leoninus Catullnak

Hóbavizelt szó lenne csak, s elolvad, ím, a hűség?
– a vértet ahogy ölti rám a szolga, tétlenül
tünődöm. Nem a nyilaktól retteg, ki a derűs ég
alatt csatába indul, hisz ha pajzsra nem kerül,
majd hazatérve az üres ágy fogja visszavárni.
Hiába is szegődne a fülledt est társamul
gyönyört szerezni (a győzteseknek kijárna bármi),
ha már fagyásnak indult a szív tarthatatlanul.
Mit elkerülni nem tudok, nem firtatom, bilincset
világos bőrödre nem zárok, sem erényövet,
kinyithatók, s nem vágyom, a sarat szemembe hintsed
a biztos tudatában: gyengeségem megkövet.
Megállapodtunk, emlékezz ígéretedre híven,
és alkonyatkor székemből, ha lábam visszeres,
s szemem hályog takarja, elnézem, hogy drága hívem
majdan nem szívesen leszel, de addig is szeress.