Vers, próza / Crypta franciscanorum

Borsodi L. László
Crypta franciscanorum[2018. január]



A TEMPLOMSZOLGA

A templomszolga szerzetesi cellájában hajnalban kel, ágya szélén ülve keresztet vet, és Urához fohászkodik. Csend van, a hajnal fényei a még és a már között lassan hátteret adnak a formáknak az ablakon túl és bent a szobában. Nem gyújt villanyt, a sötétben elbotorkál a mosdóig, hogy tiszta testtel, frissen mehessen a kápolnába, a lélek hajnali zsolozsmájára.
Csak hárman vannak, az Úrral együtt négyen. Mormolják, mondják, énekelnek, visszhangozzák. Egymásért, a rendtársakért, azért a néhányért imádkoznak, kik még megmaradtak. Hivatásokat kérnek, mert bár a diktatúra betiltotta a szerzetesrendek utánpótlását, és lassan elsorvadnak, elfogynak, mégis kitartóan kérik attól, kinél semmi sem lehetetlen, hogy új társakat küldjön, engedjen, engedélyezzen. Az ébredező fényben a jótevőkért és a gonoszokért, a lelki szegényekért és a szegény bűnösökért is utat keres az ég felé a monoton ima.
A templomszolga zsolozsma után már indul is: leakasztja a szegről nagy kulcsait, hogy reggeli misére nyissa ki az Isten házát. Villanyt gyújt, ablakot nyit, a szenteltvíztartót színültig tölti, hogy áhítattal tisztuljon, ki belép, miseruhát készít elő a liturgiát végző papnak, az oltárra kiteszi a könyvet, a kelyhet, végül az ostyát és a bort, hogy testté és vérré váljék, hogy jöjjön Isten Fia, és vigasztalja a szomorú lelkeket.
Mire a pap megérkezik, és a kántor az orgonához ül, az oltáron, az oltárasztalon a gyertyák szépen égnek, hiszen kanócukat az imént kicsi ollójával lecsípte, a szélüket ujjával végigtapogatta-egyengette, a tegnap oldalt lefolyt viaszt letakarította, hogy lángjukkal úgy emésszék magukat a szent áldozat alatt, ahogyan ő teszi gyermekkorától az élet oltárán.
A templomszolga megigazítja a misézőn a ruhát, énekelve-imádkozva indulnak a sekrestyéből, csenget, könyvet lapoz, „Kyrie eleison, Christe elei­son”, „Gloria in excelsis Deo”, lapoz, lectia prima, lectia secunda, Evangelium, lapoz, homilia, lapoz, bort, vizet tölt a kehelybe, a kenyér, a bor, a szándékok, bűnök felajánlása következik, lapoz, „Sanctus, sanctus, sanctus”, letérdel, csenget, újra csenget. Isten szolgája méltóságteljes mozdulattal előbb az ostyát, majd a bort mutatja fel, a templomszolga lapoz, „Pater noster qui es in caelis”, lapoz, „Agnus Dei”. És az Úr itt van, az Úr néma. Csak a templomszolga, csak a pap látja, csak azok, akik hiszve hisznek. Majd a könyörgés jön, az Úrangyala, az áldás. „Ite, missa est!” „Deo gratias.”
Elhallgat az orgona, valaki lekapcsolja a villanyokat, elalszanak a gyertyák. Se pap, se kántor, se hívek. Csak az Úr marad, csak a szentek ragyognak fel pillanatra a színes üvegablakon, majd üres padok, fakó virágok, félhomály.
A templomszolga csuhája suhog valahol, imában, önmegtagadásban megszentelt lelke sóhajt, csontos kezében kulcs csörög, kattog a zár. A föld alatti szentély ajtóját nyitogatja.

Sztrátya István fr. Romuáld
1909. december 17., Jobbágyfalva – 2001. május 13., Csíksomlyó


CSUHÁBAN, PRICCSES NADRÁGBAN

Milyen volt ott állni a vajdahunyadi kolostor refektóriumában Szent András éjszakáján, a rendtársakkal egymás kezét fogva, szemtől szemben a részeg, revolverekkel fenyegetődző kommunistákkal? Hogy lehetett egyik percről a másikra tudomásul venni, hogy megszüntetik a teológiát, egy óra alatt össze kell csomagolni, és nincs tovább? Mire gondolt akkor éjszaka, teherautón zötykölődve, útban a piski vasútállomásra, ahonnan csak hazafelé vitt az út?
Hogy lehetett kibírni, hogy Vajdahunyadon a könyvtár könyveit a karhatalom emberei zöldséges ládákba, zsákokba gyömöszölik, majd a Marosba hordják? Hogy lehetett elviselni, hogy Székelyudvarhelyen a Seraphicumot, Mikházán az újonc-, Medgyesen a jelöltházat bezárják, Kolozsvárt a nyomdát és a rendházat államosítják? Hogy lehetett tehetetlenül végignézni, hogy a kolostorokból kórház lesz, javítóintézet vagy bolondokháza?
Remegett-e a keze, amikor megfogta a munkatáborba szóló behívót? Fájt-e a karja, a háta, a lába a lapátolástól a patakvízben állva Felsőárpáson, a Negoj-hegy tövében? Jólesett-e megszökni nagypénteken a táborból, át a vasúti hídon, hogy találkozzon templomában az Úrral? Mit kérdezett tőle?
Lugos és Foksány után miért kellett Tecuci-on újra földet ásni reggeltől estig, még karácsony napján is? A vajdahunyadi gyárban miért volt kénytelen hónapokig cipelni a vasat? Pusztakalánban gondolt-e arra, hogy valaha mégis Isten papja lehet, miközben hordta a követ és a nehéz, olajos talpfákat a vasúti töltésre?
És hogy tudott 1957. november 24-én, pappá szentelése napján minden ellenségének megbocsátani?
Mit jelentett a szabadság kényszerlakhelyén, a dési kolostorban? Mit érzett akkor, amikor Vicén először az oltárhoz lépett, és amikor beszédéért rajongtak a hívek? Miután évekig az anyaggal kellett megküzdenie, hogy tudott úgy hatni a fiatalokra, hogy öt tanítványából pap lett? És mit gondolt elsőre, amikor lelkipásztorként tért vissza Vajdahunyadra, az egykori dráma színhelyére, ahol aztán évekig a kápolnában lakott, mert a rendházat az állam bitorolta? Miért volt jó missziózni Szatmártól Brassóig és Brassótól Temesvárig? Hogy lehetett egyszerre földet is, lelket is művelni Esztelneken, prédikálni, gyóntatni és templomot tatarozni Kolozsvárt, zarándoklatokat vezetni és kaparni a falat, cipelni a cserepet a kommunizmus bukása után a visszaszerzett csíksomlyói kolostorban?
Hol csuhában, hol priccses nadrágban, kucsmával vagy kalappal a fején egy apró emberke közeledik, távolodik. Nem tudni, honnan, nem tudni, hová. Kérdéseimre csendesen mosolyog, nem felel. Talán a Néma Kolostor felé tart. És derűje ott ragyog, merre járt az ég alatt: vízben, fákon, köveken, gyökerekben, és templomaidban, Uram.

Bartók Barabás P. Albert
1927. augusztus 21., Kézdiszentlélek – 2004. október 24., Székelyudvarhely


SZAKÁCSBARÁT

Hét gyermek a családban, hétszeres szegénység. Csak egy párna jut, csak egy takaró, egy rend ruha, s odahagyva éhezést, nyomort, Déváig meg sem áll, de a ferences kolostort nem találja, pedig isteni szóra vágyik, tápláló igére.
Mire megtalálja, a rendház kápolnájában Imets Károly gvárdián Iréneusszal és Bernárdinnal imádkozik, Firmusz testvér Kertész nénivel hagymát, krumplit pucol a konyhában. Hozzájuk szegődik, az imádkozókhoz is, a konyhán dolgozókhoz is: breviáriumot lapoz, mosogat, takarít, a konyhakertben kapál, gyomlál, de mire a konyhában elkészülne az olajos paszuly vagy a mákos tészta, és elmondana egy viccet, a csuháját katonaingre, -bakancsra kell váltania, a humort feketehumorra. Amikor éppen leszerelne, Erdélybe bejönnek a magyarok, s ő újra román katona, majd kimennek a románok, s ő honvéd, tizedes (egy estére pedig Karády Katalin dublőre, mert a művésznő lemondta a frontra ígért látogatását), és ismét kimennek a magyarok, és végleg visszatérnek a románok, de ő többé legalább nem katona, sem színésznő, legalább újra kolostorban lehet, újra csendes imában, munkával, otthon övéivel Medgyesen, Szatmáron, Mikházán, Máriaradnán, Esz­telneken.
Esztelneken rántáskavaró fő- és alszakács, aki csak a madártejbe nem tesz hagymát, bélügyminiszter, illatok és szaglások, ízek és ízlések mestere, negyvennyolc rendtársa öröme, kik a refektóriumban összegyűlve az ebéd­lős olvasmány után húslevest és barátpecsenyét vagy kenyérlevest és hagymás rostélyost esznek, majd a vaspánttal zárt borospince kincsével köszöntgetik-ugratják egymást, dicsérik az Urat.
S ha a konyhabejáratnál álló falubeli szegényeknek már odaadta a napi alamizsnát, ha elmosta a húsdarálót, fazekakat, tányérokat, és helyére került kés, fakanál, vágódeszka, beteg testvéreiért imádkozik, kik már várják is, hogy kötszerrel, kenőccsel, jó szóval ápolja, a Nagy Gyógyítóra várva szenvedésüket szenderítse, bánatukat eltakarja.
Mint majd évek múltán az övét a befalazott refektórium, konyha, kripta – kövek kocka némasága.

Gyenge István fr. Vitus
1915. augusztus 13., Csíkjenőfalva – 2003. szeptember 20., Csíksomlyó


FEKETE-FEHÉR FÉNYKÉPEK

A kolostor cellaajtóját magunkra zárjuk. Előhívás, öblítés, rögzítés, mosás, csepptelenítés, szárítás. Fekete-fehér. Fehér-fekete. Itt jó a kontraszt. Ez kissé elmosódott. Előhívás, öblítés, rögzítés, mosás, csepptelenítés, szárítás. Kuksolunk a sötétszobában. A körvonalakat magyarázza: ahogyan a vegyszeres vízben az alakok láthatóvá válnak – a Mária-szobor, a templom orgonája, tornyai.
Ő hatvan. Én tizenkettő. Fekete-fehér. Fehér-fekete.

* * *


(1. kép) Rákosterebes, 1928. november 25.
Tizennégyen születtünk, de csak heten maradtunk meg. Pontok a fehér papíron. Egyik nagyapám palóc volt (pálóc, mondta), a másik sváb. Én egészen magyar.
(2. kép) Mikháza, 1948. augusztus–szeptember
Huszonegy éves vagyok, novícius. Hora quinta est, laudetur Iesus Christus! Nekem kell ébreszteni a testvéreket a reggeli dicséretre, de két reggel is elalszom. Büntetésből egy hétig reggel négykor kelek, és ülök egy órát páter Apollinár cellájában. Hora quinta est, laudetur Iesus Christus! Költögetés, reggeli ima, elmélkedés, breviárium, szentmise. Délután ismét breviárium. Már csuhában mondjuk… Mit is? Szélnek ereszt a kommunista párt.
(3. kép) Máriaradna, 1952. január
1951. augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a karhatalom megrohamozta a rendházainkat, és teherautókkal minket százötvenen a radnai lágerkolostorba gyűjtött, hogy kiéheztessen, és többet Istent ne keressük, ne is emlegessük.
Ezen a képen csak negyvenöten vagyunk. Nem látszik, de én vagyok a kántor.
(4. kép) Dés, 1952–1957
Ez itt a templom. Ez itt a rendház, a rendház bejárata. Becsukódik és kinyílik. Négyágyas szobák, zsúfoltság. Az előadóterem a refektórium, a szobákban, a folyosókon tanulunk. Páter János, páter Pelbárt, páter László, páter Szalvátor, páter Anaklét. A tanáraink. Velük és nélkülük.
(5. kép) Gyulafehérvár, 1957. november 24.
A társaimmal és Áron főpásztorral a püspöki palota kápolnájában papszentelés után. A test még rab, de a lélek már szabad. Sírunk és mosolygunk. Remélünk.
(6. kép) Ojtoz, 1967–1972
Állok a Szent Fábián- és Szent Sebestyén-templom előtt. Jobb oldalamon Borcsa néni. Egy kissé elmosódott az arca. Már akkor idős, ő a ház­vezetőnő. Bal oldalamon anyám és apám. Úgy tűnik, büszkék rám.
Itt békén hagy mindenki: az állam, a hívek. Kétszázhúsz magyar, száz román. Ma még kevesebb. És merre jár a két német? A templomlépcsőt felvette a moha.
(7. kép) Marosvásárhely, 1972–1977
Civilben, mert csuhát az utcán nem viselhetett. Páter Bodosi Marián, a rendtársam megy át a Rózsák terén, háttérben a ferences barokk torony. És a templom? A templomot, a kolostort ne keresd! Nem az előhívóvegy­szer a hibás. Még 1971-ben lebontották a kommunisták. Csak a torony maradt, és alatta a kripta. A központból a város peremére szorultak a ferences barátok.
(8. kép) Marosszentgyörgy, 1977–1984
Látkép a faluról. A plébániatemplom tornyából készült. Még több a magyar, mint a román, de egyre több a cigány. Nyugatra, az ott a református templom, északnyugatra az unitárius, keletre az ortodox s a görögkatolikus. A Máriaffy-kastély teteje beomolva, ablakai betörve, udvarát felvette a gaz.
A távolban a részletek csak sejthetők, de nem látszanak. Élesíteni, újraexponálni nem lehet, nincs miért. Csak emlékezni, emlékezni kell.
(9. kép) Marosvásárhely, 1984–1989
Munkagépek. Hallom, ahogy dübörögnek. Négyemeletes, tízemeletes tömbházak nőnek ki a földből, házak tűnnek a föld alá. Munkások vonulnak, rigmusra szólamokat kiabálnak kedvetlenül. Épül a szép világ, de hiába fúj a gyár és zúg az induló, hiába szólnak az idegen harangok, nem nyomják el a halálsikolyt. A Gecse utca pincéiből felhallatszik.
(10. kép) Esztelnek, 1989–2013
Az ott a templom, a templomon túl a kert. Valamikor ott dolgozott kalákában a fél falu. Nemcsak Isten házába, a szántóföldre, a gyümölcsösbe is jöttek, hívatlanul, de ma Margitka egyedül súrolja a kolostor-, a templompadlót. Nem jönnek, nem jönnek a hidegkovácsok, és nem segítenek! Traktorom a fészer alatt, már nem használok el tíz kiló forrasztódrótot egy évben. Ha kinagyítom, látható: a templomajtóról, a falakról lassan pattog le a festék, s a kilincs is rozsdásodik, mint én. Nincs erőm művelni már se lelket, se földet.
Ez itt a rendház. Ajtóit bezárja. Évek óta egyedül lakom. Társaim, kikkel együtt imádkoztunk, miséztünk, kaszáltunk-kapáltunk, itt hagytak: ki más kolostorba ment, ki ide, a temetőbe.
A halottak vigyáznak rám.
* * *

Fehér-fekete. Fekete-fehér. Ő nyolcvanhat, én mindjárt negyven. Nem rögzülnek az alakok, a formák. Mindenek mozognak, mosódnak, mindenek mozdulatlanok. Túlexponált fényképek.

Nagy István P. Tarzíciusz
1928. november 25., Rákosterebes – 2014. szeptember 14., Csíksomlyó


FÉNYBEN, CSENDBEN

Köszönöm földműves apámat, köszönöm dolgos édesanyámat, köszönöm Gyergyószentmiklóst, köszönöm a teremtett világot. Köszönöm Assisi Szent Ferencet, hogy az ő ösvényein indulhattam, s hogy újra és újra le­győzve bűnös magamat, rendi testvéreimért, népemért élhettem.
Köszönöm a dési titkos teológiát, Székelyudvarhelyen a zsugorodó Seraphicumot, szigorú és igazságos nevelőimet. Köszönöm a deportálási parancsot, Máriaradnán a kényszerlakhelyet és a hívek adományát, kik ott az éhségtől, kétségbeeséstől megmentettek. Köszönöm bölcs elöljáróimat, s hogy Désen újra kényszerlakhelyen élhettünk, a lakhelyelhagyási tilalmat köszönöm.
Hála neked, hogy szolgádnak kiválasztottál, hogy szerzetesed is, papod is lehettem. Köszönöm a Csíki-havasokba rejtett, a Hárompatak völgyébe süllyesztett Kósteleket elbujdosott székelyeivel, csángóival, görögkatolikus románjaival. Köszönöm, hogy fogva tartott Fogaras, hogy maroknyi hívemet vigasztalhattam, ahol már csak ők, már csak te értetted nyelvemet, melyen egykor Csáky István, Bethlen Gábor is beszélt. Hogy aztán szabadulván, következzék, következzék: magyarul Déva, románul Deva, szászul Dimmrich, hol „Tizenkét kömijes ésszetanakodék”, hogy a magyar s szász szó befalaztassék. Köszönöm, hogy társaimmal falakat bonthattunk, és újraépíthettük, mit az idő s akaratod engedett, hogy megvan még a várrom, és főként áll a templom Csángótelepen. És köszönöm, köszönöm Csíksomlyót, Szászvárost, Kolozsvárt és Brassót, hol minden erdélyi testvérem szolgájaként szolgálhattam, apjuk, nagyapjuk, dédapjuk lehettem, hogy a rendtartományt általam is megőrizted.
Köszönöm, végül köszönöm, hogy Dévára megtérhettem, hogy ágyam van, meleg szobám, ápolóm, gyógyszerem, vizem, kenyerem, hogy vannak még szavaim, melyekkel megszólíthatlak, és van ablakom, melyen beárad a fény. S hogy egyszer a fényességes csendben te jössz el, köszönöm!

Benedek András P. Domokos
1929. november 29., Gyergyószentmiklós – 2012. december 20., Déva





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Borsodi L. László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.