Vers, próza / Dalok

Cercamon
Dalok[2017. december]



I.

– Látom napról napra, vége,
nincs több öröm, élvezet,
s nem segít a bölcsesség se,
támaszt sehol nem lelek.
Mint hattyú, ki végzetet
lát, s jaját kiáltja szélbe,
zengő hangon dalba kezd,
mert már érzi, szűnik élte,
s több reménye nem lehet.

– Mester, úgy segéljen Isten,
amit mondasz, úgy való.
Nincs ok ám aggályra, vélem,
s bölcs szó hiábavaló.
Közel a sorsforduló,
lesz jó béred, azt remélem,
s kerül alád pejcsikó,
vagy lesz részed más egyébben:
Poitou gróf várható.

– Vilmos, nem ér én előttem
fabatkát sem ez a szó:
magam alá letepernem
egy fürjleány volna jó,
nem pedig egy kancaló,
mi él karám-börtönében,
s csak más kegyéből kapható.
Hidd, gyakran csak áll meredten
a potyáról álmodó.

– Mester, válhat még javadra,
ha türelemmel leszel.
– Vilmos, hívságos szavadra
fittyet hányok, higgyed el.
– Mester, miért nem hiszel?
Szerencséd Frankföld behozza,
bár egy kissé várni kell.
– Vilmos, Isten néked adja,
amit nékem látsz közel.

– Mester, gyermek s állhatatlan
férfi az, ki így beszél.
– Vilmos, ha jó indokod van:
hiszem, s szájam mást se kér.
– Mester, csődör, telivér
uraknak, nemes családban
türelmet olykor megér.
– Vilmos, ………………
…………………………….

– Mester, lomb fölébe nyúlni,
lám, új szárat sás ereszt.
– Vilmos, annak ára semmi,
hogy váramban itt lehess.
– Mester, Pünkösd napja lesz,
új grófunk fog ide jönni,
s téged bőven megfizet.
– Vilmos, szólhatsz, balga sínyli.
Más zsebére jól fizetsz.

II.

Kezdem siralmas énekem,
majd megszakad belé szivem.
Azt látni kínzó gyötrelem,
hogy Ifjuság tiporva lenn,
s Öröm helyén Gazság terem,
mert a poitou-i halott.

Erény, dicsőség elapadt,
mi tőle jött, mint áradat,
kit Bar földje is, jaj, sirat!
Senyvedek itt nagy súly alatt.
Uram, e jó báródnak adj,
kegyes légy, Paradicsomot.

Ez Poitou gróf gyászdala:
Kiválóság volt ő maga,
Érdem, Nagylelkűség oda
– nincs többé vágyam élni ma.
Pokoltól vidd, Uram, tova!
Végül igazként távozott.

Szavam, dicső Úr, perre megy,
mert kit szerettem, elveszed.
Alkotta Ádámot kezed,
s most őt Pokoltól mentve meg,

add, hogy ne égessék tüzek,
s ne érjen minket kár, szitok.

Szitoktól zúg e rossz világ,
pénzest, szegényt gyaláz a vád.
El is ment, jaj, minden barát,
s koldusként húzzuk az igát.
De Ítéletkor, nem vitás,
elválnak jók és gonoszok.

Híres-neves gaszkon urak,
vesztettétek uratokat,
fájdalmatok, lám, hasogat,
s lassan az Ifjuság is agg:
nincs már, ki buzdít, támogat.
Kedvre csak Alfonz úr kapott.

Norman és frank siránkozik,
s a király ontja könnyeit,
bár ő örökli földjeit,
melyek hatalmát növelik,
s ezért hamar zokon veszik,
hogyha nem indul győzni mórt.

Örvend – habár gyász illenék –
Limousin s Angoulême-vidék.
Ha Isten adná, s élne még,
hódolna mind előtte rég.
Szabadultak, mert jött a vég,
s Aunis is érez bánatot.

Üzenet szól e gyászdalon:
Eblo úrhoz szól Cercamon.
Könnyek között él gyászolón
Gascogne, Spanyolföld, Aragon!
Szent Jakab, lásd, volt hatalom,
s itt nyugszik mint zarándokod…

III.

Felvidít igaz szerelmem,
jöhet meleg, jöhet hideg,
csak felé űz a képzelet.
De arról még sincs fogalmam,
marad-e, mi örömöt ad,
s megtart-e majd magának az,
aki felé hajt a szívem?

Gondom úrra, hölgyre sincsen,
ha őt szolgálnom nyújtja kegy,
s azzal ad majd hírt és nevet,
hogy úrnőm ő, vallja nyíltan.
S a többi függ majd tőle csak,
akár álság, akár igaz,
mert ez egy szóval beérem.

Én magam ám félve kérem,
tudván, ritkán ad ily kegyet,
mert bár minden alávetett
Ámornak, ő hajthatatlan.
Holott egy hölgyre sár tapad,
s pénz, rang mellett is ott marad,
ha nem derül fel szerelmen.

Lába elé odafekszem,
ha kedve tűr, hogy ott legyek,
de aki elűz engemet,
megöl egy szempillanatban.
Remény másfelől nem fakad
nekem, bár virrad éjre nap
– nem lelek vigaszt csak ebben.

Jó és rossz kedvem cserélem,
ha épp nem látom hölgyemet,
mert bár kimondta, hogy szeret,
ha én is őt – hagy magamban.
Nem ismerem, mit tartogat,
de biztosan tudhatja azt:
ha áltat, éltem bevégzem.

Ámulhatsz csak ily tökélyen:
fehér, mint hermelin, s nevet,
s mint rózsa, liljom kellemes,
reményem ám tőle csappan.
Lesz, Istenem, oly pillanat,
mikor melléfeküdni hagy?!
Nem néz felém, nincs esélyem!

Egy csókkal megadna hölgyem
mindent, amit elérhetek,
s majd szomszédokra vészt viszek,
s nő az ok, hogy adakozzam,
s hogy félve nagyra tartsanak,
török ellenséges hadat,
s amim van, növelve védem.

S látja majd hölgyem, ily urat
mást nem kap, ily hatalmasat,
ki szolgálná szívesebben.

S ha szép kegyet meg nem tagad,
s maga mellett feküdni hagy,
miért látnám jönni végem?

IV.

A lágy szellő süvítve jár,
s az ág veszíti lombjait,
más hangon szól a kismadár.
Sóhajtozom s dalolom itt,
mi láncon tart, szerelmemet,
melyen sohasem voltam úr.


Jaj, Ámortól rám más se vár,
minthogy gyötör meg háborít,
s így messzebb tőlem más sem áll,
mint ami égő vágyba visz:
irigység jóra nem vezet,
lehetetlent kér konokul.

Édes öröm szívembe száll,
hisz senkit sem szerettem így.
Ha itt van ám, szavam eláll,
nem mondja ki, hogy vágy feszít,
s ha otthagyom, továbbmegyek,
agyam s érzésem elborul.

Világszépe volna akár,
mellette mind halványodik.
S ha rám telepszik bús homály,
hol ő van, onnét fény vakít.
Lássam őt, Isten adja meg,
majd akkor is, ha ágyra hull.

Szerelme zaklat és kuszál,
megbolydít naptól éjjelig,
s félek, hogy sérti őt a száj,
ha kér, s inkább tartózkodik.
Szolgálok néhány éveket,
s az igazság bebizonyul.

Nem élet ez, se nem halál,
s nagy baj van, mégse nehezít.
Nem láthatom, mit szíve zár,
s mikor lesz tán, hogy újra nyit.
Ő tartogat minden kegyet,
s vagy lelkesít, vagy összedúl.

Még az se bánt, ha ráncigál,
mint félnótás tutyimutyit,
s belőlem bolondot csinál
hát mögött vagy nyíltan is,
hisz dacra könnyen jön a kegy,
ha kedve épp úgy alakul.

Szolgálva haltam volna bár
az elején, ha most taszít!
Megölt, jaj, s szép volt e halál,
hisz színlelte érzéseit,
s olyan tévútra vezetett,
más hölgy szememben elcsuful.

Gondommal jókedv cimborál,
félek tőle s szolgálom is,
hűség, hamisság rám talál,
hol csalnám, hol meg él a hit,
s történhet bármi, egyre megy:
rajta múlik, ejthet rabul.

Cercamon szól:
Szerelmében, ki csüggeteg,
udvarban ritkán boldogul!

V.

Itt az idő, énekelek,
kergettem eddig álmokat,
s nem hangzott dalom távolabb,
de most már újra ébredek,
újra érzem örömömet,
zord szél süvít bár s itt a tél.

Az örömmel nem kérkedek,
eddig sem azzal telt a nap,
de most szívem mélyére hat,
sóhajtozva járok-kelek,
vágyom nagy-nagy szeretetet,
fül, szem zárul, s jöhet nap, éj.

Ha máskor Ámor meglepett,
s rám béna őrültség szakadt,
s csalárd nők csalták vágyamat,
most Isten s Szent János vezet,
s átjár egy olyan szeretet,
hogy más ármánya el nem ér.

Ő majd, tudom, nem csalna meg,
bár kedvezést most még nem ad,
de balgaság el nem ragad,
s nem koldulok tőle kegyet,
kicsit, nagyot, akármilyet,
olcsót, drágát, bármily csekély.

Látom, milyen nyájas, nemes,
s nagy adomány, hogy így szeret.
Ha itt van, szívem gazdagabb,
s ha nincs itt, Jézus óvja meg.
Bár éj, nap s évek teljenek,
övé vagyok – ez nem szeszély.

Kész már a vers, jobb sem lehet,
nincs benne hitvány fordulat,
felépült a végső alak,
a szó csiszolt és keresett,
ám úgy lesz mégis egyre szebb,
ha egy dalos dalára kél.

VI.

Új frissesség leng mindenen,
kizöldít rétet, pázsitot,
s szerelmemről új énekem
indítnám, melyben vágy bolyong,
bár ő messziségbe surran,
közelségébe nem jutok,
szólok, s szeme rám se villan.

Vigaszt nem ad más sem nekem,
csak ha önkezemtől halok.
Úr átka a rossznyelveken:
úrnőm miattuk távozott.
Hozzá kötött, jaj, a vágyam,
s nem szűnnek könnyek, sóhajok,
bénán mozgok, színaranyban.

E hölgyről zeng az énekem,
szebb ő, mint szó, mit mondhatok,
ámul friss külsején a szem,
szeplő sehol, fehér, ragyog.
Semmi festék, cicomátlan,
nem éri szó őt, semmi rossz,
finoman él, makulátlan.

Dicséretre, úgy vélhetem,
méltóbb ő, mint más asszonyok,
száján igaz, szép szó terem,
s hívet alázni nem szokott.
Hittem – mily ostoba voltam –
a hírnek, mi hozzám jutott,
s joggal dühös most miattam.

Panaszra nem nyílt szám sosem,
s felderíthet, ha kedve jobb,
hisz csak őtőle nyerhetem
azt, amivel boldogulok.
Időm most már úgyse sok van,
nem alszom és csak koplalok,
mert ő felém hajthatatlan.

Kezdi Ámor mézédesen,
de keserű, mit vége hoz,
egy napot töltesz könnyesen,
s mulatsággal másik napod.
Leckéjét jól megtanultam:

hittem, teszek szolgálatot,
s arcát elfordulni láttam.

Menj, s Isten óvjon, követem,
értesd meg úrnőmmel a szót,
hogy így nem bírok élni sem,
ha véle úgy nem gyógyulok,
hogy mellém fekszik ruhátlan,
és jön az ölelés, a csók
lefüggönyzött hűs szobában.

VII.

Dalom húsvétkor énekel,
s ha nyár köszönt be májuson,
a lomb felett viráglepel,
s kizöldül a kardliliom.
E szép évszak ám zord nekem,
nem érint meg, nincs örömem,
s hogy itt van, fel nem buzdulok.

Mert Ámor egyként mérlegel,
ha gaz bitangot vág nyakon,
vagy jámbor úrral bánik el.
Ifjúság, Szép Tett árva rom,
helyén Gonoszság, féktelen:
nem barátja barátja sem,
s jókedvet a kedves se hoz.

Ki házasul – ezt tudni kell –,
rá jár a rúd, s bár víg nagyon,
s csak udvarol, más nőt ölel,
de mindezért a jutalom
a nép szája szerint ilyen:
„Kardot ha vonsz, majd kardhegyen
végzed – mit adtál, azt kapod.”


Csábító, ne felejtsed el,
vigaszt nem nyersz itt károdon:
sok csaló mind tébolyt kever,
egyik kifog a másikon.
Tőled jött bár gerjedelem,
férj, nő, s kit űz a szerelem,
a közös bűnben kárhozott.

A máglya izzik majd s tüzel,
megégtek a Végső Napon,
tűz várja, ki azt érdemel,
s ítélettől nincs oltalom:
ott részt kap bűnös s bűntelen,
s hölgyet se ment ki Kegyelem,
ha kit szeret, alattomos.

A nő erényét veszti el,
kit két vagy három férfi nyom,
s jaj, ő Trisztánnak is teher!
Nincs más csalárd e tájakon,
s jobb, ha világra sem terem,
hogy ha így él, ily vétkesen,
s szégyenhírt Poitoura hoz.

Megváltóm, rám gondot viselj,
s hol úrnőm él, legyen lakom.
Kiválómnál így érem el,
hogy ígért csókját megkapom
megegyezésünkhöz hiven.
S hajnalra itt a győzelem,
bár az irigy dühöngni fog.

Mondd meg, ha látod őt, hivem,
ígért napunk ha itt leszen,
Szent Miklósra! én meghalok.



VIII.

Most, hogy időnk már szürkül egyre csak,
az ág lefoszlik, veszti levelét,
és ferdén süt le ránk a fénysugár,
a nappalunk is bús, borús, sötét,
madár se szól, dalán panasz se száll
– öröm vidítson hát, mit Ámor ad.

Szolgálatunk Ámornak bármi nagy,
ezerszeresre nő a hozadék,
a Kegy, a Boldogság, s mi véle jár,
hatalmából hisz telik sokra még.
Nem szeg kötést, szavának mindig áll,
bár hogy megnyerd, göröngyös lesz utad.

Remélve várj, és visszafogd magad,
hisz az mutatja legfőbb érdemét,
hogy nála nőfaló hiába vár,
s kuporgató s rongyos, ki nagyra néz.
Ezer közül tán kettőnek ha jár
igaz, hű szerelem, mit tőle kap.

Trubadúr-szó hol hamis, hol igaz,
bolydítja férj, nő s szerető eszét,
súgja, Ámor két hangon prédikál,
s így férjeket rág féltékenykedés,
a hölgy zavarban, s áll is már a bál,
ugrik, s csak erre vár a sok kakas.

Rossz úrfiak mást is megrontanak:
eltűnt, alig van Érdemes, Derék,
s az Ifju-Szív is, vélem, oda már,
Fukarság zárja báróink szivét.
Sok mást meg fogva tart Tivornya-Vár,
honnét nem szökhet Aljasság miatt.


Romlik világunk, ránk csak baj szakad,
gond ül rajtam és elkeseredés:
zsoldjára zsoldos, lám, itt nem talál,
mert pletykazsákból ömlik rossz beszéd,
Istenhez hűtlen Júdásé e száj
– égjen, s feküdjön élve föld alatt.

Bűnük fedni s torolni sem szabad,
kerüljük ki, s Isten legyen, ki véd!
Viruljon, élesszen szerelmi báj,
s majd bátran vallom, ő a drága, szép.
Repes szívem, ha látom percre bár,
s örvend: gyönyört Isten tán tőle ad.

Most jó, ha fürdik, lelket tisztogat
vétkétől az, kit terhel bűn elég,
vagy Edessánál bátran harcba száll,
nehogy közöttünk itt fertőzze vész.
Ott szabadul meg terhétől a váll,
mit annyi sok botlás fölébe rak.

Cercamon szól: „Vajon ha bármi fáj
Ámortól, tudnád elviselni azt?
Hiszen az félelem meg borzadály,
s nem halsz belé, de élve sem maradsz.”

Kész már a dal, s nem hullat, ím, fogat,
mert azt tanítja ám a józan ész,
igaz szerelmünkből nincs semmi kár,
sőt hű hívének adja örömét.

IX.

A zimankót se bánom én,
jobb, mint a forró nyári nap:
szerelem éppúgy elragad
a télben – s ez nagy szerencse –,
nemcsak ha zöldül a sövény,
s ilyenkor várok élvezetre,
s hogy szóljak, ő is arra vár.
Más kedvezése úgyse kell,
hisz szívem csak tőle boldog.

Vajon jókedv szökik belém
a friss lomb és virág miatt,
s ez majd fázós széltől apad?
Dehogyis! Az aljanépe
szeret csak május idején
nagy hűhóval reggel, este,
s ha hull a lomb, felejti már.
A jó s nemes nem tesped el,
s ő jelent igaz barátot.

Fogyatkozik a bölcs erény.
Korunk is, lám, csak így halad,
(bár bírálatlan nem marad),
s él tisztességet felejtve,
alázva mást. Hát nincs eszén,
és a józansága veszve!
Más szemben feltűnik a szál,
s magánál gerendát se lel:
az őrület fölébe hágott.

E szédület ám nem enyém.
Szerelmem becsnél többet ad,
ha mástól rejtem titkomat.
Hölgyről csak bolond fecsegne,
csámcsogva édes örömén:
mit sem adva becsületre,
bután szól a pökhendi száj
– magasztal vagy rossz hírbe ver –
nagyhangú, hivalkodó szót.

Igaz öröm, szép, drága kény,
nem lelsz ilyen hatalmasat:

hölgyek közül legfinomabb
szerelmem, s bármit tehetne
– szeret vagy elküld –, érteném.
Szól ez érzés életemre!
Akarom – ő nem kéri bár:
a kulcs nálam van rejtve el.
Más előnnyel úgyse bírok.

Örömágacska édesén
újul lelkem, erőre kap,
s a könny, a bánat elmarad,
ilyképpen vonzva s vezetve.
Más nem igéz, nem lesz enyém,
nem gyújthat más szerelemre,
s ha bárkinek a szája jár,
honnét tudná, hová terel
vándorutam, s merre járok.

Szép hölgy, ne bántson semmi rém,
szerelmesed ha távolabb:
szívem itt van, s nem ingatag,
sosem tesz majd ellenedre,
élhetek bárki kenyerén.
Bemocskolna más szerelme,
tiéd leszek, mint most akár:
téged látni, hallni se kell,
szívem emlékezni rád fog.


RAJNAVÖLGYI GÉZA fordításai








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Cercamon


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.