vers, próza / Divine lament

Halmosi Sándor
Divine lament[2017. július]



Két perce nem vagyunk egy hullámhosszon.
Három perce nem szólsz hozzám,
nők után koslatsz, őket szolgálod,
nem a Nyílegyenes Ösvényt.
Csigalassúsággal vágod a képembe
az utolsó szó jogán, hogy: Mozambik.
Hát jó.
Ha majd megint csalódunk a szerelemben,
ami nincs, majd elmegyünk oda, ami van,
a la carte hungaricum, búvalbaszás-outsourcing, azonosságtudatkeresés. Kámaszútratrip nő nélkül,
elég leszel te nekünk, és fél Afrikának, te kedves,
Bercsényi utcai Shiva. Shaktinak ott a perzselő csend
és a honvágy, hol értik még a hexamétert, de az meg micsoda.
Beszélj hozzám, Mester, figyelj rám, fordulj felém, taníts, de hagyd otthon a légycsapót.
Beszélj hozzánk, figyelj ránk, fordulj felénk, legyél jelen, ne csak itt, ordítsd magad rekedtre, hörögj, sivíts, sipíts, sivalkodj, könyörögj, csapongj, csapkodj, szegj meg
minden törvényt, azért az egyért.
Aztán hallgass.
Sebzettek vagyunk mind,
fázunk,
rettegünk,
s látom, te sem vagy jól.
Eddig minden Shiva belehalt ebbe,
Schrödinger sem jött ki jól a kandúros kalandból,
a nőket és Chagallt meg fedje jótékony homály.
Ami nekik gyötrelem, az bennem üresség, benned rossz csend, s ez az egész maga a homeopátosz.
De meghalni úgyis egyedül kell.
Újrakezdeni is.
Degusztálni.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Halmosi Sándor


A szerzőtől még

   Voslobeni elégia


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.