BukarestLátó / Doamna Coca, a honleány

László Ferenc
Doamna Coca, a honleány

[BukarestLátó – 2009. április]




Részlet egy soha el nem készülő önéletírásból


Bukaresti szolgálatban töltött bő huszonegy esztendőm alatt folytonos gondom volt a szállás kérdése. Általában heti három napot töltöttem a fővárosban: kedden reggel érkeztem, csütörtökön este ültem ismét gyorsvonatra. Munkáltatóm, a konzervatórium, amelyet ma gőgösen Bukaresti Nemzeti Zenei Egyetemnek hívnak, alkalmaztatásomkor aláíratott velem egy nyilatkozatot, hogy részéről nem várok ez irányú segítséget. Mivel akkoriban az ember kizárólag az alkalmazó intézményeken keresztül juthatott lakáshoz, ezzel le is zárult számomra a Bukarestben való megtelepedés lehetősége (ami egyébként a legkevésbé sem állott szándékomban). De valahol csak meg kellett hálnom. A legtöbbet talán az Unionban éjszakáztam, ahol 32 lej volt egy egyágyas-mosdókagylós szoba, s mivel én következetesen 40-et fizettem érte, és néha egy-egy AMO-szappant is oda-odacsúsztattam a recepciós főnök kezébe, engedték, hogy szobámat már reggel, takarítás előtt elfoglaljam, csomagjaimat letehessem, megborotválkozzam, és a folyosóról elérhető illemhelyen emésztési végtermékeimtől is megszabaduljak. Laktam a szintoly központi, ugyancsak egycsillagos minőségű Victoriában, olykor az elit helynek számító, színvonalas, nem nyilvános Triumfban is, a Kiseleff sugárúton, ahová a tévé ajánlott be olyan heteken, amikor annyi volt ott a munkám, hogy megtéríthették szállásköltségemet. Emlékezetes élményem: a Davis Kupa bukaresti döntőjének azon a napján, amikor a páros viadal volt, a Triumf reggelizőjében („majd földbe gyökerezett a lábam”) két fogdmeg kinézésű úr társaságában feltűnt Năstase és Ţiriac. Akár trénereik voltak az illetők, akár testőreik, tény, hogy asztaluknál, amíg én is a közelükben voltam, a négy férfiú egy szó nem sok, de annyit sem váltott egymással. Ki-ki maga elé meredve táplálkozott. Mintha kivégzésükre készülnének. Nem irigyeltem őket.



Az albérletben való tartósabb letelepedés problematikusabb volt, mint a szállodai. A hetvenes-nyolcvanas években senki sem volt hajlandó szobáját jogerős bérszerződéssel kiadni, talán nem is annyira az adózástól való általános-emberi ódzkodás okán, mint inkább félelemből: azért, hogy a hatalom le ne foglalja lakásuknak kiadott s ezzel a főbérlő részéről nélkülözhetőnek nyilvánított részét. Csak egyszer akadt egy olyan albérleti szobám, amelyben négy teljes éven át húzhattam meg magamat. A főbérlő doamna Coca Ionescu névre hallgatott, egy korán elhunyt karmester özvegye volt. Egyetlen gyermeke, Despina, akit – bizonyára nem nagy – özvegyi nyugdíjából kellett eltartania és taníttatnia, csak Jászvásáron jutott be az egyetemre, ami hatalmas anyagi terhet zúdított a hölgy nyakába. De felszabadult egy szobája! Közös zenész ismerősök ajánlottak be nála, mint tisztességes, megbízható, fizetőképes lakót, aki biztosan nem fogja majd a szobát a hatóságoknál eligényelni. Bizonyos szempontból igencsak kapóra jöttem neki, mivel vakációim nagyjából egybeestek a lányáéival, így, bár Despina szobáját a szünidőkben is fizettem, az ott lakhatást lényegében kizárólag az ő távollétében vettem igénybe, akkor is csupán heti három napra és két éjszakára.



A szálláshely rendkívüli előnye és hátránya igencsak központi fekvésében mutatkozott meg. A bukarestiek jól ismerik azt a hatalmas, sokkapus tömbházat, amelyet a Köztársaság téren a Palota főbejáratával szemben emeltek. Kívülről nem sejthető, hogy milyen elgondolás alapján építették. Csupa kétszintes kislakás van benne, mint a londoni polgárnegyedekben: a bejárat szintjén egy konyha és egy tágasabb nappali, egy szinttel fölötte pedig két kisebb háló- és egy fürdőszoba, amelyekhez belső lépcső vezet fel. Itt mindössze három percre laktam munkahelyemtől. Egy-egy tízperces óraszünetben is megtehettem az utat haza és vissza. Ez volt a megfizethetetlen előny. A hátrány az volt, hogy ablakomból egyenesen a Palota főbejáratára tekintettem le, következésképpen egy-egy pártkongresszus vagy más politikai megaösszejövetel alkalmából százával gépfegyverezhettem volna le ablakomból a be- vagy kivonuló elvtársakat. Ez a lehetőség az én agyamat természetesen sosem járta meg, de az állambiztonságiakat azért fizették, hogy gyanakodjanak, és ők buzgón végezték is busásan megfizetett feladatukat. Amikor a diktátor is részt vett egy-egy rendezvényen, bizony előfordult, hogy a kapun belül, mielőtt a liftbe beszálltam volna, igazoltattak, sőt, az is, hogy a legváratlanabb pillanatokban becsengettek és körülnéztek a lakásban. E várható hátrány felől Coca asszony a rá jellemző elfogulatlansággal jó előre tájékoztatott, de azt a hétpecsétes államtitkot is legott elárulta nekem, hogy az ő emeletén ki a megfigyelő nőszemély, akinek erről a megbízatásáról természetesen nem szabad tudnom, pontosabban: nem szabad kimutatnom, hogy tudok, de akivel nekem is jóba kell lennem, és akinél ő engem már be is jelentett mint „előreláthatólag gyakori szállóvendéget”. A belügyérek helyi tájékoztatója rögtön megértette, hogy valójában miről van szó, és megígérte, hogy elnéző lesz, mondta. Nem tudhatom, jóindulatáért mit kapott a – különben helyes, már-már rokonszenves – nő szállásadómtól, de elismerem, hogy tartotta magát a megállapodáshoz. Ahányszor a szolgálatos szekusok nem akartak beengedni, csak odamentem a sarok mögötti nyilvános telefonhoz, kártyámmal felhívtam Coca asszonyt, aki átszaladt hozzá. Rögvest lejött a kapuhoz, és „igazolt” engem mint odatartozót, mire a közegek beengedtek.
Coca asszony ugyanolyan elfogulatlanul arról is felvilágosított már az első napokban, hogy ő igazán jó román, de szívéből utálja a fennálló rendszert („îmi e lehamite” – ha ezt le lehetne magyarra fordítani!), és reméli, hogy ezzel én is így vagyok. Ő sajnos nincs abban a helyzetben, hogy esetleg kivándorolhatna, már csak azért sem, mert szeretne ugyan évente egy-két hetet vagy hónapot Párizsban tölteni, ami minden jó románnak természetes joga, sőt hagyományos kulturális kötelessége volna, de azt el sem tudja képzelni, hogy másutt is otthon tudná magát érezni, mint itthon, a maga hazájában, nemzettársai között. Ellenzékiségéből olyan gesztusokra azért telik, mondta már-már dicsekvőleg, hogy például nem veszi kezébe, meg sem érinti a Scânteia pártlapot, a România liberăt viszont, amelynek sajnos nagyrészt ugyanazt kell naponta közölnie, „de azért ugye egészen más”, az utolsó apróhirdetésig naponta elolvassa. Viszonoztam vallomását: én is vagyok olyan jó magyar, amennyire jó román ő, Romániát is szeretem, és természetesen a rendszer utálatában is azonosulok vele. Azt mondta: magyarságom az ő szemléletében nem baj. Csak szeressem a szegény románokat, akik ilyen szörnyű elnyomásban élnek saját hazájukban.



Lakásadóm ebédet is adott nekem: színvonalas román házi kosztot, egy kicsivel kevesebbet ugyan, mint amennyit én szerettem volna delenként enni, de azért eleget. Huszonöt lejért talán nem is lehetett volna többet elvárni. Számomra ez a szolgáltatása legfőképpen azért volt értékes, mert a gyermekkorom óta ismert és nagyra becsült művész, Bukarestben tekintélyes tanártársam, Halmos György is nála bérebédelt, és így, amikor órarendünk nem ütközött, élvezhettem társaságát.



Idővel rájöttem, hogy Coca asszony nemcsak kijelentéseiben buzgó hazafi, (tudtommal ezt egy hölgy esetében honleánynak kell mondani, de csak remélem, tudni nem tudom, hogy a szó él-e még napjaink köznyelvében), hanem zsigereiig, sejtjeiig az. Egy este akkor érkeztem haza, amikor a tévét nézte. Természetesen Ceauşescu szónokolt. Ő zokogott. Megkérdeztem: mit hallott, ami ennyire felindította? Igyekezett magát összeszedni, letörölte a könnyeit, kifújta az orrát, majd válaszolt: „Domnu László, nekem teljesen mindegy, hogy Ceauşescu mit mond, mert én tudom, hogy akármit mond is, ő egy szörnyeteg, és kész. De miért olyan rettenetesen csúnya az arcberendezése! Nézze meg: úgy néz ki, mint egy idióta. Maga szeret minket; mondja meg: nem érdemelne a román nemzet egy jóképűbb, egy legalábbis normálisabb kinézésű zsarnokot, még ha gonosz is? Na mondja meg!”



Nála lakásom idején, 1979-ben volt egy akárhányadik Enescu-fesztivál. Igyekeztem minél több eseményén jelen lenni. Megtudtam, hogy egy magyar küldöttség is részt vesz rajta. Természetesen megkerestem tagjait, bemutatkoztam nekik, és felajánlottam, hogy kalauzolgatom őket. Hamburger Klára akkoriban a Gondolat Kiadó jobbnál jobb zenei könyveit szerkesztette, és tudtam róla, hogy a Liszt-kutatásban kiválóság. Huszár Lajos nálam fiatalabb szegedi–budapesti zeneszerzőt akkor ismertem meg. Utóbb, az elnyomás eldurvulásának éveiben ő lett nemzedéke román zeneszerzőinek legodaadóbb külföldi gyámola. Úgy-ahogy románul is megtanult, és számtalanszor utazott le Bukarestbe friss partitúrákkal és élelemmel a hátizsákjában. Így lett látogatásából életre szóló kötelék. Réti Zoltán, a balassagyarmati zeneiskola kitűnő igazgatója, Rózsavölgyi Márk életrajzírójaként lett tágabb körben is ismert. Három nagyszerű vendég! Öröm volt őket ide-oda kísérgetnem, nekik a várost mutogatnom.



Este meséltem róluk háziasszonyomnak. Megkérdezte: ugye, tetszik nekik Bukarest? Mondtam, hogy sajnos nem nagyon. Én ugyan magyaráztam nekik, hogy a Cişmigiu milyen szép, és hogy milyen mesterien tervezték meg itt az átmenetet a jellegzetesen francia és a jellegzetesen angol kert között. Igen, de kár, hogy olyan kicsi; a Boulogne például… – valami ilyesmi volt válaszuk. Hát az Ateneul Român? – kérdezte. Mondtam: eredetiségét nem vitatják új barátaim, de ugyanakkor nem is tagadják: szemléletükben ez egy eklektikus épület, amelyben túl sok stíluselem vetekedik egymással, anélkül, hogy összeolvadnának. Na és a Kretzulescu-templom? – volt utolsó reménysége. Igen, mondtam, az szerintük is egy csodálatos remekmű, Bukarest építészeti ékszere, de hogy lehetett tőszomszédságába olyan ronda betonpalotát emelni! Éreztem, hogy fájdalmasan megsebeztem. Bár csak azt mondtam el neki, ami felől kérdezett, amit nekem mondtak.



Másnap reggel azzal fogadott: terve van a magyarokkal. Meghívná őket egy ebédre. Álljam én a hozzávaló árát, legyek a tolmácsa, ő pedig olyan ebédet főz, amely alkalmas lesz a dölyfös külföldi szívek megpuhítására. Majd meglátom!
A szót tett követte. A magyar barátok készséggel elfogadták a meghívást. Értük mentem szállójukba, és elvezettem őket lakhelyemre, ahol a nappali dísze egy csodálatosan faragott, jobb időket is látott antik ebédlőasztal volt. Gyönyörűen volt megterítve. Finom eleganciával öltözött háziasszonyom elragadtatottan fogadta el és tette vázába a kapott dús virágcsokrot, majd megmutatta a helyünket, és máris hozta a különbnél különb, meleg és hideg előételeket, csupa balkáni s azon belül román sajátosságot: padlizsános zakuszkát, juhtúróval, illetve gombával töltött, forró tésztatáskácskákat, sósságából kiáztatott telemea-sajtot és egyebeket. A vendégek derekasan fogyasztották, és élénken dicsérték a felhozatalt. A második pohár után már a gyümölcsillatú és -ízű, őstermelőtől vett oltyán pálinka sem tűnt nekik túl gyengének. Lestyánnal ízesített csorba következett; piaci, vastag tejföllel, csípős paprikával lehetett ízét tetszés szerint módosítani. Ekkor már áradoztunk a gyönyörtől, de kezdtünk lankadni is. A teli gyomorra evett sült egymagában is finom lett volna, de milyen csodálatosak voltak a mellé tálalt savanyúságok: a sarvalt karfiol, a sültpaprika-saláta és az egyebek! Foksányi bort kaptunk hozzá, amelyet a nea Ionică névre hallgató őstermelő maga szokott volt hozni, amelyből mindig volt a házban, de amellyel a ház úrnője általában igencsak takarékoskodott. Most jókora kancsóban tette az asztalra. A desszertre nem emlékszem pontosan, de mintha az a „budincă cu zahăr ars” lett volna, amely annyira más, mint a nem románok karamellkrémje. Volt persze kávé és konyak is.



Coca asszony tüneményesen látta el egyszerre külön-külön is emberpróbáló feladatait. Amikor az asztalnál ült, élénken csevegett, nemcsak az étkekről, hanem Bukarestről és például a zenéről is, amelyhez mint karmesterözvegy és rendszeres hangversenylátogató, ráadásul több jeles művész (köztük a zeneszerző Theodor Grigoriu) közeli rokona, nem kevéssé értett. Ugyanakkor konyhatündérként és felszolgáló szobalányként is hibátlanul végezte a dolgát. Mindent idejében és a megfelelő hőmérsékleten, takaros tálalásban tett az asztalra.
Már az első percekben udvariasan kijelentette volt, hogy sajnálja, de magyarul nem tud. Ezt még fordítottam, de amikor kiderült, hogy Hamburger Klára (aki épp aznap lett negyvenöt éves) többszörösen Párizst járt frankofil, a ház asszonya rögvest rátért a franciára. Amikor pedig Huszár Lajos szólta el magát, hogy ő franciából nem éppen jeles, mivel ő a nyugati fővárosok közül nem Párizsban, hanem Rómában járatos, ott tanult Petrassinál, madam Coca heurékázva tért át az olaszra, mondván: a románoknál a jó családokban régente nemcsak franciára tanították a gyermekeket, amit ugye mindenki tud, hanem az operák nyelvére, olaszra is. Ők négyen voltak nővérek, sajnos egyikükből sem lett operaénekesnő, de valamennyien örömest beszélik a latin nyelvek legdallamosabbikát is. Mivel én sem franciául, sem olaszul nem tudok (és, ha jól emlékszem, ezekben a nyelvekben Réti Zoltán is pászt jelentett), az asztalnál négy nyelven folyt a spontánul ide-odatolmácsolt társalgás: románul és magyarul, franciául és olaszul. Gimnázium utáni érettségijével férjhez ment, majd korán megözvegyült szállásadóm, aki csak nyugdíjas, főállású anyuka és háziasszony, a négy közül háromban volt otthonos, míg én, a főiskolai oktató csak kettőben!



Másnap volt az operában az Oedipe előadása, minden Enescu-fesztivál csúcseseménye. Amikor a hosszú előadás végeztével hazaértem, Coca asszony még a nappaliban volt. Milyen volt az előadás, kérdezte. Elmondtam, ami őt érdekelte is, meg nem is. De amikor másodjára azt kérdezte, hogy a magyar vendégeknek is tetszett-e Enescu operája mint a messze legnagyobb román zenés színpadi mű, tehát nem az előadás, hanem maga a zene, megéreztem, hogy ezért az égető kérdésért maradt fenn olyan későig. Mondtam, hogy nekik is nagyon tetszett. Felderült az arca. Akkor holnap vigye el őket még egyszer a Cişmigiuba és az Ateneul Românba is, jó? – mondta nagy, szívbéli reménységek jegyében, majd visszavonult hálószobájába.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

László Ferenc


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.