Vers, próza / Bwawa

Márton Evelin
Bwawa[2018. június]



Zene: Tyurgan kam Shaman`s arrow

Jöjjön, el kell mennünk innen – mondta Néruka, és erősen megszorítva a csuklóját, maga után húzta Aloist az átizzadt testek között. A benti zajhoz képest kint irreális csend volt. Pedig a hajnali halpiacon már nagy a nyüzsgés, a meztelen talpak már kellőképpen felverték a vörös port ahhoz, hogy el lehessen rejtőzni benne. Az utcákon még rózsaszínű a homály, csak a mészárosok bárdja hallszik, és egy-két búcsúbégetés. Még a legyek sem teljesen éberek, álmatagon és fázósan üldögélnek, várva az édeskés szagú bomlás óráit. A falaknak dőlve öregek bóbiskolnak, egy-két holdkóros kisgyermek kereng, meg azok, akiket nem hagy már aludni az éhség. A piac előtt viszont nagy a ricsaj és az örvénylő por, egy eldöcögő teherautóra menet közben ugrálnak fel azok, akik munkát szeretnének, vagy csak úgy eljutni valahová. A gazdagok gettójának közelében nyikorogva nyílik a vaskapu, és nevető fegyveresek közül turistákat szállító terepjárók kanyarodnak az útra. Az autókból fura maskarába öltözött emberek nézelődnek, minden második fényképez. A besűrűsödött reggeli tömeg miatt csak lépésben tudnak haladni, árusok kisebb hada szalad utánuk, festett gyékényeket, nyakláncokat, egyebeket lobogtatva, és irreális összegeket kiabálnak több ország pénznemének árfolyamán. A forgalomba tévedt teheneket rövid botjaikkal bökdösik a pásztorok, megriadt borjak bőgnek. Néruka egyenesen a csorda közepébe vezette Aloist. Néha nekikoccan egy-egy állat teste, és Alois elcsodálkozik azon, hogy ezek a bőrzsákba varrt, tülekedő csontvázak milyen nehezek. Egyiknek-másiknak még harmat csillog a púpján. Néruka lekuporodik Aloisszal szemben.
– Minek jött ide? – kérdezi. – Meg fognak ölni. Engem azért, mert túl magas vagyok. Magát meg...
– Ne is mondja! De talán pont ezért jöttem. Talán ezért jöttem vissza, Néruka, erre nem gondolt soha? Mondja, tud maga a vízen járni?
– Egy-két lépést talán, de miért fontos ez?
– Nem fontos, Néruka, felejtse el, menjünk, együnk valamit.

Endi Boo kifőzdéjében kanalazzák a híres taji levest. Endi Boo kifőzdé­je a Mocsárban van. Itt élet és halál nem kérdés, csupán szerencse dolga. A taji leves összetétele homályos, Alois úgy gondolja, jobb is, ha nem tudja, miből készül. Néruka voodoo levesnek hívja, és sejtelmesen vigyorog hozzá, pedig vigyorgásra semmi okuk nincsen. Egy túl magas meg egy túl fehér itt, ebben a városban tényleg nincs hová elrejtőzzön. Sőt, talán az országban sincsen olyan hely. Esetleg odaát, az erdőségekben. Bár azt mesélik, ott van igazán veszélyben bárki, hacsak nem az örök elrejtőzés vágya viszi oda.
– Tudom már, miért jött el onnan a maga földjéről – mondta Néruka, és zavartan Alois kezét nézte. Egy gyűrű halvány nyomát és a csuklóról átfutó rózsaszínű heget.
– És miért, Néruka? – kérdezte Alois, és szórakozottan nézegette magát a kanál homorú felében.
– Mert megtehette. Én sohasem tudok elmenni innen. Nincsen hozzá elég pénzem.
– Mert nem erre gyűjt, Néruka, mert nem erre gyűjt – mondta Alois.
– Ne mondja, hogy maga erre gyűjtött! – csattant fel Néruka, és Alois arcát fürkészte, ennél a nőnél sohasem lehet tudni, mikor gúnyolódik.
– Nem én, mert képtelen vagyok rá – mondta Alois. – De gyűjtöttek helyettem mások.
– Maga egy élősködő!
– Mindannyian azok vagyunk, Néruka, higgye el nekem.
– Mondja, maga nem fél itt? Nem fél, hogy itt hal meg, itt rohad el a teste, és soha senki nem tudja meg, hová lett, mi történt magával?
– Úgy gondolja, hogy ha otthon, az ágyamban halok meg, tudni fogják, hová lettem, mi történt velem?
– Maga teljesen bolond, Alois. Ilyen őrülttel még soha életemben nem találkoztam.
– Édesen bókol, Néruka. Ezt mondja a férjem is, meg néhányan, akik­ről azt feltételezem, hogy szeretnek.
– De én komolyan beszélek!
– Ők is mindig ezzel jönnek.
– De én nem hazudok, Alois.
– Képzelje, ők is ezt mondják. Szakasztott ezekkel a szavakkal.
– Jó, hát ne higgyen nekem.
– De hát nekem sokkal könnyebb hinni, mert így megmarad az ártatlanság varázsa.
– Ugye csak azért beszél versben, hogy csúfolódjon velem?
– Nem, Néruka, azt hiszem, ilyenkor önmagammal csúfolódom.
– Önmagával? De miért?
– Mert másképpen nem tudom elviselni. Ne is gondolkozzon ezen, hagyja a fenébe, figyeljen, ha ezt most kibírom, tudja, a gyógyszerem nélkül, azt jelenti, nem is vagyok beteg.
– De, de piszkosul beteg. És itt fog megdögleni, és valószínűleg én is.
– Ó tudom, Néruka, megtanultam a forgatókönyvét: azért fogunk meghalni, mert maga túl magas, én meg túl fehér, kínok között halunk meg mindketten, megalázva, ahogy illik. Ismeri azt a faviccet, amelyik így hangzik: mi az, ami hosszú, hogyha zöld? Vagy ez nem is favicc, hanem csavaros logikai rejtvény? Megoldásához féldeci Unicum szükséges, leöblítéséhez egy korsó sör, és aztán jöhet a következő?
– Mondja meg maga, hogy most mit tegyünk!
– Nem tudom, Néruka. Esetleg tud itt a közleben egy kiadó szobát, ágyat, szénapadlást, barlangot, sziklát? Ahol csak kettesben lehetnénk, és le­hetőleg az ég madarai és a föld állatai is elkerülnek bennünket?
– Nem tudok, kérem. Itt, errefelé, nálunk nincsen ilyen hely. Maguknál van?
– Igen, hogyne volna, Csernobil a neve. De biztos vagyok benne, hogy már maguk is rendelkeznek ilyen vakfoltokkal a térképeiken.Tudja, min gondolkodtam, amíg a válaszát hallgattam? Hogy a mi szokásaink szerint maga most visszautasított engem, Néruka, és hogy ez valami ócska beideg­ződés miatt kicsit rosszul esik nekem, miközben nem is tudom, vágyom-e igazán magára.
– Maguk mind ilyen kegyetlenül őszinték?
– Honnan tudja, hogy őszinte vagyok?
– Talán elárulja a teste, Alois, erre nem gondolt?
– Gondolni gondoltam. De sosem érdekelt igazán.
– Akkor ebben egyetértünk.
– Örülök neki. Keressük meg hát azt a puszpángbokrot, és heveredjünk le alá.
– Puszpáng? Attól tartok, ilyen nevű cserje itt minálunk nem terem.
– Ne legyen szőrszálhasogató, Néruka, menjünk már valahova, vagy szerezzen egy sört.
– Sört? Miért nem ezzel kezdte?
– Nem is tudom. Talán csak most szomjaztam meg igazán.
Estefelé, amikor egy keveset enyhült a meleg, Néruka újabb adag taji leveseket hozott, és a délutáni pipa maradékát, amelyet félálomban szívtak volt el. Endi Boo szobájában feküdtek, a gyékény síkosra izzadt alattuk, ruháik a széken hevertek, mely mellett egy tyúk ült szétzilált tollakkal. Lábát zsineggel a székhez erősítették. Amikor megérkeztek, egy ideig riadtan káricsolt, aztán megszokta, hogy nem egyedül van a szobában, vagy egysze­rűen csak kifáradt. Alois megpróbált egy kis sört adni neki, de a tyúk nem volt hajlandó a tenyeréből inni.
– Néruka, szerinted a tyúkoknak megszakadhat a szívük az ijedtségtől? Vagy a bánattól?
– Tegeződünk? – kérdezte Néruka, és alaposan megnézte a pihegő tyúkot. Vöröses tollai csapzottan ragadtak a testéhez, a szeme indőnként felakadt, máskor lehunyta, úgy tűnt, tényleg a végét járja, levesnek való állapotba került, csak senki sem kívánja megenni, ennél nagyobb szerencsétlenség nem is érhette volna a nyomorultat.
Alois Néruka testét nézte, a bőr felülelét, a pórusok nagyságát, az izzadság, por rajzolta képeket, nyomokat keresett, válaszokat az emberiség nagy kérdéseire, titkokat, melyek átütnek a bőrön, egy fagyos hajnalt, egy patak vizét, valamit, amibe kapaszkodni lehetne.
– Úgy tűnik, most már tegeződünk. Sőt, azt kell mondanom, ezelőtt is tegeződhettünk volna.
– Én nem voltam biztos ebben. Sőt, most sem vagyok az – mondta Néruka, és újabb adag keveréket tett a pipa tölcsérébe. A füst megrekedt a felhevült falak között, és kékes köddel vont be mindent.
– A vég nemcsak egyszer jön – mondta Alois, miközben orrán-száján folyt a füst, Néruka csak villogó szemfehérjét látta, és sápadt kezét, mely a kopott szipkát szorongatta.
– Hát hányszor?
– Nem számolom. Van itt nálatok postás?
– Minek? Nem kap itt senki leveleket.
– Akik elmennek innen, azok sohasem írnak egy levelezőlapot sem?
– Nem megy el innen senki. És írni csak a gyerekek szeretnek, de aztán ők is megunják.
– Mennyi időnk van még, Néruka?
– Nem tudom. A pénzből, amit adtál, megvettem a házat a kifőzdével együtt.
– Akkor hát berendezkedtünk itt. És lehet, hogy lesz még másik reggel, este, holnap, másnap.
– Nem tudom, nem tudom, mit mondjak erre.
Nem baj, Néruka, semmi gond, nem számít, mennyi, inkább csak az, hogy milyen. Arról meg csak mi tehetünk, senki más. Igyuk meg ezt a levest, ezt a sört, oszd meg velem a pipát, és dőljünk vissza a hűs gyékényre, nézzük a tyúkot, amíg elalszik fejét szárnya mellé ejtve, míg elalszom, míg elalszol, jöjjön az éjszaka, ájult félálomba ringass, s míg este este, éjjel éjjel, a hajnal késsel oson a falak mellett, egyikük pengéje kőhöz koccan, s egy másik halkan szisszen, álmodunk, összerezzensz, és míg este este, éjjel éjjel, holdfényben ingadozó árnyak, az ablak alatt suttogások, neszezés, távoli csorda kolompja, emlékek, fények, illatok, a mámor, a mennyi, a milyen, a hányszor. Kivel, hol, miért s mi végre, számtalanszor, számlálatlanul, rangsorolás nélkül, ha este este, éjjel éjjel, a hajnal késsel oson kint, a penge ha kőhöz koccan, még egy szippantás élet, aztán csak az alvadó halál, halál, halál, Néruka, a halál.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Márton Evelin


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.