Vers, próza / Borkorcsolya

Bächer Iván
Borkorcsolya



Általában abból fakadnak bajok, ha valaki megissza a bort, nagyon megissza. De néha az is megváltoztathatja egy ember életét, ha a bor megmarad.



Vidéken lakom, ötven kilométerre Budapesttől, vonattal járok haza. Aznap este a nyolc negyvenesre szálltam. Találomra ültem le a már kevés szabad hely egyikére. De elébb azért odasandítottam, s láttam, hogy egy filigrán, ötven év körüli hölgy ül a belső ülésen. Kérdeztem, szabad-e a hely, mire ő felnézett, és szépen, hangosan mondta: igen, szabad, foglaljak helyet. Már tudtam, nem úszom meg a diskurzust ma se. Leültem, rápillantottam a kezében lévő A/4-es méretre nagyított képre, amelyen havas csúcsú, hatalmas hegyek pompáztak. Oj, be szép, indítottam a fonalat, amelyet onnan aztán nem is kellett rángatni többé; szépen kígyózott az már spulniról magától lefelé.



– Az Annapurna – mondta az asszony. – Az Annapurna. 7819 méter magas. A világ legszebb hegye.
– Arrafelé tetszett járni tán?
– Három hónapot töltöttem ott.
– Ez igen. És mi okból? Hogyan keveredik el…
– Bor okból – mondta, végig sem hallgatva kérdésemet. – Bor okból. Az egész a bor miatt volt.



Egypár palack bor miatt.



– Mondhatja.
Felém fordult kissé, és mindvégig szemembe nézve mesélt:
– Tudja, minálunk nem a pohár telt be, hanem a palack. Pontosabban nem betelt, hanem úgy maradt, teli. Harminckét éven át éltünk együtt az urammal, tökéletes házasság volt a mienk. Azt hittem, legalábbis. Minden rendben volt, dolgoztunk, gyermekeket csináltunk, neveltünk, nem szenvedtünk hiányt semmiben, volt szép lakásunk, kocsink, társaságunk.



Úgy tíz éve a férjemnek nagyon jó állást ajánlottak Szekszárdon. A gyerekek egyetemisták voltak már, gondoltuk, heti pár napra tudják már nélkülözni őt. Én pedig ingázok majd, annál is inkább, mert korkedvezménnyel igen hamar nyugdíjba mehettem. A hét első három napját Szekszárdon töltöttük kettesben, aztán én hazajöttem, ő pedig maradt még péntek estig.



Na most, mi mindig vörösborosok voltunk. Hosszú évtizedek óta azok. Azt ittuk szerelmünk hajnalán, és mikor terhes voltam, akkor is azt ittam, napi egy deci száraz vörösbort. Később is, minden nap megittunk egy palackkal. Én egy kicsit, ő többet. Őneki az volt az éltetője, az az altatója. Sose rúgott be, de mindennap ivott, persze csak este, de nem hagyott ki napot soha. Rendes ember volt, mérnökember. Szekszárdon meg aztán természetesen csak erősödött, rögzült ez a rend. Egy Mészáros nevű borász kékfrankosát ittuk, minden este egy litert. Abból én ittam három decit, hetet pedig ő. Ez volt a normánk, ettől nem tértünk el soha. Másfél éve volt aztán, hogy én szerdán visszajöttem Pestre, és otthagytam, ahogy szoktam, neki három literrel a spájz kövén. Ott volt a legjobb hőmérséklete ennek a testes, kicsit savas bornak, amit ő mindig megsprickelt egy kis szódával is. Ő megjött péntek este, együtt töltöttük a hétvégét, és hétfőn, kora reggel együtt indultunk Szekszárdra vissza. Letettem őt a munkahelyénél, én pedig elmentem a Mészároshoz a heti adagért. Mert ő soha egy üvegnyit nem hagyott, pontos ember volt, mondom, mérnökember.


– Aki csak egyszer hibázik, de akkor nagyot.
– Hát igen. Azon a hétfőn megvettem a bort, vittem be a marmonkannát a kamrába, hogy majd ő este lefejtse…
– Ne is mondja tovább. Ott állott a három teli palack.
– Pontosan.
– Ezen csúszott el a fiú. Borkorcsolya – viccelődtem olcsón. – Maga meg két hónap múlva Nepálban volt.



– Mikor megjött, én csak kinyitottam a kamra ajtaját, és azt mondtam neki: Te nem itthon aludtál. Ő rám nézett, hallgatott egy sort, szemét lesütötte, majd – váljék becsületére – mégis rám emelte, és azt mondta: „Mindig gondoskodni fogok rólad.” Legalább a szemembe nézve mondta ezt a kapitális baromságot. Hisz nem kellett gondoskodnia rólam soha. Van nyugdíjam, én abból megélek. A lakást eladtuk, én vettem egy másfél szobásat, maradt még kétmillióm, abból csak háromszázezer kellett Nepálra. Mert odamentem, mert oda kellett mennem.



– Evidens.
– A könyvtárbam dolgoztam az egyetemen. Bejárt oda egy nepáli ösztöndíjas. Nagyon jóba lettünk. Mikor hazament, hívott, nagyon hívott, hogy látogassam meg őt. Mondtam, persze, hogy egyszer meglátogatom, de ki gondolna egy ilyes ígéretet komolyan. Ötvenéves voltam, gyerekes, férjes, kutyás, munkás asszony. Majd pont Nepálba fogok menni. És aztán egyszer csak ott álltam a fennsíkon, négyezer-ötszáz méter magasban, előttem a völgy, és azután lassan kibontakozik a szürkületből az Annapurna. Tudja, milyen az Annapurna hajnali pirkadatkor? Nem tudja, mert nem tudhatja.


– Gondolom, mint a Naszály, csak nagyobb.
Megvetőn nézett rám.



– Az Annapurna, az hegy. Maga nem tudja, mi az, mert még nem látott hegyet soha. Mert olyan itt nincsen, mifelénk. A hegy az valami egészen más, mint amit maga annak nevez. Az Annapurna maga a csoda. Boldog vagyok, hogy láthattam.
– És ha az ura elhörpöli azt a kis bort, mint ahogy nyilván megtette máskor, akkor…
– Tizenkét éven át megtette. Tizenkét éve volt meg a nő. Tizenkét éven át nem hibázott, megitta a bort.
– Vagy kiöntötte.
– Azt nem hiszem. De megitta rendesen. Mert rendes ember volt.
– Mérnökember.
– És áldom a sorsot, hogy akkor, akkor az egyszer hibázott. Ha nem teszi, soha nem látom meg az Annapurnát. A hegyet. A mindent. Mert a hegy az a minden. A hegyen nincs fű, nincsen fa, virág, nincsen se növény, sem állat, sem ember, ott nincsen semmi más, csak hó és nap, de az olyan hó és olyan nap, amilyen csak ott van; tiszta, egyértelmű, metsző, nem hazudik, mert ott fenn már nem hazudik senki és semmi. Az Annapurna gyönyörű. Az Annapurna a szépség maga. Az Annapurna olyan szép, hogy fáj. Fáj a hegy. Úgy érzi az ember, át kellene ölelni, de nem hagyja magát. Az Annapurna elérhetetlen. És mégis, mindig itt van. És mi hol vagyunk?



– Sződligeten.
– Hűha, akkor a viszontlátásra, bocsánat.
Fölálltam, kiengedtem. Megcsókoltuk egymást, jobbról, balról, én meg, ifjúkorból maradt, rossz, modoros szokás szerint középről is. Nem fordította el fejét, de gúnyosan, fölényesen nézett rám:
– Hány centis maga?
– Száznyolcvanhárom.
– Látja. Az Annapurna meg nyolcszázezer. Néha egy kicsit több is. Ez a különbség. Ez a különbség köztetek.
– De az Annapurna messze van – próbálkoztam. – Én meg itt vagyok. Ha törpe is. De itt vagyok. Közel. Kéznél.
– Te vagy messzi, te. Messze. A sehol. Az Annapurna van közel. Mert az itt van. Itt. Benn. Bennem. Itt, tudod, itt.
Azzal megfogta kezemet, és egy pillanatra melléhez szorította.
– Itt, idebenn. Na szerbusz.



Azzal megfordult, és éppen idejében, mert már állt a szerelvény, és nyitva is voltak az ajtók.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bächer Iván


A szerzőtől még

   Szentélytörés


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.