Vers, próza / Csodaország

Tófalvi Zselyke
Csodaország[2019. december]



Amióta olvasni tud a nagyobbik gyerekem, az esti mesét gyakran ő olvassa fel az öccsének. Közösen kiválasztják a könyvet: a legfőbb szempont, hogy sok kép legyen benne sok gyerekkel, és ha lehet, még több állattal. Ha absztrakt a rajz, megfejtik, akár egy rejtvényt: nézd, az a sok pontocska egymás mellett a kis elefánt ormánya, aki elindult az anyukáját megkeresni.
Engem ilyenkor nem engednek a be szobába, ez a mi dolgunk, mondják, addig te nyugodtan olvasd a vastag könyvedet, és hozd be a kakaót, lécci. Az ágyban való kakaóivás a meseolvasás velejárója, olyan, mint nekem a reggeli kávé: ha az nincs, nem tudom elkezdeni a napot.
Pár napja a gyerekeim azzal álltak elő a meseolvasást követően, hogy én is mondjak történeteket, de olyanokat, amik igaziból megtörténtek, sok gye­rekről, és ha lehet, még több állatról szóljanak. Mivel képtelenség minden nap egy új történetet gyerekről és állatról kitalálni, ezért abban megállapodtunk, hogy egy hosszú történetet mesélek el, minden este újabb részekkel. A főszereplők egy kislány, egy kisfiú és egy kutya, akik elindulnak megkeresni Csodaországot, mert Csodaország létezik, ezt minden gyerek tudja, csak a felnőttek nem hiszik el.
A Csodaországba való készülődést a három főszereplő (a kutya érti a gyerekek nyelvét, még ugyan beszélni nem tud, majd Csodaországba érve, megszólal) napokig tervezte, térképet rajzoltak, listát vezettek arról, hogy szerintük mi nélkülözhetetlen: konzervek, elemlámpa, csokikészletek, fél kiló galacsin, 2 db tükör, 1 kg jutalomfalat Szimat kutyának az útra, Négy­színű toll, iránytű és csillámtetováló készlet és fakard kimondottan a szellemek elüldözésére. A legtöbb időt a három papírsárkány elkészítése vett igénybe: azokat előzetesen ki is kellett próbálni, és amilyen szokatlanul meleg április volt, meg kellett várni a megfelelő szeles időt a sárkányok eregetésére.
A csapat gyereknapra tervezte Csodaországba érni, úgy számolták, hogy pontosan huszonnégy óra az odaút, ha a térkép szerint haladnak. Szombat reggel hétkor indultak, a kakaót az ágyban itták meg, a Google-térképen még utoljára megnézték, hogy a Csodaország kapujához melyik barlangon keresztül vezet az út. Kis zöld hátizsákjukkal és a pórázt Szimat nyakára kötve elindultak a János forrás felé. Első nap elég sokat haladtak, az út elején még sokat beszéltek a tervekről, arról, hogy milyen jó lesz majd ott, Csodaországban: találkoznak az összes mesefigurával, minden játéknál kapnak egy-egy aranyérmet vagy serleget. Ott ez fel sem tűnik, mert csak aranyérem van és aranyserleg, és igen, ott a nagy visszaadja a kisebbnek azt a Kinder-tojást, amelyet annyit keresett, és amiről nem mondta el, hogy ő ette meg, de nem is a csoki miatt, hanem a benne levő játék az, amit megtartott magának, itt van, ni, a zsebemben, ha odaérünk, odaadom.
Nagyon elszántak voltak, követték a térképen az utat, szórták a galacsinokat, beosztották a kutyának a jutalomfalatokat. Amikor a barlang szájához értek, megették a szalámis szendvicset, vizet ittak, áfonyát ettek, és elosztottak testvériesen fél tábla csokit. Az egyik zseblámpát bekapcsolták, egymásba kapaszkodva haladtak a barlangban beljebb és beljebb. Elérkeztek egy nagyon szűk lyukhoz. A térkép szerint ezen átjutva érkeznek meg Csodaországba. De annyira szűk volt ez a lyuk, hogy abban állapodtak meg a gyerekek, először csak az egyik megy át rajta, felderíti a terepet, és ha járhatónak találja, a többiek is követik.
A kislány hasra feküdt, előbb a felső teste, majd a lába, és végül a túra­cipője tűnt el a kisfiú és a kutya szeme elől. Pár percig még látni lehetett a lámpa fényét, de pár perc múlva az is teljesen eltűnt. Maradt a teljes sötétség és Szimat szuszogása. A kisfiú félni kezdett, de nem akart sírni. Szólítgatta, hívogatta a kislányt, de csak a saját hangját hallotta visszhangozni. Pánikba esett, a kutyát magához szorította nyakánál fogva, és várt.
Hosszú idő múlva a kislány visszatért. Ugyanúgy mászott vissza a lyukon. Szorosan megragadta a kisfiú kezét, és izgatott hangon mesélni kezdett: sikerült átpréselnem magam a keskeny részen, majd az üregben hirtelen leereszkedtem, és kis kerek szobába jutottam. A mennyezet kerek volt, a falak kerekek voltak, és a padló is. És olyan csend volt, éreztem, hogy ha az egész világot bejárnám, akkor se találnék ilyen csendes helyet, mint itt. Olyan volt, mintha az óceán alján volnék, egy mélyebb kráterben. Kikapcsoltam a zseblámpát, és sötét volt, de nem féltem. Ez a szoba különleges hely volt, csak az enyém. Csak nekem egy szoba. Senki más nem juthat be oda. És ami igazán csodálatos ebben a helyben, hogy sötétebb, mint bármi, ami valaha is lehet. Olyan sötét, hogy amikor kikapcsoltam a zseblámpát, meg tudtam fogni a sötétséget a kezemmel. Ott maradtam volna örökre. De aztán eszembe jutottál, hogy biztosan szomorú vagy, és hiányzom neked. És akkor elkezdtél te is és Szimat is nagyon hiányozni. És most itt vagyok. Gyere, menjünk vissza, és röptessük el a sárkányokat!











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tófalvi Zselyke


A szerzőtől még

   Az élet megy tovább
   Fonódó villamos


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.