Vers, próza / Daniló

Hatházi András
Daniló

[2010. március]





ESÉLY


Daniló mindent elrendezett. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Majd leült az ajtóval szemben, és várt. Még néhány perc, és itt van a nagy találkozás.
Izgatottan nézte az óra számlapján könyörtelenül nyargalászó másodpercmutatót.
Az ajtón kívül már koppantak az ismerős léptek, Daniló újra az akarom és a nem akarom között vergődött.
Hirtelen rátette ujját a megállíthatatlannak látszó mutatóra, pont akkor, amikor a kilincs is megmozdult.
Semmi.
A tökéletes semmi.
Daniló körülnézett, sehol egy porszem, sehol egy ránc, pókhálónak nyoma sincs, ugyanaz a friss illat – noha tudta: évezredek múltak el.
Elengedte a másodpercmutatót – megmozdult a kilincs, kinyílt az ajtó...
Daniló ismét rátette mutatóujját a leheletfinom fémlapocskára. Az megállt.
De te bejöttél, feltartóztathatatlanul, és Daniló tudta: egyetlen esélyét játszotta el.



HIÁNY


– Ha nem írlak, te nem vagy! – szerettem volna ledöfni Danilót.
– Nélkülem egy hangot sem tudsz papírra vetni – srófolta bennem a gyötrelmet ő.
Így igaz. Így igaz.
Jó néhány hónapja, hogy különváltunk, közös megegyezéssel s a körülmények kényszerítő hatása miatt, merthogy ezt így nem lehet folytatni.
Persze, a kisajátítás reményéről azóta sem mondtam le, hittem is, meg nem is, hogy azt akarom: birtokoljon – de ő sokkal józanabbnak látszott: ebből hiányzik a jövő idő.
Jól van, na! Jól van.
Végeredményben nekem édesmindegy. Kaptam belőle nem is keveset, és így megmenekültünk az unalomtól. Csakhogy én nagy tételben szeretek játszani.
Azóta ismét keresem azt a pillanatot, ahonnan nincs tovább.
Hogy teljes legyen a hiány. Teljes.



EGYENSÚLY


Van egy mérleg. Amikor az kibillen, kiütések lepik el a testet, hevülések gyötrik az éjszakát, és az ember minden ok nélkül sírni kezd.
Aztán eltelik egy hónap, kettő, három – és az erőfeszítés unalommá, majd haraggá változik. Fárasztó, felesleges gyötrelemmé.
Az indulatok szavakká lesznek, a szavak papírra kerülnek, szépen szerkesztett, rendezett, elviselhetetlen szenvedélytől lüktető sorokba.
A mondat végére pont kerül, és íme, a mérleg nyelve azt mutatja: egyensúly van, béke, nyugalom. Emberi rend.
Aztán eltelik egy óra, kettő, három – és a legcsenevészebb idegszál is hajszolja, űzi azt a pontot, ahol a világ ismét kibillen, rosszabb lesz, mint volt, és az egyetlen ék, mely kipockolja ezt az ingoványt: az írás.




JÁTSZMA


Daniló csak úgy egyedül nem szeretett egyedül lenni. Egymagában unta nagyon. Szüksége volt közönségre, elvégre: – Nekem is kell szórakoznom! – mondogatta.
Ilyenkor elképzelte, hogy a többiek összesúgnak a háta mögött, és különféle bonyolult konspirációs forgatókönyveket ötölnek ki: ugyanbiza, mi is lehet e rejtélyes magábafordulás mögött?
A többiek persze jól elvoltak Daniló nélkül is, de a gondolat, hogy egyáltalán foglalkozhattak volna vele, izgalommal töltötte el, és mindig és újra és ismét arra kényszerítette, hogy mogorva begubózását a nyilvánosság elé tárja.
Ravasz hajsza volt ez!
Aztán, ha úgy érezte, hogy e műgonddal bonyolított rendszert a megszokás könyörtelen percei kezdik őrölni, barátkozni kezdett, mosolyogni – no, nem sokat, épp csak annyit, hogy ne essen ki az évek megfeszített munkájával szőtt rutinos hálójából.
A többiek ilyenkor rápillantottak, ő fájdalmasan és halálra készen elfordult – a hihetetlen machinációk, fortélyos praktikák és agyafúrt manőverek során pedig egyre jobban nőtt benne a kéj.
Mert Daniló fantáziája kimeríthetetlen.
Mert Daniló egy perverz disznó.



LESZÁMOLÁS


Berontott a mi terünkbe.
– Hogy képzeled? Én azt akarom, hogy te igényeljél engem, és te semmi? Én azt akarom, hogy te jogot formálj rám, hogy követelőzz, hogy nehézzé tedd az életem, és te ismét semmi? Én azt akarom, hogy dicsekedj, még ha csak magadnak is, hogy birtokolsz, hogy a tied vagyok, és te mindig és örökké semmi?
Döbbenten tátogtam.
– Állj, állj, állj! Ezek az én szavaim, te ezeket nem veheted el!
Daniló megvetően nevetett.
– Ha! És te azt hiszed, hogy engem igen?
Felfortyantam.
– De most aztán elég legyen! Mindig megjelensz, felkavarod az embert, mondasz egy nagy semmitmondó okoskodást, és aztán ismét eltűnsz napokra, hetekre, évekre! Kivetlek magamból, mint egy rákos sejtet!
– Ezt szeretném én is – vágta szemembe Daniló –, de már áttét vagy!
Azt hittem, hogy összedől a világ ennyi giccstől. Vagy még több lelki csöpögés lesz: elindulunk egyszerre, és átmegyünk egymáson a tükör túlsó oldalára.
De nem.
Ma reggel is felkeltem, és vártam, mint egy pók, remélve, hogy csápom belemélyesztve, megtöltöm gyötrő kéréseimmel.




MEGTISZTULÁS


– Könyörgök, szabadíts meg tőle!
Daniló rám tekintett:
– Biztos ezt akarod?
– Igen! Igen! Hiszen te is visszajöttél, és ez már rossz jel!
– Rendben. De nem lesz kellemes.
– Mindegy. Csak legyen vége már!
Daniló megsimogatta a fejem.
– Ne félj! Lehet, hogy elég lesz, ha csak a szemétől szabadulunk meg. Az szokott megbabonázni.
És ő, aki szegről-végről ismerte belső földrajzomat, biztos kézzel tépte ki belőlem a szempárt.
– Fordulj el egy percre – mondta –, nem akarom, hogy lásd, mivé lesznek.
A hátam minden idegszála Danilót fonta be.
– Magadhoz veszed?
– Ugyan, hová gondolsz? Hiányzik nekem az ilyesmi?
Majd kisvártatva hallottam, amint elmosolyodik:
– Féltékeny vagy?
Úgy kiszakadt belőlem a levegő.
De én egy erős férfiember vagyok. Lám, elindultam a megtisztulás nehéz útján.
– Megfordulhatsz. Hogy érzed magad?
Szerettem volna azt hinni, hogy jól, de nem lehetett.
– A mosolya. Az itt maradt.
– Semmi gond – mondta higgadtan Daniló, és villámgyorsan kiragadta belőlem azt a kedves szájszögletet. El sem kellett fordulnom, mire felocsúdtam, már sehol sem volt.
– Nos?
Még a szemem is behunytam, úgy barangoltam be magam.
– Az az anyajegy a nyakán! – ismertem fel. – Az gyötör!
– Egy pillanat! – bólintott Daniló. – Tessék, voálá!
Hirtelen nagy boldogság lepett el.
– Az ujjai! Lehet, hogy azokkal ragadott meg!
– Az ujjai... – ismételte meg kissé ingerülten Daniló. – Más?
– Ne haragudj, kérlek...
– Ó, dehogy, semmi probléma! Mondtam én, hogy nem lesz könnyű. De látod...
– Az illata. És az álla. Az arccsontjai.
– Kissé sok lesz egyszerre, barátom! De legyen, megpróbálhatjuk.
Daniló gépies pontossággal és állhatatossággal operálta ki belőlem azt a vállat, a nyakat, a csuklót, a szemöldököt, mígnem már nem volt testrész, amit fel ne idéztem volna.
– Ó, Istenem, nemhogy fogyna, hanem egyre jobban átjár!
Daniló hirtelen megállt, merőn nézett.
Én is vártam néhány pillanatig, majd számba vettem azt a rengeteg hiányt, amit okoztam.
– De hiszen nemcsak az anyagról van szó, itt még mozdulatok is vannak – rémültem meg –, vágyott érintések, azok az elmaradt séták kézenfogva, a mesék, a felfedezés – ó, mindaz, ami lehetett volna, és még mindig lehetne!
Daniló rezzenéstelen arccal meredt rám.
– Azt hiszem, tudom, hogy mi a baj.
Egek! Olyan jó, amikor feltámad a remény!
– Micsoda, barátom, micsoda?
– Nem őt kell kitépni belőled.
– Hanem kicsodát?




ÖNTUDAT


Amikor beléptem, a könyv az asztalon volt, a kupac a sarokban.
Beletúrtam a friss lapokba, mélyen belélegeztem a papír és az ólom illatát. (Tudom, már nem dolgoznak ólommal.)
Átfutottam a sorokat, majd a kupachoz mentem.
Daniló volt.
Az ő teste, valószerűtlenül begubózva önmagába.
Kezdtem kibontani, és valahol nagyon mélyen, a tüdő, a gyomor és a vesék által behatárolt háromszögben megleltem azt, akit kerestem.
Remegett a félelemtől.
– Olvastad?
– Persze. Többször is – hazudtam barátságosan.
– Rólam van szó! – nyöszörögte.
– Eh, az emberről sok mindent összefirkálnak.
Sokáig hallgatott.
Már-már éppen indulni akartam, amikor alig hallhatóan rebegte:
– Csakhogy itt most igazuk van.
Elmosolyodtam. Igen, az ember mindig felfedezi magát a jól megválogatott szavakban. És ez olyan hízelgő!
Elmentemben még átlapozgattam a könyvet, felismertem Danilót, aztán a szobát, magamat, egyszerre láttam, miért jöttem és hova megyek.
Moccanni sem mertem.
Valaki követ.
Valaki figyel. Árgus röntgen-szemekkel belém lát, miközben tudja azt, ami engem megelőzött, és ami engem fog követni.
És én már nem is menekültem el a sarokig. Én ott helyben elbújtam magamba, nem mondom meg, hova, ne is keressetek, mert reménytelen.



OSZTÓDÁS


Kimentem a konyhába. Daniló ott is volt.
– Te mit keresel itt? – döbbentem meg. – Te most a szobában vagy!
Daniló sejtelmesen somolygott, és váratlanul megszólalt a telefon.
Felvettem.
– Halló, itt Daniló... – hallottam búgni a vonal túlsó végén a hangot.
Valóban ő volt. Saját magával akart beszélni.
Átadtam a kagylót. Daniló elfordult, és néha kuncogott, úgy beszélt. Majd miután befejezte, pironkodva törölte le szája szegletét.
– Mennem kell – szólt, és vidáman elszökellt.
Bementem a szobába.
– Mondd, miként lehetséges, hogy itt vagy, noha elmentél? Sőt, az imént hívtad fel magad.
– Nem én – mondta –, de ezt kérdezd meg tőle. – És visszatemetkezett könyvébe. Közben valami gügye dalt dudorászott.
Hiába csöngettem, szüntelenül foglalt volt.
– Nem válaszol.
– Érthető. Foglalt – sustorogta sejtelmesen, miközben rám emelte szürke szemeit. – Én ebben nem tudok segíteni. Neked is akarnod kell. De ne félj, mert ha téged is utolér... Trillálálálá...
Azóta próbálkozom. Egyszerre lenni a piacon, a színházban, a szeretők ágyában és – nézd! – ott sétálni kézenfogva a parkban. Magammal. Aki, tudom, hogy ehhez egy élet nem elég.



PONTOSSÁG


Nem tudni pontosan, mikor kezdődött.
Ez nem olyan, mint a születésnap: másodpercre adatolható.
Ennek nincs órája.
Ideje sincs.
A legváratlanabb pillanatokban ér utol, taglóz le, és veszi el az álmot, a gondolatokat, állít meg merengeni fontos dolgok közben.
Olyan, mint egy pasztellfestmény.
Csak éppen keret nélkül.
Ameddig a szem ellát, színek kavalkádja megfoghatatlan – bennem mégis élesen létező, egyre sóvárabban vágyott – kontúrok nélkül.
És ez a legnagyobb baj.
Hogy nem tudni pontosan: mikor is lesz vége?



RÉS


Volt bennem egy rés.
Azon slisszolt be valamikor Daniló.
Persze, azonnal észrevettem.
Az ilyesmi nem eshet meg nyomtalanul.
Így hát udvariasan, óvatosan kitessékeltem.
Nem adta fel.
Visszaszökött.
Ezúttal mélyebbre ásta magát, de így is tudtam: hol, merre keressem.
Ezért történhetett meg az, hogy immár határozottabban toloncoltam ki.
Aztán így ment ez éveken át.
A rés pedig, a sok ki-be járkálástól egyre tágasabb lett, már széttárt karokkal sem tudtam útját állni Danilónak.
Igaz, nem is nagyon akartam.
Megszoktam ezt a süket harcot.
Talán így eshetett, hogy Téged sem vettelek észre.
És Te most már elérhetetlen mélységekben fészkelsz.
Ott, ahol a remény, és a rettegés is lakik.



UTAZÁS


Néhány napig, mintha nem is lettem volna.
Az utcán fellöktek, ötleteim megbuktak, és mindegy volt, nappal van-e, vagy éjszaka.
Akaratomon kívül léptem ki a dolgok folyamából.
Aztán visszaérkezett Daniló.
– Na? – kérdezte friss élményekkel teli. – Milyen volt?
Nem akartam már az első alkalommal megbántani, így hát inkább hallgattam.
Én nem vagyok hazug.
– Remélem, eljössz következőkor is!
Hogyhogy eljövök? Hiszen itt hagyott! Elment! Ha én akkor meg nem ölelem, búcsú nélkül tovaröpült volna!
De az én arcomon minden látszik.
Holtbiztos.
Mert hirtelen Daniló is nagy fájdalommal viaskodott.
– Sajnálom – mondta. – Hiszen csak azért vittelek magammal, hogy legyen egy kis nyugalom...



VÉGTELENÜL


Hiába próbáltam odázni, ezt nem lehet. Ez olyan gyilkos szükséglet, mint a szerelem.
Úgyhogy ott ültünk egymással szemben, ő, akit Danilónak ismertem, és én, akit magamnak tudtam, és kerestük A Szavakat.
Merthogy ez A Pillanat volt.
Persze, láttuk egymás mozdulataiban az elmúlt éveket, hallottuk az ismerős dallamokat, és akaratlanul is csiszolódtunk egymáshoz e csendben – mégis mindent összevetve: jottányit sem haladtunk az elszakadás felé.
Aztán Az Adott Percben – amit közös megegyezéssel jó előre Végnek határoztunk el – Daniló felállt és továbbment. Vitte ráncainkat, az elhalt sejteket, a Püládész Díjat, és annak, aki bennem maradt, nem hagytunk egyéb lehetőséget, mint elölről kezdeni mindent.




VIVISZEKCIÓ


Daniló azt mondta: szeretlek. Hittel, és igaz módra.
De valójában arra gondolt, miként fog ez hatni majd a papíron. Alig pattant nyelvén a „k”, ő már a szeme sarkából leste, hogyan alakul írássá ez az egész kurva élet!
Daniló meg akart csókolni, s mert gyorsan döntött, el is érte azokat a selymes pihéket arcodon. És te még el sem húzódhattál, amikor őt már boldog borzongás járta át: uramisten, a test! És undorral fordult el a hiányt hiányra halmozó vágyaitól.
A mindennapi élet áthatolhatatlan vágya mögött a pengeelme boncolgatta a varázst, írta a kegyetlenség pontos természetrajzát.
Esélyt sem adott. Beléd égette magát, szétroncsolta a sejteket, és hiába simogatod a heget: nem arra gondolsz, hogy túlélted, hanem, hogy iszonyatosan fáj.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hatházi András


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.