Vers, próza / Contra silentio

Sánta Miriám
 Contra silentio[2021. január]


Erdőn jár vala lebeke tárgy.
Hogy ott voltál akkor velem, az bizonyos,
lebegőn és lobbanékonyan – nyelvemlékek,
hirtelen keletkező tűzben. Erdei szellemek,
és a tárgyak meghatározhatatlansága, amelynek
nevében parancsolni akarunk. Béka vala ekéje,
kígyó vala ostora, átka vala némasága.

Ki kéne menni a monokultúrás szántóföldekre,
körbejárni, visszaadni őket békának és kígyónak,
mint az illúziót, ami elhitette velünk, hogy sosem
volt az övék. Az ember szánt vala kevet, körbejárja
vala saját koponyáját, lehajtá azt, és burkot húz vala
maga köré, mely szavakkal áthatolhatatlan. Vet vala
kevecset az, aki azt gondolá, majd szép szavakkal
kinyithatja más száját, melyből kilóg a termés.

Megszüntetni a hideg, távoli némaságot benned
csak úgy lehet, mint láthatatlan tárgyat az erdőn,
mint fekélyt a lovon. Parancsolok én teneked,
ahogy magamnak parancsolhatok egyedül,
ahogy csak a magam földjét vethetem be,
miképpen a türelem magányos tevékenység,
miképpen a kő nem gyökerezhetik és nem levelezhetik,
azonképpen.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sánta Miriám


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.