Deleatur / Captain Störr a füstön (Füst Milánról)

Onagy Zoltán
Captain Störr a füstön (Füst Milánról)[2018. július]







Ha évfordulós konferenciáról érkeznék éppen, reggeltől estig csupa Füst­-előadás, a napzáró sörök mellé is derűvel teli Füst-anekdoták, hátamon egyféle irodalomtörténeti vállalás elszántságával (természetesen), könnyebb volna a helyzet. A végén, talán a legvégén, búcsúzásul, összegzésként képes volnék azt állítani a konferenciát övező általános – pozitívba hajló – értelmezésben, hogy szeretem olvasni Füst Milánt. Pedig nem. Pedig nemigen. Pedig próbálkoztam, sehogyan nem fogadva el egy korábbi megfigyelést, mely szerint Füst Milán a XX. századi magyar irodalom leg-legfanyalgottabb írója, ilyen nehézkesen még konferencián se fényeztek senkit. Ki fogadhatna el ilyen verdiktet megdönthetetlen érvek nélkül?
Költőnél, írónál (drámái annyira nem láthatók, hogy olvasói szempontból elhanyagolhatók akár) egyetlen verdikt érvényes, az olvasóé.
Két hónapja került érdemben újra szem elé Füst Milán és az életmű, hozzávetőleg száz általam ismert (olvasóként ismert) olvasót kértem meg április óta, hogy ugyan mondana valamit Füstről, mennyire emlékezetes az utolsó Füst Milánnal töltött pásztoróra, mennyire maradó.
Megjegyzés: az általam ismert olvasók több csoportba sorolhatók. Ismerünk nem olvasó olvasót, aki a megjegyzett vélemények kivonatát egységesíti és tolmácsolja, de közben határozott véleménye van, értelmiségi társaságban könnyen és szofisztikáltan nyilvánul meg. Ismerünk olvasgató olvasót, aki a sikerkönyvek, a botránykönyvek és a bestsellerek komoly fogyasztója, akire a kiadói gyakorlat alapozhat, állásfoglalása őszinte és mindig elfogadható, szempontjait az olvasás élménye határozza meg. Ismerjük aztán az olvasó olvasót. Az ő olvasási gyakorlata a kölyökkorban alakult ki, léteznek klasszikus kedvencei, akiket időről időre végiglapoz, figyel a dolgokra, nem idegenkedik a kortárs irodalomtól, örömet okoz, amikor kortárssal bővít­heti a kedvenc-polcot, olvasata rendszerkereső, véleménye megfontolt.
A megkérdezettek kilencvenkilenc százaléka szemrebbenés nélkül állította, hogy az elmúlt években nem olvasott Füst Milánt. A maradék egy százaléknak járt a kezében A feleségem története, „de adott pillanatban az őrült féltékenység inkább elidegenít, mintsem közelebb hoz az élet valóságaihoz, visszatoltam”. Hát ennyi. Félig-meddig meghatározó könyvre, olvasmányélményre tíz évig emlékszik a rendszeresen olvasó olvasó, tíz év alatt fakul meg, nyomják le az új érkezők, ebből megállapítható, hogy a kérdezettek az elmúlt tíz évben nem tettek kísérletet Füst Milánnal, vagy ha igen, a kísérlet érvénytelen és eredménytelen.
Ettől kezdve kultusz ide vagy oda, a szakmai értelmezhetőség különféle szempontjai amoda, Füst Milán egy nem olvasott klasszikus, akire igény volna, és óriási olvasótábora lehetne, ha volna igény.
A már-már banalitásba hajló tény jelentősége abban áll, hogy Füst Milán nem az az író, akit, ha rossz a kedvünk, lekapunk a polcról, tegye jobbá, legyen szíves, vagy ha túl jó volna a kedvünk, de a tapasztalat szerint a jókedv csalóka, rendszerint rosszra fordul minden, vegyen vissza jókedvünkből. Ebből következik, hogy fogalmam nincs, mikor olvasunk Füst Milánt. A személyes, pártpreferenciák nélküli közvélemény-kutatás azt bizonyítja, Füst Milánt soha nem olvasunk.
A szakma ettől függetlenül – persze – mondhat, amit akar. A szakma, hogy legyen dolga, talál kerek évszámot, aktualitást, talál csatornát a nyilvánossághoz, magyarázhatja ezerképpen, ütköztetheti az egymástól eltérő olvasatokat, a Füst-életmű leszakadva az eltérő és ütköztetett olvasatoktól, a legolvasatlanabb életmű az első Nyugat-nemzedék alkotói által létrehozott életművek közül. Ugyan mi az oka? Rejtély, hogy mit érez eleve elutasítandónak a kedves olvasó, és végtére miért utasítja el? Hétköznapi olvasó csak jó okkal száll le a mélybe, az író életébe, nem tartja kötelező tartozéknak, hogy ismerje, azonosítsa a műben megjelenő szereplőket, hogy kiegészítő perspektívaként egyszerre lássa a regényt, mögötte az írót. Megelégszik annyival, ha a regény kerek.
*
Áprilisban elkövettem azt a baklövést, hogy a lassan húsz éve türelmesen várakozó, a Fekete Sas Kiadó által megjelentetett Naplók (Bp., Fekete Sas, 1999, I–II. kötet. Szerkesztette Szilágyi Judit és Fazakas István) felől gondoltam az új közelítést. Nem szerencsés. Megállapítható most, miután lecseng a láz, két úton ajánlott Füstöt megközelíteni a minden jóra nyitott olvasó számára. Az egyik a valóban kimerítő A feleségem története felől, szerelmes férfiember megtanulhatja belőle, más is hülye, ha szeret, és mely zug­ösvényeket kötelező lefalazni, ha békét akar. A másik pedig ugyancsak férfi-nő közeli, Ez mind én voltam egykor, a Hábi-Szádi küzdelmek freudi regénye. Csakhogy magamnak hiába ajánlom bármelyiket éveim okán, egyik Füst-regény olvastán se lehetek már se butább, se okosabb, ebből követ­kezően a Naplók.
A Naplók közel 1800 oldal sűrű, tömény, feloldhatatlan, megrágatlan féltékenység, háborgás, fennhéjázás, nagyotmondás, dicsekvés, kérkedés, hivalkodás, hetvenkedés, nagyzolás, arcoskodás, nagyképűség, melldöngetés, mindez megtámogatva a pályatársak szakmai és emberi lekicsinylésével. Mindenki kap. A kor valamennyi jelentős és kevésbé jelentős irodalmi sze­replője megkapja a magáét Füst Milántól. Vélhetőleg ez tartja lendületben. Ráadásul nem elkülönült szigeteken dolgoznak a permanensen legyalázott írók (Kosztolányi, Karinthy, Móricz, Osvát és a többiek), családostul összejárnak, naponta találkoznak, beszélnek telefonon, kézirataik első olvasói, barátok óriási cikkeket, kritikát írnak egymásról a Nyugatba és máshová. Ők az első Nyugat-nemzedék.
Füst Milán megőrül a sikerért, az elismerésért, ugyanakkor minden siker és elismerés kevés. A bugyogó féltékenység, szakmai kielégületlenség és gyűlölet csorog át a prózába. Ezt érzi meg az olvasó, aki kíváncsiságból maga elé nyitja valamelyik Füst Milánt, és ez lehet az olvasóriasztó matéria. És marad az egyetlen, mindenki által ismert regény, az emlegethető különlegesség, Störr, a munkanélküli holland hajóskapitány és Lizzy, a csinos, dundi francia asszony, a bizonytalanság regénye. Ahogy lengenek a füstön.
És most Füst és a naplórészletek:
Kosztolányi: túl elasztikus erkölcsű, – mindent befogad ellenállás nélkül, gyakran keveredik benne ellenállás nélkül a kokott és gazember, horizonttalan szépség és jóság-felfogása (néha oktalanul riadtan kapja rajta magát) – a polgár felfogásával.
*
Fiatal leányok ma: „tavasz van, nem bírjuk tovább, fiú kell – magának is nő kell, én élvezni akarok, ha csókolózom”. Kosztolányi: ha ezt a piszkot vette el, föltétlen piszok lappang a karakterében, (ha elviselte,) legalábbis gyengeség és ingatagság.
*
Kosztolányi verses könyvéről így kezdenék kritikát: Lássuk, milyen virág. Illata nincs, szirma rikító, s gyorsan, érintésre lehull, – minden más fajtól különbözik, mintha nem is virág volna.

*
Kosztolányi: mindig is csak a perditákat szerettem: az az én formám. (Furcsa nemi nevelés. – A házassága is így történt.)
*
Egyetlen lapban sem szerepelek soha mint író! De soha még véletlenül sem. 30 között nem!
*
Érdekes, hogy bánik velem Molnár Ferenc, mint egy naiv ifjú íróval szokás. Kosztolányit, Karinthyt már respektálja. Épp így Lengyel Menyhért. Babits, Móricz, Schöpflin egymás között az egyenrangúság hangsúlyával érintkeznek, velem pedig egy hűvös távolságból. Dolgoznom kell: ez a legfőbb. Bizonyítanom kell a magam erejét, ha van még. S vissza kell őket még ez életben egyszer utasítanom, ha majd fel akarnának venni szent társaságukba.

*
Kosztolányinak sokat kell írnia, s könnyedén dolgozik. S miután amit mond, olvasók számára mondja, nem mélyíti el túlságosan. Beszélgetünk s ő ceruzával a kezében firkál. Gyorsírással feljegyzi, ami tetszik neki, s meg is írja rögtön. Háromszor is megesett velem, hogy rögtön megírta, amit mondtam. Ezentúl vigyázok, hogy semmi olyat ne mondjak előtte, amit értékesebbnek tartok.

*
Kosztolányi: az egész lény labilis.

*
Rongy koldús vagyok! Tolnai handlé két könyvemet megvenné, egy millióért a kettőt, s ezért az összegért olyan szerződést kínál, amelyben örökre lemondok javára könyveimről. Szükség van a pénzre, majdnem belemegyek a dologba. Ezalatt Kosztolányi 60 milliót keres a Téli rege fordításán. S mialatt én nyögök és döglöm, ő dolgozik, színházba jár, cikkeket ír, s egyre tekintélyesebb főmunkatársává lesz a Pesti Hírlapnak. Én pedig nyögök. Karinthy 30 milliót keres szerzői estjén. Én pedig nyögök és egyre elviselhetetlenebbnek érzem az életet! A semmittevő, aki folyton el van foglalva. S akit egy szegény, kedves, gyenge asszony tart el nagy keservesen!

*
Érvényesülés! Igen, a közepesek közé számítanak, dolgozhatok, írhatok, amit akarok. Még a Nyugatban is! Ha verset írok: T. A., vagy Sz. E. verse rangsorban mindig előttem áll, még sosem fordult elő, hogy fordítva lett volna. Ha cikket írok, s ha a legjobban sikerül is nekem: Schöpflint vagy Lengyelt meg nem előzhetem. (Kosztolányi pl. most favorit lett, amit ír, azt feltűnő helyre teszik!) Felolvasásra sosem hívnak meg, s most már nem is fogom meghívásukat elfogadni! De ha netán véletlenül valami outsider nyilatkozik is a magyar irodalomról: akkor is, még véletlenül sem fordul elő, hogy engem megemlítsen…

*
Az irigy ember kritikája sok tekintetben megbízható. Hogy a hibákat jól, alaposan kikeresi ellenfele művében, abban bízhatunk. S miután Kosztolányi most még csak nem is ellenfele már Adynak (már nem lehet ellenfele, annyira lemaradt), tehát egy egész alapos kritikát várhatunk, amely már meg sem kísérli, hogy annyira ócsárolja, hogy legyömöszölje a magáénál alacsonyabb szintre.

*
Arról volt szó, hogy rossz ember vagyok-e? S Gellértné furcsán elhallgatott. Persze ostoba voltam. Kosztolányiné előtt fejtettem ki Gellért hibáit, de sőt! Kosztolányi és Karinthy jelenlétében, vadidegen emberek előtt is beszéltem er­ről! Hogy a lényege hiányzik – az, ami a költőt teszi! (Nyugat-estélyen.) Egy kölök hallgatta, s lehet, hogy sietett a hírrel Gellérthez! Tóth Árpádnak is megmondtam.
*
Ti urak, ne feledjétek el, hogy nem tettetek értem soha semmit. Hogy úgy éltem itt, mint a pusztában, hogy egy köszönő szó, egy elismerés, egy krajcár, semmi nem telt tőletek. Vagy ezt is el akarjátok sikkasztani, hogy becstelenek voltatok? És talán még szónokolni is akartok a síromon? Persze, persze, mert akik majd szónokolni akarnak és szerepelni, azok azt fogják mondani, nem mi voltunk. Az előző generáció becstelen volt, de mi?

*
Az éjjel Karinthy novelláit olvasgattam, („A két hajó”) szédítő. Az volt a benyomásom, hogy írni tud, de a világon semmi tehetsége nincs. Sose volt alkotó. Utánzó, s nem is az életet, írókat. S nem is író, újságíró. Tipikus, kitűnő újságíró. Oldalakon át semmi nincsen, az űr, az űr, s az ürességet kavarja s elég ügyesen. – Hogy le kéne térdelnie ez előtt az undok, vad paraszt előtt, Móricz előtt, mert mik ezek az írnokok hozzá képest? (Ugyanez volt különben első benyomásom is róla, fiatalkorunkban, az első novellái után. S meglepő, milyen pontosan ugyanaz most is.)
*
Ha megírnám, hogy Móricz Zsigmond, ez a királyi művész milyen irtózatos ökör volt, ki hinné el nekem? S hogy Kosztolányi, ez a sokkal kisebb művész, ha nem is volt alkotó gondolkodó, mégis, hogy zsebrevágta őt eszességben, úgy őt, mint Babits Mihályt, aki végtelenül ostoba ember, hiú, ostoba, gondolkodásképtelen, ez a világraszóló, nagy költő. (Ifjúkori költészetéről beszélek.) Ki hinné ezt el nekem ötven év múlva? Bizonyítsam? Be kellene bizonyítanom. Úgy ezt, mint a következőt: hogy Osvát Ernő, ez a lángoló szellem, a legnagyobb gondolkodók egyike és nagy kritikus micsoda tévedésekből állt, csupa tévedésből. Le kellene írnom, hogy miket mondott írókról és művekről, – hogy miket mondott és kiket portált, el nem hinné az ember. Le kellene írnom, mielőtt meghalok.

*

Az utókornak: hogy mit műveltetek velem! Hogy leköptetek és megaláztatok, amíg éltem. Teli volt a szívem keserűséggel és gyűlölettel!













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Onagy Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.