Vers, próza / Dr. Capesius

Dieter Schlesak
Dr. Capesius



(RÉSZLET)


Dr. Viktor Capesius, az auschwitzi haláltábor SS-tisztje Segesváron született. A háború előtt, neves német gyógyszergyárak képviselője, jóformán az összes erdélyi orvost és gyógyszerészt megismerte. 1943-ban lett az auschwitzi SS-gyógyszertár vezetője. Az 1944 májusában érkező „erdélyi zsidó transzportok” szelektálásánál sok régi ismerősével találkozott: Észak-Erdélyből deportált zsidó orvosokkal, gyógyszerészekkel. A láger rámpájára leszálló, fáradt utasok naiv örömmel állapították meg, hogy földijük, a segesvári gyógyszerész a szelektáló tisztek között van. Magyarul szólt hozzájuk, majd hidegvérrel a gázhalálba indulók közé küldte legtöbbjüket... Dieter Schlesak 1934-ben született Segesváron. Kollázsszerű dokumentumokból, visszaemlékezésekből, interjúkból álló könyvében (Dieter Schlesak: Capesius, der Auschwitzapotheker, Dietz Verlag, 2006; a mű magyar fordítása rövidesen a csíkszeredai bookart kiadónál fog megjelenni) valós eseményekről tudósít. Dr. Viktor Capesiust gyerekkora óta ismerte (Capesius a második világháború előtt édesanyja udvarlója volt). Schlesak, bevallása szerint harminc évig gyűjtötte az anyagot; az Auschwitzről szóló irodalom alapos tanulmányozása mellett megismerkedett az erdélyi szász Roland Alberttel, a haláltábor egykori őrével, és Capesiust is többször felkereste. Dr. Victor Capesius az 1965-ös frankfurti Auschwitz-perig háborítatlanul élt a dél-németországi Göppingenben. Nagy családi házat, gyógyszertárt, szépségszalont vásárolt. A perben kihallgatott tanúk szerint vagyonát az auschwitzi áldozatok aranyfogaival való üzérkedésből szerezte. Kilenc év börtönbüntetés után Göppingenben élt, 1985-ben bekövetkezett haláláig.


Roland valahogy talál ehhez az innsbrucki tájhoz, a hegyekhez, Trenkerhez1 és társaihoz, a tiroli mézeskalácsházikókhoz, a hegyi tanyákhoz, a jódlizáshoz. Csak ez a nyájaskodó, halk, szelíd, néha könyörgő hangja ne volna. De hát Fischgauban hideg van, a Hölderlin-vers után küldött mindenttudó kacagás jelzi, milyen vékony, leheletvékony a jégréteg, amin most állunk. Igen, ez a már-már obszcén, mégis naiv és iszonyatosan törékeny kacagás. Meg ez a kíméletlenül, mindent és mindenkit lesajnáló lendület, ez a furcsa elragadtatás, lelkesültség. Itt ül olcsó bútoros, műanyag függönyös szobájában füttyre csücsörített szájjal, vízihulla bujaságával, amely halványrózsaszín ugyan, mégis magán viseli az intelligens, sokat tapasztalt űzöttség összes jelét. Olyan, mint legbensőbb énünk jól ismert, s mégis oly idegen grimasza. Láttára úgy érzem, mintha felnégyeltem volna magamat, hogy belülről láthassam, szagolhassam testnedveimet, a véremet, hogy érezzem irgalmatlan kiszolgáltatottságomat. Neki is ki vagyok szolgáltatva, ennek az érzékeny hóhérnak, mert nincsenek mások, csak mi vagyunk: oldódó tudatú hús-vér alvadék.



– Közre kellett ám működnünk – mondja ez a hang –, nem volt más választásunk. Én ugyebár önkéntes voltam, mert dezertáltam egyik hadseregből a másikba... 1941-ben, az első ezres transzporttal a román tanulmányi szabadságról, álruhában át a határon, lefüggönyözött teherautóban egyenesen az SS-hez. A szerbiai hadjáratból hazatérő „Das Reich” hadosztályhoz csatlakoztunk. Temesváron már őrszolgálatot is teljesítettünk a német hadseregnek, bizony, még civilben. Egy hadifogolytábort kellett őriznünk, bizony, német fegyverekkel, hogy tehermentesítsük a túlterhelt német testvéreket. De hát ott akkor minden a feje tetejére volt állva, úgyhogy mi, erdélyi szászok egyfajta állam voltunk az államban... Nagyon fiatalon rábukkantam Michael nagyapám hazafias verseire, és hát mondanom sem kell, nagyon meghatódtam tőlük. Hogy mi, erdélyi szászok mindig is prudentis et circumspecti voltunk. Hát nem igaz? Ilyeneknek ismer minket a történelem. Csakhogy 1940-ben megfeledkeztünk magunkról...



– Igen, Auschwitzot is zömmel népi németek őrizték – vetem közbe.



– Szinte csak, szinte csak! Az SS egyharmada amúgy is népi németekből került ki, s csak egyharmada volt birodalmi német, mert a harmadikat az Európa különböző országaiból érkezők alkották. Legalábbis a háború végén...



– Őrület, ezt nem is tudtam...



– Az őrszemélyzet olyan volt, mint a szivárvány. A törzscsapat, az öregek mellé – ezek viccesen magukat „szögesdrót harcosoknak” nevezték – egyre több népi német érkezett Auschwitzba (körülbelül 350 romániai német szolgált a lágerben). 1941 telén SS-katonakéntMoszkva alatt harcoltam, és szétlőtték az ujjbegyeimet. Vége volt a zongorázásnak, frontszolgálatra alkalmatlan lévén, Auschwitzba helyeztek.



Alig tettem a mikrofont az asztalra, a velem szemben ülő Roland máris nekikezdett a maga kapkodó, hisztérikus stílusával, alig tudtam fékezni, az volt az érzésem, hogy bizonyos szempontból „meg akarja váltani magát” a beszédével. Ezt mondta: – Fel tudod fogni, hogy én OTT voltam? És 1944. május 29. volt OTT a szörnyűséges napok legszörnyűségesebbike, Pünkösd első napja – mondta szemlesütve: – Pünkösdkor éppen az én csapatom volt a birkenaui nagy őrtornyon szolgálatban... Ezekben a napokban őrcsapatomnak gyakran kellett szolgálatot teljesítenie, a rámpán is, hogy gázhalálba kísérjék a kiszelektáltakat... és a krematóriumokba, nehéz szolgálat volt. Május közepe óta folyamatosan érkeztek a szerelvények. Huszonnégy órán át érkeztek a vonatok. S mindenikük a birkenaui főtorony alatt haladt át. Ugyebár. A szerelvények lepecsételt, rácsos ablakú marhavagonokból álltak. Ugyebár. Szóval egy végtelenül hosszú alagúton át érkezett meg minden vonat Birkenauba. Később mondták, hogy nagyon sokan, még a segesvári Böhm doktornő is közöttük volt. Nem tudták, hogy hova érkeznek. Egy ilyen marhavagonban, ezen a KAPUN haladtak át. Én nem láthattam őket. Csak az elhaladó vagonok tetejét láttam. Igen, az borzasztó volt. Mindent láttam a toronyból, ami a rámpán történt: a háromnapos pokoli utazás után, ha valakinek volt még annyi ereje, hogy megszólaljon, hogy megmozduljon, akkor imádkozott, ezt láttam, amikor a rámpán kellett szolgálatot teljesítenem. Nehéz szolgálat volt. A vagonokban sok hulla, rettenetesen bűzlöttek, mikor az ajtókat kinyitották, a többiek még lélegeztek, érdekes módon. Gyerekek sírtak, asszonyok nyöszörögtek, férfiak családjuk után kiáltoztak.



Igen, jól emlékszem erre a napra, mert amikor minden lejárt a lakásunkban, Hößszel, a parancsnokkal és a bajtársakkal Pünkösdöt ünnepeltünk, még egy erdélyi papunk is volt, szintén önkéntes, ő tartotta a beszédet. De az én embereim, erdélyi szászok és svábok is voltak közöttük, éjszakáig a bejárat feletti nagy őrtoronyban voltak szolgálatban. Érdekes módon minden vonat ezen a kapun érkezett meg Birkenauba. Ha egy sípoló vonat behajtott az őrtorony alatt, fokozott éberséget parancsoltam az embereimnek, akárcsak éjszaka idején, különösen és mindenekelőtt. Azon a napon egy denndorfi, az a langaléta, te is ismered, hisz Denndorfban voltál tanító, Guneschnek hívták, állt a tömegre irányzott gépfegyver mellett. A toronyból körkilátás.Minden nyitva-tárva, jól oda kell figyelj, nehogy valaki elmeneküljön. Igen, ez volt ott a helyzet. De a parancs az parancs. Semmi feleselés. Erősáramú szögesdrótkerítés – ismered, olyan izolátoros –, le kellett lőjed, mielőtt hozzáért volna. Adam: Gondold csak el, Capesius és Klein, a cinkosa, „orvosszakértői” minőségben be kellett hogy nézzenek a gázkamra ajtajára vágott figyelőlyukon. Néha korábban érkeztek, még javában folyt az iszonyatos esemény. Az ajtók bezárva, bereteszelve, biztonságból még be is csavarozva – mintha attól féltek volna, hogy a szerencsétlen halálraítéltek kitörnek a gázkamrából!



Aztán az egyik SS-es leoltotta a villanyokat – vagyis az áldozatok életük utolsó percei ordítozva, egymáshoz préselődve, teljes sötétségben teltek el. Pokolian borzasztó lehetett. Az I. és II. krematóriumban egy fogoly ráadásul még az elektromos szellőztetést is bekapcsolta. A ventilátorok kiszívták a levegőt a teremből. Szegényeknek rettenetes kínszenvedésben lehetett részük, előbb-utóbb a mérges gáz nélkül is megfulladtak volna. De mindennek nagyon hamar le kellett járnia. Az SS-orvos vagy SS-gyógyszerész parancsára – gyakran Capesius, de Klein is jelen voltak – a „Vergasungsfritzen”-nek2 nevezett gázmaszkos SS-hóhérok megkezdték munkájukat, az első és második krematórium között a földből kiálló bedobónyílásokon beszórták a Ciklon B-t, majd gyorsan rácsukták a fedelüket. A III. és IV. krematóriumnál a hóhérok felmásztak a létrán, kinyitották a gázkamrák mennyezetébe vágott csapófedeleket, és behintették a mérget. Többször is tanúja voltam, amint dr.Mengele vagy a többi orvos és gyógyszerész kiadta a parancsot a gáz bedobására.



Latenser védő: Akkor még egy utolsó kérdés: Hogyan vélekedtek a segesváriak a Capesius családról?



Karlheinz Schulery tanú: A Capesius család nagyon egyházhű volt, és szociális szempontból sok jót cselekedett. Nem tudom, említettem-e már: ő és a testvére is, az egész család Segesváron nagy tiszteletnek örvendett, mert nagyon egyházhűek voltak, és sok jót cselekedtek. Mert a mi erdélyi egyház- és iskolarendszerünket nem támogatta az állam, noha mi fizettük a legtöbb adót Erdélyben. Mi magunk tartottuk fenn az egészet, a saját pénzünkön.



INNSBRUCK, ’78 májusa. Roland: Capesius? Hát ő csak vadászgatott a Beszkidekben. S néha kaptunk tőle egy-egy nyulat. Barátai voltak azon a vidéken, dr. Fabritius, a néhai volksgruppenführer is azon a környéken lakott. Persze, Fabritius, jó öreg volksguppenführerünk nem érezte jól magát új birtokán. Merthogy kényszerlakhelyen érezte magát a Beszkidekben.



– Hát az is volt. Az egész nyomorúságot ez az Andreas Schmidt hozta a fejére, azzal, hogy apósának ajándékozta az SS-újoncokat! Csak te léptél be önkéntesen az SS-be.



– Igenis! Az „első ezres-traszport”! De ez 1940-ben történt, akkor már Andreas Schmidt volt az új volksgruppenführer, akkor már ő kormányzott... Hogy Fabritius lovaskapitányt, az addigi volksgruppenführert száműzzék a Beszkidekbe! Ott is kapott egy birtokot. Meg is látogattuk a feleségemmel. Az öreget nem engedték többet haza, hogy Andreas Schmidt kerülhessen hatalomra. Szóval ez a politikai megosztottság röhejes, ócska dolog volt. Karikatúra. De Andreas Schmidt rendet teremtett, a dolog komolyra fordult.



Nálunk igaziból csak 1940. november 9-én kezdett a dolog komolyra fordulni. Igazán komolyra! A medgyesi Zur Traube fogadóban, ahol néhány román vasgárdista vezető jelenlétében megalapították a Volksgruppét3, az új kápó, Andreas Schmidt vezetésével. És aztán hirtelen bekövetkezett a földrengés, mesélték, mert nálunk a csepűtelefon mindig jól működött!Mindenki remegett a félelemtől. Aztán kiderült, hogy tényleg volt egy földrengés, és mindenki elégedett volt, mert a belső remegésnek került egy külső oka; ezentúl mindenki úgy tudta, hogy a földrengés okozta a nagy remegést. Ha jól belegondolunk, egy esküvővel kezdődött az egész. Christa Berger esküvőjével...



Erdély, 1940: Szinte hallom Roland apjának, Daniel bácsinak a hangját. Daniel bácsiét, aki nagyon sokat bánkódott fia „karrierje” miatt: – Igen, a menyasszony a Fekete-herceg, Gottlob Berger lánya. Ez a Berger, az SS-Ergänzungsamt4 főnöke agyafúrt sváb volt! Ő építette fel az SS hadseregét. Mert a Wehrmacht megtagadta, hogy újoncokat küldjön az SS-nek. Ekkor az a zseniális ötlete támadt, hogy bevonja a népi németeket is a mozgalomba. Körülbelül másfél millió újoncra számított. Nekünk jutott a nagy megtiszteltetés, hogy az elsők legyünk. Ez az ismeretlen bájgúnár, ez a taknyos Andreas Schmidt abban az időben éppen Berlinben tanult. Bergernek sem kellett több, vejévé fogadta. A fáma azt mondja, hogy Schmidt csak azért állt össze a Berger-lánnyal, hogy a generális veje lehessen. Akkoriban az a mondás járta mifelénk, hogy: „Hitler von Berchtesgaden – Schmidt von Bergers Gnaden!”5
1943-ban megszületett a Berlin és Bukarest közötti megállapodás, miszerint a romániai németek azontúl az SS-nél teljesítenek katonai szolgálatot. Sokukat a koncentrációs táborok őrzésére vetették be.



Willy Osthues tanú az Auschzwitz-perben, a krakkói SS- és Rendőrbíróság néhai SS-bírója: Az utolsó években aWaffen SS nagyos sok népi németet hívott be, legtöbbjüket Romániából, Bulgáriából és Jugoszláviából. Rájuk adták az egy SSegyenruhát, s azontúl aWaffen SS tagjainak számítottak. Hogy a későbbi vizsgálatokon kiderüljön: alkalmatlanok a háborús bevetésre, de még a helyőrségeken sem igen veszik hasznukat. Így aztán őket például őrszolgálatra használták. De ezt csak a szakirodalomból tudom, nincsenek személyes tapasztalataim. Azt olvastam, hogy a dachaui láger bevételekor sok olyan őrkatona volt ott, akit a Reichssicherheitshauptamton keresztül nyolc-tíz napja utasítottak el az SS harci alakulataitól.



Paul Georgescu 2005-ben készült disszertációjában a jórészt koncentrációs táborokban bevetett romániai német SS-katonákkal foglalkozik. A dolgozat alapkérdése: vajon miért éppen a népi németeknek kellett elvégezniük ezt a „mocskos munkát”? Georgescu szerint Himmler éppen Berger veje, Schmidt volksgruppenführer miatt alacsonyabb rendűeknek tekintette az erdélyi szászokat és bánsági svábokat. Katonai előítéletek általános szinten is léteztek a népi németek iránt. Nagy részüknek gyengébb volt a katonai képzettsége, hisz azelőtt a jóval fejletlenebb román hadseregben szolgáltak. „Másodrangú németeknek” számítottak, tele kisebbségi komplexusokkal, amelyeket eltúlzott engedelmességgel próbáltak kompenzálni.



A nagyarányú láger-bevetés mellett szólt az is, hogy az Európa távoli végeiről származó őrszemélyzetnek nem voltak németországi kapcsolatai. A zsidók megsemmisítésének rettenetes titka ezáltal is biztosítva volt.



– Bizony, csodaszép esküvőt rendeztek Christa Berger stuttgarti szülőházában – mesélte Daniel, Roland apja: – Gottlob papa előkelően lakott. Mindenki a helyén volt, hisz Stuttgart a külhoni németek fővárosának számított. Itthon keveset tudtunk a fényes birodalmi esküvőről: vér a vérhez, csók a csókhoz, nyál a nyálhoz. Nem sokkal később aztán jött a föld a földhöz, por a porhoz, hamu a hamuhoz. Mert kevesett tartott a boldogság. Alig rukkolt be ezer vagy kétezer erdélyi szász önkéntes az SS-hez, az elsők a Führerért, a Birodalomért és Gottlob apósért estek el, a fiatalasszony is meghalt, tüdővészben. Nem, egyházilag nem esküdtek meg. Ezek tehát nem hisznek Istenben – suttogták itthon, Erdélyben. Nagyapád, az egyháztanácsos szóhoz sem tudott jutni. A temetés még rettenetesebb volt. Pedig az öreg tudhatta, hogy Christina a tuberkulózis utolsó fázisában van, akár a kaméliás hölgy. A fiatalasszony Brassóban halt meg. Olyan temetést Erdélyben nem látott még emberfia! A koporsót egyenruhás lovascsapat kísérte. A temetési ceremóniát nem a püspök, hanem egy bizonyos Kaufmes, valami pártfőnök vezette. És most jön a legrettenetesebb: a püspök is jelen volt, de nem palástban, hanem népviseletben.



–Még jól emlékszem, ahogy apám Karllal, a nagyapáddal veszekedett – mondta Roland nevetve: –Mit szólsz a püspökünkhöz, Karl? – mondta az apám. Apám átszellemült arccal rohangált a szobában:Mindig mondtam, dat äs nichen Chräst, menj Läwer6. Pedig az egyházról van szó, a mi népi egyházunkról (Volkskirche). Staedl, az új püspök, ez a náci püspök is ott volt a körmenetben, de képzeld, népviseletben! Ennyi! Micsoda kutyakomédia! Bizony pogány módra kaparták el a birodalmi hölgyet. Mire nagyapád csodálkozva: – Nem volt püspöki ornátusban, dat verstohn ech nett. Ohne Kretz, wä et sich gehiert.7 Micsoda szemtelenség!



Hallgatott, hagyta Danielt magában beszélni.



– Ez a stuttgarti nagysága, ez a szegény lány, ez a fiatalasszony, szóval ő birodalmi sváb nyelvjárásban beszélt. És a legszebb Tersteegen dallal bocsájtották le az erdélyi földbe.



Legalább ennyit, morogta apád: „Csodálatos Felség, hadd dicsérlek Téged, / Hadd szolgáljon lelkem Néked! / Angyaloknak módján színed előtt állván / Bárcsak mindig orcád látnám. / Add nékem mindenben Te kedvedben járnom / Istenem, Királyom.”8



Helyes – morogta vissza apám. Úgy emlékszem rá, mintha ma történt volna! Kővé vált Német Szív; bennünk volt a hiba, nem a világban!



Roland: Ugyebár elég iszonyatos volt az egész! De hát számomra Hitler akkora óriás volt, hogy én neki... szóval, hogy én... ha figyelembe vesszük... hogy is mondjam... szóval én valahogy megbocsájtottam neki, tekintettel a bombázások milliónyi áldozatára.



Anyám megvédte: – Nem szörnyeteg, de a gondolkodása valahogy nem talál a személyiségéhez.



Úgy beszél a parancsról, mintha ezzel mindent ki tudna magyarázni. Szó sincs a német történelem kisebb „üzemzavaráról”. Ennek így kellett lennie, vagy valahogy hasonlóan, persze a fölösleges kegyetlenkedések nélkül.



– A bombázások áldozatai... De hát nem éppen ezek mészárolták le a koncentrációs táborok milliónyi áldozatát...



– Lehet, hogy egy kicsit most összemostam a határokat. Ez éppenséggel lehetséges, talán hogy vigasztaljam magam – mondta Roland epésen: – Hát én azt tiszta szívből sajnálom! Mert velem, erdélyi szásszal nem történhetett volna borzasztóbb dolog, mint amit én ott átéltem; én azt teljesen másképpen oldottam volna meg, azzal vigasztaltam magamat, hogy egyszer majd minden jóra fog fordulni. Hogy az egésznek értelme van!



– Még az általad átélt, iszonyatos, elképzelhetetlen dolgoknak is, Roland!?



– Hát (szünet). Azokat én nem tudtam megakadályozni. Semmilyen formában nem vállalok felelősséget értük! Nincsen bűntudatom! Még a leghalványabb sem! Játék az egész élet! Érted? Játék! Játék, amelyben részt kell vennünk!!! Ugyebár. Forog a világ kereke. Ismered Nietzsche »válaszát« Goethe mondatára, hogy: „Minden múlandó csak egy hasonlat?” „Mi múlhatatlan itt, / csupán hasonlatod. / Isten talányait / költőként láthatod. / Pörgő világ-kerék / céltól új célra ront: / Gond – Szól a derék, / míg játszik a bolond...” Nietzsche szerint a művész, a költő, a felsőbbrendű ember a bolond: „Egyként játék-világ/a látszat, lényege. – / Örökös balgaság /minket kever bele!” 9



12




Dr. Lucas az Auschwitz-perben: Egy pohár pálinkánál már az első nap szóba kerültek az auschwitzi dolgok – az elgázosítások is. Mondtam, orvos vagyok. Az én feladatom életben tartani, nem elpusztítani... A birkenaui cigány- és theresienstadti láger orvosi vezetésével bíztak meg. A cigányláger ijesztő állapotban volt. A barakkoknak nem voltak ajtajai és ablakai, csak elöl és hátul egy-egy lyuk. Az ágyak és priccsek helyett egy-egy faládában öt-hat személy szorongott. Katasztrofális állapotban voltak az egészségügyi felszerelések is. Árnyékszékek nem léteztek. Az a hely, ahol a foglyok szükségüket végezték, még latrinának sem volt nevezhető. Úgyszólván víztartalékaik sem voltak. Nem tudom, mennyien lehettek. Mert számadatokat sohasem bocsájtottak a rendelkezésemre. 6000–8000 fogoly lehetett a lágerben. A cigányokat családi lágerben helyezték el. Nem volt fogolyruhájuk, nem is voltak megnyírva. Java részük alultáplált, akár élő csontvázak. A foglyok számomra addig ismeretlen betegségekben szenvedtek. Nagyon elterjed volt a „noma betegség”. Az alultáplált, legyengült embereket sújtotta. Azzal kezdődött, hogy a száj nyálkahártyáján képződött egy mind jobban növekedő hólyagocska, amely idővel elfekélyesedett és kifakadt. Az így keletkezett lyukon láthatóvá vált az áldozat fogsora. Hogy megváltoztathassam a lágerben uralkodó állapotokat, konzultáltam a fogoly orvosokkal, és írtam egy kérvényt. Sohasem kaptam rá választ.



Adam: Egyszer valami egészen meghatónak lehettem tanúja a cigánylágerben: Jani és Peter „szelektálást” játszottak a többi gyerekkel – voltak vagy ezren. A gyerekek felálltak két sorba, ahogy a rámpán látták, fiúk az egyik, lányok a másik sorba. Elöl állt a két „főnök”, Jani és Peter. Sapkáikra ceruzával rá volt írva, hogy SS. Mellettük álltak a „funkciósfoglyok”. A kisebbek és gyengébbek Jani színpadias intésére a bal oldalra álltak, majd lassú lépésekkel elindultak egy kőrakás felé. A kövekre a szélben lobogó piros papírcsíkokat illesztettek. Ez volt a krematórium. Ahogy odaértek, meztelenre vetkeztek, és elterültek a földön.



A cigányláger a kórházláger közvetlen szomszédságában volt. Nem múlt el nap, hogy a cigánygyerekek ne indultak volna „beszerzőútra”. Szívesen adtunk nekik, minden ehetőt magukkal vittek. Egyik napon óriási ribillió támadt. Ordítozás, kocsizaj. Már tudták, hogy mi vár rájuk. Sok SS-katonának volt barátnője a szép cigánylányok között, már értesültek az akcióról. A hírszolgálat kitűnően működött a ciganylágerben. A pánik hallatára megijedtem. Fürgén kiugrottam a mosdó ablakán, és elbújtam egy bokorba. Innen figyeltem a történteket. Láttam, amint a katonák végigverik a cigányokat. De későn érkeztem, a kiürítés már a vége fele járt. Boger és néhány SS-katona ottmaradtak. Láttam, amint átkutatták a blokkokat, és az elrejtőzött gyerekeket Boger elé hurcolták. Mert a gyermekek tudták, hogy mi vár rájuk, és elbújtak. Boger bokájuktól fogva felragadta, és a falnak csapta őket. Ezt cselekedte hat gyerekkel. Rosszul lettem. Visszarohantam a blokkomba. Ez a való igazság. Saját szememmel láttam az egészet. A gyerekek öt-hat évesek lehettek. Talán hétévesek.



Azt hiszem, a gyerekek mind meghaltak. A szabad ég alatt történt az egész. Ennyit láttam.



13
Capesius a cellájában. 1964. május 20.: Sok baja van a magárahagyottnak. Hiányzik a többiek társasága. A feleség vagy barátnő szerelme. Szerelemre mindenkinek szüksége van. Kilenc hónapig csak az ebédem felét fogyasztottam el, lefogytam vagy húsz kilót, s ettől gyakorlatilag impotenssé váltam, nem vágyódtam nemi érintkezésre. De e roppant idegi megterhelés alatt csak időszakosan képes az ember diétázni. Megint többet eszem, szedem a vitamin-tablettákat, idegileg valamelyest helyrejöttem, erre visszatért a nemi gyötrelem és ínség.



Még Auschwitzban is csak szükségmegoldásból létesítettek bordélyt a foglyoknak. Igaz, a legtöbb kommandóban, így a gyógyszertárban is vegyes személyzet dolgozott, foglyaim sohasem szenvedtek szexuális ínségben. 1944-ben jobb húsban voltak, mint sokan a birodalomban, mert az orvosi csomagokban nagy értékű élelmiszer is volt, és a lengyelek havonta legalább egyszer 10 kg-os csomagokat kaptak otthonról. Ezek tele voltak a szomszédok ajándékaival, főleg nagy értékű élelmiszerekkel. Itt a Hammelstraßéban10 az őrizetesek csak karácsonykor kaphatnak egy öt kg-os csomagot. A rabok, ha havonta látogatójuk érkezik, megehetnek egy fél csirkét és egy szelet tortát, míg az őrizetisek esetleg egy üveg Coca- Colát engedélyeznek a házi automatából, azzal, hogy az őrizetisek szökés-veszélyesek.



Az otthon hagyott személyekről is gondoskodni kellene. Feleségem húszévnyi román kommunizmus után alig töltött itt egy évet, máris egyedül kell vesződnie a kézműves kamarával. A gyerekeknek húsz év távollét után sincsen apjuk, még mindhárman egyetemen vannak, mert a romániai tanulmányaikat egyáltalán nem, vagy csak részben ismerték el. Ezeket a gondokat szabadlábon egész másképpen lehetne intézni, mint egy bebörtönzött apával. Mit ér, ha három év múlva bizonyítékok hiányában szabadlábra helyezik az apát? Vagyis a gyerekek is bűnhődnek, noha az apa már letöltötte kétharmadát az elsőfoki büntetésének.



Oda a kortársak elismerése, a tárgyalás alatt a sajtó megbélyegez, aztán Weiss színdarabja,11 amelyben állítólag engem idéz, közben azt, hogy: Egy óra múlva viszontláthatjátok egymást…Klein mondta... Könyvek a tárgyalásról, a sajtó minden cikkébe behozza Auschwitzot, oda is, ahol semmi értelme nincs; de hát ezzel a hecckampánnyal bizonyos országokban mindent el lehet adni.



Oda birtok és tulajdon, a tartozások meg csak gyűlnek, s ezzel bizonyos családokban felüti fejét az elhidegülés, noha az enyémek nem mutatják, nem is akarják mutatni.



Itt már több fogoly házassága is tönkrement, általában már a vizsgálati fogság alatt.



Természetesen nincs drágább kincs a tiszta lelkiismeretnél, de ha az embernek át kell élnie, ahogy a hazugságokból vádakat vernek a fejéhez, méltán érezheti, hogy a feje tetejére állt a világ. A tanút ugyan nem minősítik szavahihetőnek, de minden mondata bekerül a könyvekbe, felkerül a színpadra, noha vallomását már az első ítélethozatalkor sem vették figyelembe, de a szemrehányás, hogy 1200 gyereket küldtél a gázhalálba, megmarad, mert scripta manet.



Mindennek ellenére nem adtam fel a reményt, hogy még képes leszek gondoskodni az Enyéimről. Azt remélem, hogy leghamarabb decemberben semmisnek nyilvánítják a letartóztatási parancsot, de ki tudja, menni fog-e? Remélem, mert már hét kegyetlen évet lehúztam itt!



Capesius letartóztatása után sok Auschwitz-témájú könyvet áttanulmányozott és kijegyzetelt, többek között dr. Filip Friedmann: This was Oswiecin című művét is, így sokkal többet tudott Auschwitzról, mint abban az időben, amikor ő is ott tartózkodott. Cellájában a hosszú évek alatt volt elég ideje ákombákom betűivel széljegyzetekkel ellátni a könyveket. A Friedmann kötetben ez áll: „Olvastam 1959. június 14. – 1960. szeptember 20.: Egy haláltábor története. Jiddisből fordították angolra. 1946.” 1960-ban még nagyon kevés forrásmunka létezett Auschwitzról; de akkor jelent meg frissen Bruno Bettelheim, bécsi pszichoanalitikus könyve – The informed Heart –, aki szintén Auschwitzban raboskodott.



Mint másokban, Capesiusban is csak most, miután „mindennek vége volt”, tudatosult az auschwitzi bűncselekmények igazi súlya. Pontosan követhető, ahogy cellájában lassacskán felfogja az egészet.



Magam előtt látom Capesius elítéltet, amint cellájában megrendülten olvassa Friedmann és mások jelentéseit. Mi munkálhatott benne? Tán még a büntetésébe is beletörődött? A tárgyalás alatt bizonyos, hogy nem. Friedmann könyvének negyedik fejezetéhez még a következő széljegyzetet fűzi: „Megrázó leírás egy, a bajorországi Flossenbürgből elindított téli transzport 43. december 18-i megérkezéséről: 1200 fogoly indult el, 948-an maradtak életben Auschwitzig, túlélők száma: 393. Állítja dr. Bruno Fischer, a Prágai Egyetem pszichiátriai professzora, aki szintén Auschwitzban foglyoskodott.”



Hogy érzek-e részvétet iránta? Azt olvastam, hogy a per költségeire 40 000 márkát kellett leszúrnia. Az akkoriban nagyon sok pénz volt! 1943-tól 1963-ig elválasztották a feleségétől, a lányaitól. 1965-ben meg jött a per.



PROFESSOR FINSTERER


Capesius Göppingenben: Az a nyomorúság, hát az engem deprimált, attól nekem hányingerem volt. Létezett egy ilyen hányási kényszer. Legalábbis az elején. De meg lehetett szokni. Például olyan is volt, aki sohasem szokta meg, noha egy ideig ő is szelektált.



– Dr. Lucasra gondol?
Capesius: Igen, Lucas. Látom, jól felkészült.
– Mindent elolvastam, amit...
Capesius: Omnia. De azt nem Lucas mondta, hanem valami nagyfejű. A laboránsnő. Aki a labort csinálta. Mindenesetre Lucas távolról sem volt olyan pozitív, mint ahogy azt szent nővérei beállították. Őt ugyanis ezek a keresztesnővérek húzták ki az egész...
– Nem egészen így van. Öngyalázónak érezte azt az időszakot, szóval amit ott véghezvitt. Lelkiismeret-furdalása volt... És persze a püspököt is megkérdezte. Meg egy magas rangú jogi tisztségviselőt.
Dr. Lucas az Auschwitz-perben: Szabadságom alatt felkerestem Dr. Berninget, az osnabrücki püspököt. Meséltem neki az auschwitzi állapotokról, és kikértem a véleményét. Azt mondta, erkölcstelen parancsokat nem szabad teljesíteni, de életünket azért ne tegyük kockára. Egy magas rangú jogásszal is beszéltem, noha ő semmilyen tanácsot nem tudott adni.



[...]
Dr. Wirths végül gyanút fogott, és elkezdett gonoszkodni. Megparancsolta, hogy menjek ki egyedül a rámpára. Ez négy alkalommal történt meg.Mire a rámpára értem, az emberek már kirakodtak a vagonokból. Ötös-hatos sorokban álltak. Előttük a parancsnok, az internálótábor führere, s még néhány SS-tiszt. Odamentem Kramerhez, a parancsnokhoz, és elmagyaráztam, hogy képtelen vagyok szelektálni. Azt mondtam, hogy epegörcsöm van vagy bélgyulladásom. Kramer ezek után problémamentesen elvégezte helyettem a szelektálást. Az első adódó alkalommal leléptem. Nem tudnám megmondani, mennyi ideig tartózkodtam a rámpán. Mindenesetre sohasem szelektáltam. A krematóriumoknál sem voltam, és a gáz betöltését sem ellenőriztem.



Elnök: Miután a vádlott kísérletei sikertelenek maradtak, szabadsága után levélben megpróbálta felvenni a kapcsolatot korábbi, nürnbergi főnökével, dr. Baderrel, az ottani állomáshely orvosával, s miután több-kevesebb nyitottsággal ecsetelte az Auschwitzban uralkodó állapotokat, megkérte, hogy támogassa elhelyezési kérését. Dr. Bader azt válaszolta a vádlottnak, hogy nem áll hatalmában segíteni, és, hogy nincs más lehetősége – mármint dr. Lucasnak –, minthogy ott helyben „lavírozgasson”, meg hogy a vádlott különben se írjon többet ilyen nyíltan, kéri szépen, legyen elővigyázatosabb.



Capesius: Igen, igen, ez a Lucas. Ismerek én még valakit, aki megkérdezett egy püspököt. A nagybátyja révén, mert a nagybátyja professzor volt Bécsben, és elmesélte Innitzernek...
Fritzi Capesius asszony: A püspöknek... a bíborosnak...
Capesius: Szóval elmesélte, hogy mik is történnek ott.
– A bécsi szabadsága alatt mesélte?
Capesius: Bizony.
– Kinek?
Capesius: Hát Finsterer professzornak, aki részt vett azokon a csütörtöki találkozásokon...
Fritzi Capesius asszony: Finsterer professzor az én nagybátyám, és amikor a férjem Bécsben volt...
Capesius: Mert azok minden csütörtökön délután Innitzerhez jártak. Szóval olyan jour fixe.
Fritzi Capesius asszony: És ott Finsterer mindent elmesélt Innitzernek...
Capesius:Mire Innitzer azt mondta, hogy nincs mit csinálni, ezen már nem lehet segíteni, és örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk.
Fritzi Capesius asszonyság: Szóval hogy Ausztria ugyebár... ilyen könnyen megúszta.
– De hát a koncentrációs lágerekben számtalan osztrák fogoly és őrkatona is volt...
Capesius: Ennek nem volt semmi jelentősége.



– Így van. Senki sem tartotta jelentősnek az ott történteket. Sem a pápa úr, sem a bíboros úr. Még a professzor úr sem...
Fritzi Capesius asszony: A pápát sem érdekelte, pedig tudott róla.
– Tudni tudott.



Fritzi Capesius asszonyság: A pápa is tudta, Innitzer is tudta.
Adam: A Vatikánhoz többek között Rudolf Vrba jelentése is eljutott. Vrbának sikerült megszöknie Auschwitzból, és leírta a lágerben történő előkészületeket a magyarországi zsidók megsemmisítésére. A Vatikán egyik képviselője találkozott is Vrbával, hogy feldolgozzák a jelentést. De a jelentést csak belső használatra szánták. Továbbá XII. Pius pápa állítólag a németek és Hitler barátjának mondta magát. Négy nappal felszentelése után Bertram, Schulte Faulhaber és Innitzer, német bíborosok segítségével levelet írt Hitlernek. A levél megszólítása: „Mélyentisztelt Adolf Hitler úrnak.” Írtam is Meike Rosenplätnernek, aki mindent pontosan felkutatott. A Vatikán ősrégi ravaszságának egyik legjobb példája a következő történet: 1964-ben VI. Pál pápa kijelöl egy csoport jezsuita tudóst a Vatikán háborús dokumentumai közlésének az előkészítésére. A mű 1965 és 1981 között jelent meg, tizenegy kötetben, Actes et Dokuments du Saint-Siège relatifs à la Seconde Guerre mondiale címmel. Hogy kiderüljön: egyetlen igazán fontos dokumentumot sem tartalmaz, ezeket a Vatikán a továbbiakban sem fogja közölni. A tizenegy kötet óriási leplezési kísérlet. A Vatikán hagyományosan zsidóellenes volt. S ennek az antiszemitizmusnak maga a Vatikán mint intézmény volt az ősoka. Hitler is a katolicizmus felől érkezett: mert hát a zsidók szegelték Krisztust a keresztre. Maga XII. Pius is lelkes antiszemita volt.



Capesius: De Innitzer tudta, hogy hallgatnia kell. És ez az Innitzer magasabban volt, mint ennek a másiknak, Lucasnak a püspök ura... De én a nagybácsi miatt nem hoztam be a perbe ezt az innitzeres dolgot. Pedig neki bizonyára meséltem azokról...
Fritzi Capesius asszony: De Victor, ’964-ben ő már rég halott volt...



Capesius: Ő igen, de a nagynéni még élt és a gyerekek... Ezek döbbenetes dolgok, emlegetésüket az egész család megszenvedi...



Fritzi Capesius asszony: Tessék, Finsterermeg ismondta, én pedigmegmondtam az anyámnak... Ez a Finsterer nagyon nyomorúságosan végezte, szóval teljesen elborult az agya. Ez a szuperintelligens ember, tényleg nyomorúságosan végezte, de voltak egészen világos pillanatai is. Ilyenkor mindig csak azt hajtogatta, hogy elfogadom, ez az én büntetésem.Mert egy kolosszálisan hívő, katolikus ember volt: Igenis elfogadom, ez az én méltó büntetésem, amiért tudtam a szenvedésről, de nem volt annyi bátorságom, hogy tegyek is valamit ellene.



Adam: De hát Capesius asszony is félig zsidó...



– Igen. De tagadta, hogy Auschwitzban lettek volna zsidó ellenállók.



Adam: Pedig sok ilyen esetről tudok. Például az Auschwitz-harci osztagról (Kampfgruppe-Auschwitz), vagy ott volt a mi ellenálló-csoportunk a krematóriumban. Sőt, vallási ellenállás is volt. Ezt a felejthetetlen jelenetet egyik sorstársam írta le, fel is jegyeztem a naplómba: „1944-ben történt, peszách ünnepén. A franciaországi Vittelből transzport érkezett. Köztük sok nagyrabecsült zsidó személyiség, a Bayonne-i rabbi, boldog emlékezetű Mosze Friedman, a lengyel zsidóság egyik legnagyobb tudományos tekintélye, igazi pátriárka. Társaival a gázkamra előterében kellett levetkőznie. Később bement hozzájuk egy obersturmführer. A rabbi hozzálépett, és megragadva egyenruhája hajtókáját, németül a következőket mondta: »Ti közönséges, kegyetlen gyilkosok, egy pillanatig se higgyétek, hogy ki fogjátok népünket irtani! Mert a zsidó nép örök életű, nem seperhető le a világtörténelem színpadjáról. De ti, aljas gyilkosok nagyon nagy árat fogtok ezért fizetni, minden ártatlan zsidó életéért tíz német élettel. Nemcsak hatalmatok, de függetlenségetek is odavész. A számadás napja nem várat magára. A kiontott vér bosszú után kiált. Vérünk mindaddig nem fog nyugodni, míg rátok nem ömlik a megsemmisítés izzó dühe, és elpusztítja állati véretek.« Ezeket mondta nagy energiával, oroszláni bátorsággal a hangjában.” 12



Capesius: Kinek mondhattam volna másnak?
Fritzi Capesius asszonyság: De kérlek... azokban az években...
Capesius: (izgatottan közbe akar szólni).
Fritzi Capesius asszonyság: Az akkori éveket ma már egy új szemszögből is nézhetjük... A szenvedés mint büntetés, mert szenvedek, hogy tudtam róla, jól mondta Finsterer, hogy tudomásom volt a történtekről, de nem volt annyi bátorságom, hogy tegyek is ellene valamit. Ő meg is mondta Innitzernek...
Capesius: Később még Innitzer is elmondta...
Fritzi Capesius asszony: Ezt én magam láttam a televízióban, igaz, évekkel később. Volt egy film Innitzerről, valami megemlékezés. Ebben Innitzer azt mondta, hogy „éppen ma kaptam egy nagyösszegű adományt barátomtól, Finsterer professzortól, azzal, hogy ezt a jóvátételre szánta, hogy dugjak valamit a zsidóknak, könnyítsek a sorsukon, hogy ... azt hiszem, abban az időben részben ki is lehetett váltani őket... szóval valamiféle kiváltási akcióról beszélt. És hogy erre az akcióra adományozta Finsterer azt a jelentős összeget...”
– A nagybácsi is zsidó volt... Hisz Ön is félzsidó?!



Fritzi Capesius asszony: Nem, nem, nem, Finsterert szigorúan katolikus szellemben nevelték. Katolikus teológián?... Nem, orvosin. Finsterer nagyon szegény gyermek volt... szegény szülők gyermekeként nőtt fel.



HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN fordítása

JEGYZETEK:


1 Luis Trenker(1892–1990), osztrák építészmérnök, hegymászó, színész, rendező és író.
2 kb. „gázasjancsik”
3 az erdélyi szászok nemzeti szocialista szervezete
4 SS személyzeti irattárát adminisztráló hivatal
5 lefordíthatatlan szójáték: Hitler Berchtesgadenból – Schmidt Berger kegyéből.
6 „Ez nem keresztény ember, kedvesem.” (erdélyi szász tájszólásban)
7”Hát én ezt sehogyan sem értem.Még keresztje sem volt, pedig úgy illik.” (erdélyi szász tájszólásban)
8 G. Tersteegen: Itt van Isten köztünk. Cs. Tóth Kálmán fordítása.
9 Kurdi Imre fordítása
10 Ebben az utcában van a frankfurti börtön.1
11 Capesius itt Peter Weiss Die Ermittlung (Nyomozás) című színdarabjára utal (ősbemutató:
1965. október 19-én; a ford.).
12 Vö: Ismeretlen szerző kézirata. In Hefte von Auschwitz, Sonderheft 1, Oswiecim, 1972, 122f.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Dieter Schlesak


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.