istók vagyok, ki más?
A dal bennem időz.