vers, próza / Ctr, Alt, Delete

Szendi Nóra
Ctr, Alt, Delete[2017. december]



Buzi néni buzgólkodott. Egy ecsettel tisztogatta a korlátot.
Buzi néni elhárító program aktiválva. Tíz másodperc, számláló indul. Fejet a lehető legmélyebbre húzni a kapucniba, lépteket meggyorsítani, a harmadik másodperc táján odavakkantani valami köszönésfélét, de kellő körültekintéssel, még véletlenül sem teremtve szemkontaktust, szinte a vakkantás svungján lendülni is tovább az ajtó felé, s mindezek közben a nyolcadik másodpercre a zárba csúsztatni, Buzi néninek immár háttal, egyetlen kulcsfordításnyira a megmeneküléstől. Tíz másodperc, ez volt a maximum, nagyjából ekkorra aktiválódott Buzi néni szomszédolási programja.
Buzi néni oprendszere lassú volt, de annál kíméletlenebb programok futottak rajta.
Kívánok, Istvánkám, töltött be Buzi néni kedélyes fáziskéséssel.
Buzi néni valamilyen oknál fogva Istvánkámnak szólította őt. Persze Buzi nénit sem hívták Buzi néninek. Bardi Bandi beköltözése után nevezte el így, amikor Buzi néni a tőle megszokott erőszakos tapintattal érdeklődött, ki ez a fiatalember, meddig lesz itt, hol alszik, egyáltalán hogy férnek el ketten, ha jönnek ide mindenféle kislányok, mert hát csak jönnek, és ezen a ponton jelentőségteljesen felvonta pár szál szemöldökét, mint aki melegen ajánlja, hogy de aztán jöjjenek is. Nem vagyunk buzik, ha erre céloz, közölte szárazan. Buzi néni, hát ez jó, Buzi néni, ez mekkora, csapkodta a combját Bardi Bandi, nemcsak öt perccel, fél vagy pár órával, de napokkal a történet elmesélése után is. Megfogadta, hogy a jövőben igyekszik minimalizálni a kettejük közti kommunikációt.
Kulcs már a zárban. Vészjósló csosszanások hátulról.
Nem felejti el a jövő keddet, ugye, kedves, szólt utána Buzi néni. Mit kellett volna elfelejteni? Soha nem is tudott róla, hogy bármi olyasmi történhet a világban jövő kedden vagy akármikor, amivel kapcsolatban Buzi nénivel közös érdekeltségeik lehetnek.
Nem, mondta végül, konokul a zárat fixírozva.
Ennyivel nem lehetett leszerelni Buzi nénit. Nagyon elvárjuk már, folytatta rendületlenül. Nehézbombázó üzemmódba kapcsolt. Tudom, maga fiatal, annyi dolga van (horkanás), éli az életét (röhintés), de hát csak ebben a házban lakik, és évek óta egyszer sem jött el.
Kezdte kapisgálni. Megadóan szembefordult Buzi nénivel. Fordulás közben megrántotta a derekát. Éles nyilallás.
A betörésekről is lesz szó, tódította Buzi néni tágra nyílt szemmel.
Azt bezzeg nyilván sosem vitatják meg, hogy az ordító csecsemőket valami tökéletesen hangszigetelt (bár a leghatásosabb az volna, ha légmentesen záródó) dobozba kéne csukni, vagy azt, hogy az összes buzi nénit és bácsit, aki süketen bömbölteti a tévét, hallókészülék viselésére kötelezni, kötelezettsége megszegése esetén pedig a szolgáltatás felfüggesztésével büntetni.
Hozzám nem törtek be, vonta meg a vállát, pedig a lelke mélyén tudta, innen már nincs visszaút. A nyilallás okozta fájdalom tompult, terjeszkedni kezdett. Valószínűleg eddig is érezte, csak egy időre megfeledkezett róla.
Hogy mondja, aranyos?
Hozzám még egyszer sem törtek be, ismételte tagoltan és hangosabban.
Még, Istvánom, még, lengette meg az ecsetjét Buzi néni figyelmeztető mutatóujj gyanánt. Maga nem látja, kik járnak ebben a házban? Sokatmondón körbehordozta tekintetét, mintha nem volna egyértelmű, melyik házban. Hogy a héten harmadjára ellenőrzöm a hátsó lépcsőt? Az ecsetmutatóujj a hátsó lépcső irányába integetett. Hogy este tizenegykor mászkálnak le-föl, le-föl?
Szoktak, hagyta helyben. Elég meggondolatlanul, még mélyebbre taszítva magát a beszélgetés medrébe.
Ha ilyet lát, föltétlen szóljon nekem, csavarta lejjebb a hangerejét Buzi néni. Ha éjfélkor, akkor éjfélkor! Ne zavartassa magát, csak csöngessen bátran.
Jó, mondta. Néha felmerült benne, hogy egyszer tényleg meg kéne csinálni. Éjféltől, mondjuk, hajnali háromig. Szanaszét basztatni a csotrogányt. Kár, hogy lusta volt hozzá.
Remélem, magának legalább van esze, mondta Buzi néni, és egyetért a ráccsal.
Mindig is egyetértettem, mondta. Buzi nénit nem lehetett ilyen blődsé­gekkel lekenyerezni. Nagyon tudja, miről beszélek, legyintett. No, figyeljen, elmondom (közelebb hajolt, suttogóra fogta), ne azoktól hallja elő­ször. Itt a lépcsőház irányába intett. És elmondta. Pusztító alapossággal. A Gulyásékról szövegelt, akiknek persze telik riasztóberendezésre, bekötve a rendőrségre, de hát mire nem, azokhoz takarító jár, és hozatják maguknak az ebédet, mert annak az asszonynak letörne a körme, ha egy fakanalat a kezébe venne, a többi lakónak meg csak vágják el a torkát fényes nappal (bár vágnák, gondolta), aztán valamit egy részegről, aki a lábtörlő­jén feküdt múltkor (hányt volna oda, gondolta), majd a tűzvédelmi szabályzatról, amit persze, érdekes, senki sem emleget, ha arról van szó, hogy a Jancsóék a negyediken fából készíttetnek ablakkeretet, mert nekik olyan ablakkeret kell, tulipános faragásokkal, mi lesz a következő, székelykapu, vagy azok ott, a harmadikon, hogy különben miféle vadházasságban élnek, ahhoz neki semmi köze, de hogy egy kerti asztal mellett kaszinóznak a gangon, és ha nem huszonötödjére szól nekik, akkor egyszer sem, de juszt is kinnhagyják, csakazértis, őt bosszantani, arról meg már szót sem ejt, hogy mécsessel, lampionnal, minden franccal világítanak (gyújtanák föl egyszer az egész tetves kócerájt, gondolta), de nem is ez az érdekes, hanem. Viszketett a segge. Várta, hogy mi az érdekes. Az derült ki, úgy a tizedik perc táján, hogy rácspártiként azt támogatja, hogy szedjenek be mindenkitől huszonötezer forintot egy kurva felesleges zárható rácsra, mindjárt kettőre, csak mert néhány paranoid vén csontnak egyéb szórakozása sincs, mint lakók és idegenek után leskelődni a házban. Mínusz huszonötezer forint. Majdnem egyhavi rezsi.
Hánykor is lesz, kérdezte tompán. Olyan érzése támadt, mintha egy roppanással egymásba csúsztak volna a csigolyái.
Kereken hat óra, vágta ki Buzi néni szinte katonás büszkeséggel. Ne nagyon késsen, Istvánkám, pontosan kezdünk, aztán elfoglalják a legjobb helyeket. Persze, mindig elfelejtem, nevetett Buzi néni, maga fiatal (ezt ő is mindig elfelejtette), még bírja az állást.
Ja, mondta. Vágott egy vigyornak szánt grimaszt a göcörésző Buzi néninek, úgyse lát rendesen, biztos csak valami elmosódott foltot. A nap végére egy elmosódott folt maradt belőle.
Ha megfogad egy tanácsot, mondta Buzi néni, érdemes nézni a lenti faliújságot, tudja, ott a kukák mellett!
Soha nem tűnt még föl neki, hogy faliújság volna a házban. Zuhanyozni is jó lett volna már, például kimosni végre a seggét. Miközben azt mondta, hogy majd nézi, hátranyúlt, feltétlenül nézi, és lenyomta a kilincset, fél lábbal már bent is volt.
No, jól van, nem tartom föl tovább, kedves, örülök, hogy eljön, integetett ecsetjével Buzi néni, és visszatipegett korlátot tisztogatni.
Bevágta az ajtót, és nekidöntötte a hátát. Az ajtóról pattogzó festék egy darabja a padlóra hullt. A plafonon túl felordított egy gyerek.
A plafonon túl ordító gyerek idestova három éve ordított fel a nap leg­különbözőbb pillanataiban. Persze éjjel és hajnalban, amikor aludt vagy legalább próbált, vagy amikor hazaért, és szerette volna elhitetni magával legalább pár órára, hogy egyedül van a világon. Nem lehetett. Sosem lehetett.
A konyhából bardibandihangok szűrődtek ki. Ha éjszakai műszakban dolgozott, ilyen tájban reggelizett. Semmi kedve sem volt összefutni vele. Pláne seggcsutakolás közben, a fürdőszobában, ahol évek óta meg kellett volna csináltatni a zárat, és ahová Bardi Bandi hamarosan kicsoszog tisztálkodni. Soha nem zavartatta magát. Ha ő zuhanyzott, Bardi Bandi megörült, hogy végre nincs módja menekülni. Sikálta a lepedékes fogsorát, és tele szájjal pofázott, fehér pettyekkel szitálva be a tükröt. Vagy borotválkozott, az még gusztustalanabb volt. Mindig megskalpolta egy-két ragyáját, aztán, mivel a sajátját hetek alatt szétpacsálta, elkunyerálta az after shave-jét. Ettől nem lehetett eltántorítani, még akkor járt jobban, ha szemmel tartotta. Hozzá ne érj a gennyes kezeddel, bazmeg, szisszent fel minden alkalommal, ahogy Bardi Bandi vérmaszatos mancsa az üveg szájához közelített. Bardi Bandi közben a gyulladt arcbőrét csapkodta, és panaszos orrhangon jajongott. Az üvegen maradt vérfoltokból lehetett tudni, ha suttyomban használta. Ilyenkor többé hozzá se nyúlt. Inkább Bardi Bandinak adta az egészet, legalább egy ideig nyugta volt tőle. Mármint e tekintetben.
A szobája volt a lakás egyetlen összebardibandizatlan területe. Általában kulcsra zárta. Bardi Bandi többnyire azért kopogott, hogy felkínálja a kajája maradékát, bár még soha nem élt ezzel a lehetőséggel. Bardi Bandi fő­leg pizzát rendelt, vagy valami kínai undormányt, esetleg óriásburgert hozott a sarokról. Tőzsdézéshez vagy legalábbis ahhoz a tevékenységhez, amit tőzsdézésnek hívott, kukoricát pattogatott. Ilyenkor egy fél napig hányingere volt a konyhában terjengő műsajtszagtól. Arra az esetre, ha mégis elfelejtette volna kulcsra zárni az ajtaját, igyekezett beidomítani Bardi Bandit, hogy a küszöbről intézze hozzá mondandóját, és ne közelítsen a fekhelyéhez. Évek munkája volt. Egyszer halántékon dobta egy elemtöltővel. Csak Bardi Bandi tudta, mi lakozik benne.
Benyomta a laptopot, és végigvetődött az ágyon. Fájt a dereka, fájt a térde. Fájt az agyában ordító gyerek. Kicsípte a seggét a fos. A laptop lassan, kehes surrogással melegedett be. Őskori vacak volt, többnyire olyan unalmas szarokkal, mint a Death at Dawn vagy a Freaky Apocalypse és a Dirty Townnak is csupán a harmadik verziója. A Blackhill Asylum nem volt rossz, de kellett hozzá egy hangulat. Évek óta vágyott egy jobb gépre, amin legalább a Dirty Town 5 elfut. Azzal mindörökre megelégedett volna. A hetesben állítólag olyan hiperrealisztikusan lehet kurvát erőszakolni, hogy az ember egy életre elveszti az érdeklődését a pornó iránt. Ezt egy fórumon olvasta. Mindegy, őt a nindzsacsillag például sokkal jobban foglalkoztatta, meg a pengékkel felszerelt bumeráng. Ilyenek voltak az ötösben. Szamurájkarddal is lehetett belezni. Az egész valami kínai negyedben játszódott.
Kurva rács. Kurva Buzi néni. Mínusz huszonöt rongy.
Döntött. Ma elérkezett a leszámolás ideje. Ma ölni akart. Még néhány másodperc, és átlényegül. Ma ő lesz Mauro Carnefice. A Hentes. Mauro Carnefice hosszú fekete bőrkabátban, sötét, hátranyalt hajjal. Fegyvereket választott. Géppuskát, lángszórót a nagyobb szabású misszókhoz, pisztolyt, görbe szablyát a finommunkához. A mocskos városban az volt a jó, hogy bármerre mehetett, amerre vért szimatolt.
Egy lepra utcán állt. Lehetett volna akár Budapest is. Budapest volt. Végigpásztázta az utcát. Nem messze néhány gyanútlan járókelő sétált. Beléjük pörkölhetett volna, miért ne, nyilván megérdemelték volna, de ma más tervei voltak. A, fordulás balra, majd egyenesen, space, space, space. W, lendületet vett, és visszaugrott a szobájába. Ctrl, kinyitotta az ajtót. Átfutott az agyán Bardi Bandi, hogy nagyon ajánlja neki, hogy ne most találjon kilépni a fürdőszobából. Ctrl, elfordította a kulcsot a bejárati ajtó zárjában. Vér tolult az agyába. Buzi néni még mindig a korlátot tisztogatta. Space, space. Néhány méterre állt meg tőle. Buzi néni fel sem pillantott. Klikk, klikk, klikk, egy gépfegyversorozat a korlátba. Buzi néni felvisított, eldobta az ecsetet és magát is. Klikk, egy kráter közvetlenül Buzi néni feje fölött. Buzi néni artikulálatlanul, nyívó, rimánkodó állatként sírt. Space, space, megállt Buzi néni fölött. Klikk. Egy pukkanás, egy loccsanás. Buzi néni ret­tegéstől eltorzult arca szilánkjaira robbant. Vérpermet a korláton. Nincs az az ecset, ami letisztíthatná onnan. A gyerek a harmadikon újult erővel kezdett rá. Space, space, D, fordulás jobbra, space, space, space, fel a lépcsőn. Ctrl, berúgta az ajtót. Dermedt család a konyhaasztal körül. Klikk, megszámlálhatatlan klikk, egy egész tárat beléjük eresztett. Az eszelős, fülsértő vonyítással menekülő gyereket a szobájában érte utol. AltGr, egy jól irányzott gáncsolás. Védtelen gyerektest a földön. Shift, suhant a levegőben a szablya, shift az ágyékától a homlokáig. Kétfelé omló gyerekhús egy rohamosan terjeszkedő, bíborvörös tócsában. Magába szívta a zsigerek mámorító kipárolgását. Aztán A, space, space, space kifelé, space, space, space le a lépcsőn, futtában klikk, homlokon lőtt egy riadtan kikukkantó szomszédot, aki arccal a küszöbre zuhant. Ctrl, még az ajtót is rávágta, gerinc reccsenése, space, space, space a földszintig, Ctrl, ki a bejárati ajtón.
Szembefordult a házzal. Recsegős, hátborzongató kacajt hallatott. Ma ő volt Mauro Carnefice, aki mindenkit mészárszékre küld. Y, Y, Y, hátrált, és a házra irányította a lángszórót. Erre tartogatta. Porig égetni ezt az egész tetves kócerájt. Klikk, tüzelt, de nem történt semmi, klikk, klikk, klikk, de nem történt semmi. Egyszerre érezte, hogy mindene lebénul, állt kimerevítve, a házra irányított lángszóróval, a végső leszámolás időtlen pillanatában. Ctrl, Alt, Delete. Ctrl, Alt, Delete. Ctrl, Alt, Delete. Szikrázás.
Kékhalál. Aztán minden elsötétült. Kábán bámult a laptopra. A laptop vakon meredt vissza rá. Fojtottan káromkodott. Beleöklözött a klaviatúrába. Valami halkan reccsent. Mínusz húszönötezer forint. Kurva rács. Kurva buzi néni. Kurva élet.
Kopogás.
Itt vagy?, érdeklődött Bardi Bandi az ajtó mögül. Szün. Anyám küldött rakott káposztát, mondta Bardi Bandi. Szün. Ha érdekel, a frigóban hagytam.
Mire a gép újraindult, Bardi Bandi elhúzta a retkes belét. Pedig legalább a lábába ereszthetett volna egy golyót.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szendi Nóra


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.