BukarestLátó / Bukarestnyomok a Látóban

Demény Péter
Bukarestnyomok a Látóban

[BukarestLátó – 2009. április]



Régi rögeszmém, most sem mondhatok mást: városok, térségek, országok, egyáltalán, földrajzi helyek nem léteznek. Nem léteznek abban a boldog problémátlanságban, amelybe a tankönyvek, a térképek, a lexikonok és az enciklopédiák merevítik őket, mintha bizony volna valami, amit ’Kalotaszeg’-nek hívunk, és mindenki ugyanazt érti alatta, lenne ’Bécs’, lenne ’Velence’ vagy éppen – Bukarest.



Azért emlegettem Ausztria, illetve a tenger fővárosát, mert ezekről tematikus számaink is készültek 2005, illetve 2008 februárjában. Érdekesek voltak, színesek, vonzók és kavargók, de arról győztek meg, amiről meg sem kellett győzniük: hogy „Bécs” éppúgy nincsen, mint „Velence”. Hasonló élmények, emlékek és tapasztalatok természetesen vannak, egymásra emlékeztető figurák rémlenek fel több írásban, lüktetni kezd egy hangulat, de mindkét város (és minden város) bennünk áll össze, bennünk, akik olvasunk róla, akik elképzeljük és megéljük, s talán inkább azt éljük meg, amit amúgy is elképzeltünk.



Ezért vettem kölcsön s alakítottam át Gyenge Zsolt írásának szellemes alcímét. Bukarestnyomok a filmvásznon – mondja ő; én meg azt, ami fentebb olvasható. Mert minden rögeszmém ellenére (s nem úgy szépek a rögeszméink, ha úgy teszünk, mintha bírálhatók lennének?!), minden rögeszmém ellenére tehát belátom, bizonyos dolgokat kívülről kapunk, hogy aztán belül kezdjünk velük valamit. S ha elfogadom ezt a belátást, mégiscsak meg kell rajzolnom egy képzeletbeli Bukarestet, amely sokféle és mégis egységes, személyes és mégis általános.



A nyomok furcsán kanyarognak. Hogy Gyengével folytassam, ha már vele kezdtem, az általa elemzett rendezők magas színvonalon mutatják be azokat a sztereotípiákat, amelyeket mindenki betéve tud, ha a Balkánról beszél, s amelyre éppen ezért mindenki vevő; egy másik szöveg szerzője meg panaszkodik erre a túl egzotikus Balkánra – de hát az a könyv is bestseller lett… S ha az olvasó mélyebben elidőz az ankétunkra érkezett válaszoknál, azt fogja tapasztalni, ott is a „kimerítő város” toposza tartja magát a leginkább, valami sírvavigadós vagy vigadvasírós humorral leöntve. Ahogy Doamna Coca megebédelteti a magyarországi társaságot, mert meg akarja győzni a tagjait, hogy városa a kommunizmus borzalmai ellenére is szép, úgy nem sokan főznek, terítenek és háziasszonykodnak.
Azt hiszem, akkor értettem meg egyet s mást a román és a magyar kultúra közötti különbségek természetéről, amikor elolvastam Gellu Naum regényének részletét. Ekkor ébredtem ugyanis rá, mennyire különbözik egy magyar kóbor kutya egy romántól. Mózes Attila műveiben a kóbor kutyák falkába tömörülnek, és ha az ember sötétedésig marad házon kívül, rövid úton felfalják. Naumnál ugatnak ugyan, ugatnak, elvégre az a modus vivendijük, de aztán békén hagyják a modern picarót. „Oameni suntem”* – mintha ezt mondanák. Békésen szürreális kutyák ezek, embereknek vélik magukat.



Persze, olyan idők is lehetnek, amikor nem könnyű legyinteni. Ám még ez a nehézség is sokféle. Mihail Sebastian azt hitte, minden rendben és megdöbben, amikor kiderült, semmi sincs rendben, a legjobb barátai esetében tapasztalja, ki lakik bennük; Theodor Pallady eleve karcosabb és szkeptikusabb, Ioan Es. Pop pedig szintén alkatilag magányos és illúziótlan.



Úgy tűnik, oda érkeztünk meg, ahonnan elindultunk. Bukarest franciás volt és csodálatos (Pallady franciául írta feljegyzéseit, Matisse-szal levelezett); Bukarest rettenetes volt és kegyetlen; Bukarest szürke volt és furcsán sármos; Bukarest tébolyító és egzotikus. Van, aki a pimaszt látja, van, aki a Berlin fölött az ég képeit képzelné a város fölé; van, aki a magyarokat követi, van, aki a piperkőcöket. Ami mégiscsak és a rögeszméktől való minden szabadulási igyekezetünk dacára azt jelenti, a látás összefügg a képzelettel; a fizikai, földrajzi, tény- és adatszerű valóság mellett létezik egy másik, amelyik talán nem független tőle, de nagyon hamar függetlenedik, mert a vágyban bízik, és a lehetőséget kutatja.



Nem zárhatom soraimat anélkül, hogy meg ne köszönném mindazoknak, akiknek a neve szerzőként és/vagy fordítóként szerepel a szövegek fölött vagy alatt, s akiknek a munkája nélkül nem tudtam volna átnyújtani Önöknek a Látó Bukarestjét. Azt a várost, amely csak itt létezik, két sárga borító között.



* Emberek vagyunk (rom.)







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Demény Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.