vers, próza / Cinkes város

Keszeg Anna
Cinkes városKolozsvárLátó - 2012. március



A reptér shoppingparkjában a Relayt csak az utolsó hívásra tudom otthagyni. A megengedett egy kézicsomag mellett ott a póttáska, amit mindig speciálisan ezért hozok, s amit az utolsó félórában televásárolok magazinokkal: Numéro, Jalouse, Vogue, Officiel, Citizane Kane, ID stb. Tíz útra elegendő olvasnivaló. Szeretek repülővel utazni (igazival, nem fapadossal): az utasok élettörténetét a beszélt nyelv, kinézés, gesztusok alapján alig lehet sejteni. Ablak mellé szól a jegyem, előveszem a Vogue-ot (mindig azt először – most főleg, ez Emmanuelle Alt első lapszáma), s úgy kezdem lapozni, mint ahogy a filmekben az utolsó telefonhívást bonyolítja az életfogytiglant kapott elítélt (igazából nem is tudom, hogy van-e ilyen életérzés, a filmekben legalábbis igen, erre az állapotomra meg találó a metafora). Fulladás lesz a következő három hónapban. Végignyomják a szokásos felkészítő szöveget, s a Pompidou-berendezés-textúrájú ablakon át látom eltűnni a gótikus városrészt – vasárnap délelőtt van, kirakódóvásár-ócskapiac a templom környékén. Egy ideig jól látni még a sétáló csoportokat is. Másfél óra Vogue, aztán landolunk, látom előtűnni a ciklámen-vérnarancs-türkiz egyenházakat, a díszített öntöttbeton oszlopú teraszokat, a bádogtetőket, a sarat, a tömbháztenger közepén az elegáns barokk templomot. Ilyenkor a legjobb a technikával-konkrétumokkal szórakozni: kinyomod az iPodot, előkészíted a telefont, betervezed az első hívást, s gondolatban elrendezed a magazinokat a fémpolcon, amiről szintén gondolatban előzőleg letörölted a két hónapja felgyűlt port. Nehéz.
Másnap még inkább. Lemegyek számlákat fizetni, előbb bankautomata, végigmegyek a katedrális körüli négyszögön, nem akarok itt lenni, szürke minden, eseménytelen, borzalmas. Délután tanítás, ez tart vissza attól, hogy teljesen átadjam magam a hazatérés-depressziónak. S tudom, hogy az elégedetlenség minimum egy hónapra szól, utána megszokom a semmit. A Phoenixet például a kisutcában, ahova diákkoromban jártunk, ha csak Viceroy-szintű estére futotta. Most felújították, kockáztatok, mert bizonyos helyeket mégiscsak el szeretnék kerülni, de itt javában zajlik a freak show, a tulaj ingyen sörre hívna, a szomszéd asztalnál tizennégy körüli lány temesvárit iszik, és piros L&M-et szív hozzá, egy idő után látom, hogy magában beszél, a terasz kutyája valamiért behülyül, ugat, a kliensek közül kitűnünk, a többiek évezredek óta járnak ide, éppen annyi idősek is. Mindenkép­pen tovább kell állni, az Alomba nem akarok menni, onnan belátható az összes fogyasztói szegmens. Arculat nélküli hely, vagy inkább halmozott arculatú, pinceklub, rom- és kultúrkocsma, stand up-helyszín, couleur locale-osként tetszelgő vendéglő stb. Egy pesti ismerős egy hétvégén keresztül beköltözött ide, aludni sem járt ki, s két nap alatt gyakorlatilag feltérképezte ezt a várost. Fantasztikusnak találta, engem pedig meggyőzött, hogy mégiscsak értelme van az elégedetlenségemnek – másoknak soha-soha meg nem unható metropoliszai vannak, nekünk két nap alatt kiismerhető városaink – metropoliszi övezettel. Szóval ide csak olyankor, ha szombaton ordítani akarom, hogy „mindentitthagyokmitnewyorkadhatott”, mert ezt Miskolc nélkül kell ordítani, úgy az igazi a világfájdalom, azt a perspektívát érdemes elképzelni, mert mit adhat Miskolc: nyilván – semmit. Most nincs szombat, tehát tovább. Kimarad az Irreversible, unom a falakat, az arty belsőt, valami kevésbé foghatót szeretnék. Ugrik a Műhely a kartonbútoraival, ott ilyenkor esélytelen helyet találni. Az Alquimista szóba sem kerül, nem olyan társasággal vagyok. A visszaszokás érzékennyé tesz: a város összes bolondjával van interakció aznapra, az utazási irodás utcában valaki be akarja törni a könyvesbolt kirakatát, az intello eladósrác idegesen kijön, aztán ő is beijed, a falhoz lapulunk, hogy ne váltsunk ki haragot, a teraszon, amit végül jobb híján választunk, a virágáruslány négyszer próbálkozik két óra alatt, a műtétre gyűjtő tupírozott exorvosnő kétszer. Sok bort iszom. A végére egyáltalán nem értem, van-e egyetlen érvem is amellett, hogy hazajöttem. Két pláza, egy valamirevaló kisbolt a központban: kábé ennyi, ami a posztkommunista Y-generációs shoppingéhségemet enyhítheti, húsz perc alatt látogatható kiállítások, miniatűr könyvesboltok a hatemeletes monstrumok után, egyenszupermarketek hiánycikk egzotikus fűszerekkel, elektrotechnikai boltok fehér-ezüst-fekete termékválasztékkal stb.
Szombaton nyolcvanas-kilencvenes évek retroparty a Cendrillonban. Ez helyrehoz. Legalább a ruhatáramnak az a része vendégszerepel, amit a legjobban szeretek, és a legritkábban használok. A DJ-csizmám veszem fel a snake-nadrággal, farmeringgel. Az első másfél órában unom ezt is. Kicsit kiszámítható a társaság dinamikája, túl egyszerű a pulthoz vezető út, a zene még a szokásos indie, nem akarják elriasztani a csak iszogatókat. Nyugtatom magam. A második koktél körül éles vágás: Patti Smith és Fabio McNamara keresztezése érkezik. Eláll a lélegzetem: akit nőnek látok, gyönyörű, magas, a haja fekete és göndör, rövid és elegáns, a szemüvege stílusosan retro, óriási, a rúzs élénkpiros, a szempillák nagyok, a vajszínű trencskó hihetetlenül vékony felsőtestet takar, a trencs alól fekete fordítottbőr óriási talpú cipő látszik és fekete skinny jeans. A spektákulum a mi csoportunkhoz jön, affektált puszikat osztogat, a kezét szívószálsegédletesen tartja. Kérdem: ki ez a jó nő? Leveti a trencskót, most fiús inkább. Thierry Mugler-inspirációjú kakaslábmintás zakó (a csúcskorszakból, amikor Saint Laurent, Kenzo és Lagerfeld Mugler-bemutatókon sápadozott a nyolcvanas évek eposzi távlataiban), aranyszínű nyakék, ami a zakó kivágásába illeszkedik. A fekete bőr tubustáskából türkizkék nyalókát vesz elő. Néha viszont beleszív egy-egy kitüntetett cigijébe. Ilyenkor enyhén behajtja a térdét, a hosszú, vékony láb a vastagtalpúval végtelenül kecses esetlenséggel hajlik meg. Húszpercenként leül. A bárszék lábtámaszát alighanem ezekre a helyzetekre, ilyen mozdulatok gyakorlására találták ki. A buli beindul. Az arcokon az alkohol hatása, hárman az asztalon-bárszéken táncolnak. Néha ő is. De csak két-három percig. Elegancia, méltóság. Alighanem 1982 Madrid.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Keszeg Anna


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.