vers, próza / Bronzvadász

Fekete Vince
Bronzvadász[2017. április]



Nyújtóztatja tagjait, mint minden ember, mint minden egészségtől
kicsattanó ember, ropogtatja az ízületeket, mintha fájna itt is, ott is,
mondja magának, mi az isten történt velem, kérdezi aggodalmasan,
amikor a bal lapockája fölött pici fájdalmat érez, nem, nem is a bal
lapockája fölött, nyúlna hátra magának, hanem a gerinc tájékán, ott,
az ötödik és a hatodik csigolya között, de az is lehet, hogy még lennebb,
legyint egyet, mit csináljon, öregedünk, öregedünk, mondja magának,
mint minden ember, mint minden normális, rendes, rendesen normális
ember, telik az idő, mondja magának, mint szinte minden helyi ember,
miközben az reggel a fürdő felé szédeleg, mert valahogy a feje is fáj,
az is hasogat, az is rendetlenkedik, mint minden rendes embernek, mint
szinte mindenik közönséges emberi lénynek, amikor tapogat reggel a
fürdőszoba felé, s nekiütközik a szekrény sarkának, nekiütközik a széknek,
asztalnak, azt a’, szisszen fel, mint minden karakán helyi ember ilyenkor,
és egy rettenetes huszáros káromkodást préselne el a fogai között, mint
minden rendes, normális, karakán helyi ember ilyenkor, s ki is engedné
a fogai kerítése közül, ha nem aludnának a gyerekek, ha nem aludna még
a hites felesége, hogy az a magasságos, hogy az a mélységes, hogy az a,

mondja ezért csak magában, dörmögi, akár a többi ember, a többi rendes,
normális, karakán helyi ember, mert neki is vannak érzelmei, neki is
vannak érzései, neki is két láb lóg ki a testéből, ha ez nem is látszik,
két kar, egy finom székely–magyar orr, két ügyes székely–magyar fül,
egyenesen tatár pontocskával, ahogy azt megalkották, bütyköcskével a jobb
fül karimáján, a legősibb itteni fajtából való, egyenesen tatár pofacsontokkal
az arcán, ami megint csak a legősibb itteni, még a lelkén is vitézkötéssel, még
a szíve csücskében is vitézkötéssel, mert mindenkinek az van és ott van, ahol
neki tetszik, látványosan viselve, de ez kitárva, kiteregetve, hogy lássák, hogy
tudják mások is, hogy ő igazi, még ha kiabálni is kellene néha, és könnyezve
énekelni és szavalni, templom és iskola, a víz szalad, a kő marad, mellette
kikeményített népiesbe öltöztetett lányok és fiúk mondják ünnepekkor,
ifjúságunk, ifjaink, az utánunk jövő nemzedékek, akik továbbviszik majd,
amit ősapáink, vértől áztatott stb., ükapáink, szépapáink csontjai fölött stb.,
amit ük-, szép- és dédapáink emlékére vérzivataros esztendőkön
keresztül, által,

kicsinyke kis népünk igazi felemelkedésére és dicsőségére, akiknek ott
vannak
most a sírjai a temetőinkben, pontosabban itt vannak, és akiknek ki tudja,
még hol domborulnak, a világnak mely részein, akik ott fekszenek a világ
annyi pontján, avagy itt „e kapitalista kő-, bronz-, márvány-,
gránit-mocsokban,
e gazdasági förtelemben, e dühöngő pénz-paradicsomban, gőgös
bronz-gyárosok,
elhülyült márvány-atyák, fehér márvány-rózsákkal behintett muraközi
kancák,
kőpáncélsisakos hülye tábornok-urak, duplacsövű puskával merengő
bronzvadászok

között, kiknek bronz-kalapját, bajszos arcát a galambok, harkályok,
cinkék, rigók
lefosták*”, mint aki töpreng, gondolkozik reggel korán, sajog a nem
létező térde,
lába, hasogat az oldala, hasít a lapockája, a gerince, fájlalja mindenét,
mint minden
normális, rendes, rendesen normális ember, amikor az reggel belép
a fürdőszobába,
felkapcsolja a villanyt, álmosan, hunyorgó szemekkel belenéz a tükörbe,
vizsgálgatja
arcát, táskásodó szeme alját, nézegeti a ráncokat, a borostát, simogatja
ujjai hegyével
a bőrt, nézegeti, vizsgálgatja, majd vizet szór arcába, jó hideg vizet, havat,
esőt fentről
a fennvaló, vagy csak galambokét, hogy ébredjen, mert frissnek kell lennie,
tisztának
kell lennie, amikor…

* Juhász Ferenc






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Fekete Vince




Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.